Low: Double Negative (lemezkritika)

Trump megválasztása megrázta a Low tagjait – mint ahogy sok más amerikai zenészt is, a kultikus zenekar azonban másoknál radikálisabb következtetést vont le ebből, és elkészítette legbátrabb, leginkább formabontó lemezét, amin magát a dalformát is kikezdi a kétely, és csak néha csillan fel a remény.

Kiadó: Sub Pop

Megjelenés: 2018. szeptember

Stílus: avantslowcore

Kulcsdal: Always Trying to Work It Out 

Trump megválasztása, és mindaz, ami azóta történt, „tagadhatatlan hatással volt minden amerikai művészre. Sok minden, ami korábban érvényes volt, most hülyeségnek vagy kicsinyességnek tűnik. Realizáltuk, hogy a tét sokkal nagyobb” – mondta a Wire-nek Alan Sparhawk. Mimi Parker – a felesége és a Low trió magját alkotó duó másik fele – pedig ezt: „Egy csomó dal megírása közben azt éreztem: hogyan lehet ezt elmondani? Mi az, ami még egyáltalán érvényes? Mi a hazugság, mi az igazság, és mi ennek az erkölcsi értelme, ha egyáltalán van neki?” Mondani sem kell, Magyarországon sem nehéz hasonlóan érezni, úgyhogy sok amerikai politikus lemezhez képest ez sokkal inkább húsba vágó nálunk is.

A slowcore találó/vicces/gúnynéven ismert műfaj/mozgalom zászlóvivőjeként, valamint a lecsupaszított és lelassított dalok mellett Alan és Mimi sajátosan egymásba fonódó páros vokáljairól elhíresült Low válasza erre a helyzetre: pályájuk legbátrabban és legradikálisabban formabontó lemeze.

Ugyanakkor ha valaki hallott már néhány avantpop lemezt, akkor egy csomó minden ismerős lesz neki: a torzulások és az ezekkel küzdő, a zajszőnyeg alól szinte kézzel foghatóan kimászni akaró dallamok; a ritmust adó vagy annak helyére lépő pulzáló zajok; a széhulló szerkezetek. Arra is régen rájött már az emberiség formabontással kísérletező része, hogy egy szétcincált mű közepén egy tiszta hang milyen elképesztően hatásos tud lenni. Itt a legerősebb ilyen az „I believe” kijelentés az Always Upban.

Az első benyomásom az volt, hogy jó, de a Drums And Guns (2007) azért sokkal jobb volt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy itt egészen másról van szó. A Double Negative formai megoldásai valójában nem „megoldások”, jóval többek annál: a dal, mondjuk így, egzisztenciális kérdései, válaszok nélkül. A dal pedig ebben az esetben nem más, mint a kimondás lehetőségének metaforája és formája egyszerre.

Vagyis: ha valamit egyáltalán el lehet mondani, akkor a Low számára azt leginkább dalban lehet elmondani. (Ne feledjük, a dalforma leglényegét kereső, addig a lecsupaszítás által lehatoló zenekarról van szó.) Az a kérdés, hogy mit lehet egyáltalán érvényesen elmondani, egyben a formát is kikezdi. Nem lehet szépen lekerekített dalokban énekelni arról, hogy jaj, elbizonytalanodtam abban, hogy egyáltalán megértjük-e egymást mi, akik eddig azt hittük, hogy igen; azt hittük, hogy van valami közös alap minden egyet nem értésünk alatt, ami általában kimondatlanul marad (csak dalban kimondható?), de pont ezért és így szilárd – de legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy nincs, és így nem maradt semmi szilárd, és így nem tudjuk, hogy amit mondunk, annak mások számára van-e bármi értelme. (Vagyis hát lehet, csak az hülyeség, pontosabban és etikai megközelítéssel: a tét elhazudása, a megoldás küzdelem nélküli megkaparintása.)

A Double Negative egyrészt a mindent átható elbizonytalanodásról szól; másrészt a küzdelemről – és a ritka, kimagasló pillanatokban a reményről, ami talán nem sok, de hát ez a legtöbb, ami egyáltalán elérhető, és ami aztán újra eltűnik, újra elborítja és kikezdi a minden. De ettől még jó tudni, hogy van, és még jobb tudni, hogy más is küzd, ennél több nemigen adódik mostanában.

9/10

Rónai András

Fotó: Shelly Mosman