„Én minden zenekaromat a sajátomnak érzem” – Tátrai Tibor-interjú

Ötven éves karrier, több mint ötven lemez, tucatnyi zenekar, magyar és külföldi sikerek: Tátrai Tibor megkerülhetetlen figurája a magyar gitározásnak. A gitáros-dalszerzőt a III. Petőfi Zenei Díj keretein belül idén életműdíjjal tüntetik ki, ennek kapcsán ültünk le vele beszélgetni eseménydús pályájáról, Jimi Hendrixről és Radics Béláról, KGST-turnékról és hamvába holt ausztráliai kirándulásokról, és arról, hogy lassít-e a tempón.

Arra gondoltam, hogy haladjunk „első” dolgok mentén. Emlékszel az első meghatározó zenei élményedre? Akár hallgatva, akár koncerten.

Válasszuk külön. Először még csak zenét hallgattunk, ki is kaptam volna édesanyámtól, ha elmegyek egy buliba. Még kisgyerek voltam, hatodikos-hetedikes koromban, akkor nyűgözött le gitáros kollégám, Hank Marvin a The Shadows együttesből. Azt a gyönyörű gitárhangot, gyönyörű melódiákat! Én ott egyik pillanatról a másikra beleszerettem az elektromos gitárba, és beálltam az eltökélt gitárosok sorába.

Családon keresztül fedeztél fel zenéket?

A családom nem foglalkozott semmiféle művészettel azon a környéken. [Tátrai Angyalföldön nőtt fel – a szerk.] Hogy is mondja a kisfiú az Indul a bakterházban? „Nem olyan családból származom én.” Ettől függetlenül nagy-nagy szabadságot, nyitottságot éltem meg gyerekkoromban, el tudtam kerülni 15-16 évesen egy Radics-bulira, ami akkor nagy dolognak számított. Így ráadásul egyik pillanatról a másikra belecsöppentem Béla környezetébe, egyből bele a mélyvízbe, iskola helyett azt figyeltem, hogy mit csinál Radics Béla. A szüleim nem nagyon tudtak uralkodni fölöttem, önálló életet kezdtem tizenhat évesen: édesapám megvonta az apanázst, nagymamám támogatásával kerestük meg a minimálbért az első öt-tíz évben.

Akkor Radics Béla volt az a magyar gitáros, akinek láttán azt mondtad: én is ezt akarom csinálni?

Nem, dehogy! Volt olyan, hogy Isten, és ott volt fölötte Béla.

Tercs Feri basszusgitáros barátom idősebb volt nálam két évvel, megtehette, hogy bevitt a Sakk-Matt bulira [Radics együttese – a szerk.], és fel tudtunk menni oldalt a színpadra, mert ismerte az akkordgitárost. Mindjárt az első nap ott állhattam a színpadon úgy, hogy Bélát oldalról néztem két méterről. Lentről nem látszik ilyesfajta energia, nem tudom, miért, de szemből nem olyan demonstratív, mintha oldalról nézzük, hogy hogyan küzd az ember kifelé. Elképesztő benyomást tett rám.

Egyedül neki volt Magyarországon rendes gitárja, rendes erősítője, és ő játszott olyan újragondolt gitározást, mint Jimi Hendrix. Amikor Hendrix bejött, összedőlt a világ. Óriási szerencsém volt, nagyobb dolog nincs a világon, mint hogy Radicson keresztül megismerjem a világ leghaladóbb, legmodernebb sztárját, zeneszerzőjét, gitárosát, a rajongója legyek. Hogy egy angyalföldi fiú, akinek telefonja évtizedekkel később sem lesz, Jimi Hendrixet gitározik.

Az első saját gitárod megvan még?

[A falra akasztott, ütött-kopott gitárra mutat.]

Mikor szerezted?

A hetedik és nyolcadik osztály között nyáron dolgoznom kellett egy hónapot egy esztergályos műhelyben, kaptam háromszáz forintot egy hónapra. Életemben olyan rosszul még nem éreztem magam, mint abban a környezetben, bűzben, zajban. A nagymamám még hozzátett ötszázat, úgy került nyolcszáz forintba ez az ócska gitár. Egyszóval, ez volt a legolcsóbb, de ennél nagyobb boldogságot nem okozott nekem semmi.

Az első saját szerzeményed melyik zenekarral született meg?

Sipos Peti volt a basszusgitáros a Juventusban és a Hungáriában is, nagyon képzett zenész, az édesanyja énektanárnő volt, jártam hozzájuk tanulni. Ő szerzett zenéket, és én is kedvet kaptam hozzá: az első szárnypróbálgatásból született egy mollos, lassú dal. Sipi kifésülte egy kicsit, hogy legyen eleje, vége meg közepe is, a szöveget pedig Tardos Péter írta, ő volt akkoriban minden magyar dalszöveg szerzője, a Juventusé is. Aztán a lemezgyárban elrontottak valamit, ezért a kislemezen nem a Tátrai név szerepelt, hanem a Mátrai.

Mi volt a dal címe? 

Aphrodité emlékére.

Az első nemzetközi siker lehetősége lett volna a második ausztráliai út a Syriusszal…

Igen, nem lehet tudni, miért, de megszűnt a lehetőség. [A Syrius 1971-ben Ausztráliában készítette el első albumát, majd miután bevették Tátrait, úgy volt, hogy visszatérnek. – a szerk.] Nem volt útlevél, vagy valami ilyesmi történt: betette az akkori vezetés a fiókba, mondván, „egyszer már voltatok kint Ausztráliában egy évig, túl hangosak vagytok.” Zenészek között is csak vendéglátózni lehetett kijárni az Interkoncerten keresztül, ami igazi KGB-központ volt, nagyon megszűrték, hogy kik mehettek, és azoknak is haza kellett jönni három havonta. A rock and roll boogie Ausztráliában már túlment az ízlésükön.

Pedig mindenki erre készült, eladta a kocsiját, lakását, hogy megyünk ki, és nem jött össze. A zenekar egy pillanat alatt feloszlott. Mindenki el akart menni Ausztráliába, és nem itthon ülni, ahol finoman szólva elég galád körülmények uralkodtak. [Orszáczky] Jackie egyedül hagyta el az országot, Ráduly Misi kiment Amerikába, Pataki Laci pedig Nyugat-Európába.

Téged mennyire viselt meg, hogy ez nem jött össze?

Fel se fogtam belőle semmit. Nem voltam még Ausztráliában, sőt, Budán is ritkán [nevet].

Török Ádám akkor nagyon aktív volt a Minivel, vele alapítottunk egy kvartettet, olyasmit céloztunk meg, amit később a Tandemben is: lassan épülő, repetitív, nyugodt hangulatzenét játszottunk. Nem tartott sokáig. Azután visszacsalogattak az új Syriusba, de az már nem volt olyan izgalmas, csak a szokásos négy fúvósos funky zenekar. Elfáradt, és utána jött a Generál: feloszlottak a Generálék, és újjáalakultak Charlie-val, meg velem.

Mikor találkoztál először Charlie-val?

Fogalmam sincs, hol találkoztunk először. Két hely lehetett: vagy a Royal, vagy az Erzsébet söröző. Ötven-száz zenész bent ücsörgött, evett-ivott, amennyi pénze volt. Névről és arcról ismertem, csak a személyes kapcsolat itt vetődött fel, hol játszotok, jaj de jó, menjünk. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elinduljon a dolog. Abban az időben mindenki pozitívan állt a közös zenéléshez, annyira kevesen voltunk: nem volt sok lúd, és sok disznó se, mindenki kereste a másikat, annyira új volt az egész, hogy tanulni akartunk egymástól. Én hasonló kaliberű énekest nem hallottam soha. Nem az éneklése, hanem a muzsikálása miatt.

Még visszakanyarodva a Generálhoz: volt egy meglévő arculata a zenekarnak, aztán a tagcserék miatt ez teljesen átalakult. A közönség mennyire fogadta el a változást?

Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik. Annyira értettem hozzá, hogy ez enyhén szólva két esélyes. Egyáltalán nem hasonlítottunk arra, ahogy Révész Sanyival játszottak. Kimentünk Lengyelországba, és semmi gond nem volt, minden flottul működött. Csőr [Horváth Charlie] kiment énekelni a habitusával, én meg elkezdtem gitározni, és mindjárt elfelejtették az előző „ABBÁ-s feelinget”. Az is jó persze, de ki tudtunk vinni valamit, amire volt kereslet, igény.

És itthon?

Itthon nem is nagyon játszottunk. Úgy alakult, hogy KGST-exportzenekar lettünk. Az NDK-ban és Lengyelországban is elképesztő, nyugat-európai színvonalon művelték a jazzt. A cseheknél nem kell mondani, hogyan játszanak a fúvósok, a szlovákoknál pedig, hogy milyen a népzene. De popzene nem volt. Elámultak, hogy olyat csinálunk, mint mások Nyugaton. Talán benne volt, hogy itt kicsit szabadabban bántak a rockzenével, mint a többi szocialista országban, a beat kikerült a figyelem alól. Amíg élt a KGST-piac, addig működött, amikor viszont 1980 körül összeomlott, legalábbis a popzenei ágon, a Generál már kint sem kellett.

Utána az Új Skorpióval játszottam pár évet, velük még tudtunk külföldön turnézni, mert Freinreisz Károly kiharcolta, jártunk két éven keresztül az NDK-ba és Lengyelországba. Miután onnan hazajöttünk, megtalált Póka Egon meg Hobo. Velük még jobban előtérbe került a blues. Laci elkezdte fordítani a Rolling Stones dalokat, és végre megtudtuk, miről énekel Mick Jagger, meg Jimi Hendrix. A magyar dalszövegek enyhén másról szóltak. Kint már régen divat volt az, hogy egy sztorit mesélnek el, egy ötletet, érzelmet bontanak ki.

A Vadászatnál is pont az volt a nagy dolog, hogy akkor még a konceptalbum, mint olyan, Magyarországon nem terjedt el.

Ez volt az első. Minket is meglepett, hogy mekkora sikere lett. Ott minden összejött: [Földes] Laci letett az asztalra egy brutális anyagot, erős koncepcióval, fogékony fülekre talált, mint a klasszikus képzettségű Póka Egon, megvolt az a fajta vadság, ahogy ő basszgitározott, én is akkor gitároztam a legkeményebben. A Hobo Blues Bandnél az Oly sokáig voltunk lenn és a Még élünk felvételein már játszottam, de Deák Bill Rossz vér című lemeze volt az első, amit már ketten csináltunk Pókával, az az első megszólalásunk a Póka-Tátrai duóval. Hobó erre felvetette, hogy csináljuk meg a Vadászatot, és abban aztán volt minden. A vadászok kara egy Weber-darab, ott Póka behozta a partitúrát, én végigjátszottam négyszer az összes szólamot – a klarinétét, a fagottét, a dudáét –, majd összeraktuk. Klasszikus zenekar sem tud így játszani.

Mondod, hogy ez volt az az időszak, amikor a legkeményebben gitároztál. Erre volt válasz a Tátrai Band a puhább, populárisabb hangzásával?

Biztos, hogy ez is benne volt, de akkor már hatalmas villanyvasutakon játszottak gitárosok, két méterszer négy méteres pedálokkal, ott volt a Van Halen is a tapping gitározásával; minden magyar gitáros tappingelt, torzítózott, effektezett, ezeket a technikákat próbálta lekövetni. Nekem ez nem tetszett, ezért a Tátrai Bandben egy szál cérnahangú Stratocaster gitárt alkalmaztam, vékonyka pickupot, kristálytisztán csengő hanggal, ujjal pengetve, mint Mark Knopfler. Így Charlie mély, recsegős, durva hangját körbevette egy végtelenül lágy, finom, omlós, áttetsző szerkezet, ami nem is igazán nekem volt köszönhető, hanem inkább [Pálvölgyi] Gézának.

Ez volt amúgy a harmadik Stratocasterem, az első kettőt nem tudtam megszólaltatni. Az elsőt olyannyira, hogy rövid időn belül eladtam. Elvéreztem, feladtam. Eltelt egy év, úgy voltam vele, hogy ha Hank Marvin tudott rajta játszani, miért ne tudnék én is. Vettem még egyet, az se szólalt meg. Amikor Pókával elkezdtünk zenélni, akkor vettem a harmadikat, és egyszer csak rájöttem, hogy ezt a hangszert ki kell szolgálni, nem pedig letörni, ahogy én próbáltam. Finomabban kell a húrokat pendíteni, érzékletesebben, közelebb menni hozzá, kényeztetni.

Majdnem húsz év telt el a pályakezdésed meg az első saját zenekarod között. Közben nem volt olyan késztetésed, hogy te saját zenekart, elképzeléseket valósítanál meg?

Az első zenekaromat úgy hívták, hogy Tátrai Rt. 68, de velük még csak ugyanazt játszottuk, amit Béla műsorából ismertünk. De tulajdonképpen én minden zenekaromat a sajátomnak érzem, nem is tudom, mi volt az, amibe én úgy estem bele, hogy én leszek a sokadik tag.

Az elmúlt húsz évben is belekezdtél még olyan újdonságokba, mint a Latin Duó Szűcs Antal Gáborral.

Charlie saját zenekara kezdett befutni, a Tátrai Band pedig elfáradni, szétzilálódni. Egy ideig győzködtem Gézát, hogy alakítsunk egy énekes nélküli triót, ő viszont nem akart kötélnek állni. Erre egy teljesen más helyzetből megszületett a Latin Duó [1999-ben egy televíziós műsorban álltak össze alkalmi produkció gyanánt – a szerk.], ami öt perc alatt országos siker lett, pedig nincs is benne ének. Latinnak hívtuk, bár rendes tánczene populáris melódiákkal, brutális gyorsasággal eljátszva. Két macsó, könnyen emészthető zenével – jó volt, hogy ez a zene mindkét nemnél tetszésre talált: a Magyar Atomnál hiába próbálkozok, ott 95% a férfi, 5% nő. Nagyon szerettem, az utolsó kiadvány, a Tibusz 4 már nem is latin lemez, az a szívem csücske, mert egyszer életemben klasszikus zenészekkel, a Mendelssohn Kamarazenekarral klasszikus ihletettségű zenét írtam, szereztem hozzá még egy három tételes gitárversenyt is.

Most ez az életműdíj beindított benned valamiféle számvetést, visszatekintést az elmúlt ötven évre?

Nem is tudom, melyik oldaláról kezdjem el. Ennél nagyobb dolog nincs. Megvan a díjaknak az a szörnyű tulajdonsága, hogy mindenki, aki díjat kap, azt gondolja, hogy neki az jár. Olyat még nem hallottam, hogy valaki felhánytorgatja, miért neki adták. Ezért ilyen ügyben nehéz nyilatkozni. Csak annyit tudok mondani, hogy idén a STRAND Fesztiválon lesz a díjátadó, és idén úgy tűnik, hogy a senior kategóriában én strandolok a legjobban [nevet].

Túlvagyok jóval az ötven lemezen, amit én csináltam, írtam, szólistaként játszottam rajta. Az sok. Mennyiségileg is szép életmű. Olyan alkat vagyok, aki mindig vándorol, sok zenekarban megfordul. Ebből két dolog látható: hogy bevállalós vagyok, és hogy mindenhol szükség van egy jó szólistára. Sosem kötöttem le magam egy helyre, és ami műfaji ügyben más volt, ahhoz mindig alkalmazkodtam. Egy Skorpióban ugyanolyan örömmel zenéltem, mint egy Boom Boomban, pedig elég távol állnak egymástól elképzelésben. Nem az az én titkom, hogy mindenfélét tudok gitározni, hanem mindenhez tudok alkalmazkodni, belefolyni bármibe.

El tudsz képzelni magadnak egy párhuzamos életutat, amiben nem zenével foglalkozol?

A szabadságom miatt, pontosabban, a pihenésért könyörgök mindig, az mindenféleképpen a horgászás, a tengerpartozás és a strandolás. A kikapcsolódás egy kemény négy-öt hónapos meló után, ami egy lemez összerakása. A folyamatos üzemmód nekem már sok, lassítottam is a tempón, az az igazság. Többféleképpen lehet ezt hívni: megöregedtem, elegem lett, meguntam. Nem kell annyi, mint régen kellett. Felesleges hajtani, hogy gyűjtsem a pénzt, a tiszteletet, az elismerést azért, hogy mennyit játszom.

Az elmúlt két–két és fél évben sok fiatallal mentem el koncertezni: a Fugatóval, a Syrius Legacyval, a Jazztelenékkel, a Soulbreakersékkel. Nagyon élveztem, de túlvállaltam magam, meg akartam felelni, precízen mindent megcsinálni. Most nem viszem túlzásba, inkább itthon és a horgásztanyámon gitározom, skálázok. A gyakorlás relaxál, türelemre nevel, és biztonságot ad.

Tátrai Tibor augusztus 10-én a Tátrai Banddel lép fel a Budapest Parkban, 11-én Hobóval az új Ifi Parkban, 15-én Deák Billel Debrecenben, 19-én Kőbányán, míg 20-21-én az Ivan & The Parazollal adják elő A vadászok gyülekezőjét a STRAND Fesztiválon.

Az életműdíjat augusztus 21-én veszi át a Petőfi Zenei Díj gálán. A látványos show-val egybekötött rangos hazai könnyűzenei díjátadót az M2 Petőfi TV, a Petőfi Rádió és a petofilive.hu is élőben közvetíti.

(A cikk az MTVA támogatásával készült.)