„Az iLAND-del még tovább mentünk az úton, amire anno ráléptünk az Easttel” – Pálvölgyi Géza-interjú

Mit gondolt Yoko Ono az Eastről, hogyan született a Tátrai Band legnagyobb slágere, és mit tudott megvalósítani az iLAND-del, amit más zenekaraival nem? Március 30-án a Müpában mutatja be első, A Sziget című lemezét a hazai progresszív rock legendáiból álló iLAND, ennek kapcsán beszélgettünk Pálvölgyi Gézával, az együttes zenei vezetőjével, az East, a Skorpió és a Tátrai Band billentyűsével arról, hogy miért szólt akkorát az East a Rolling Stones színpadán, mit adott neki a Skorpió, és miért érte meg kitartani 40 éven át a progresszív rock mellett.

Egyszer bakancslistásnak nevezted A Szigetet, amin meg tudtatok csinálni mindent, amit régóta szerettetek volna. Mi mindent?

Úgy szerkesztettük, hogy egyetlen hosszú, 46 perces lélegzetvétel legyen a lemez, amin nem különülnek el a dalok, hanem egy összefüggő történetet mesélnek el. Se a dalok témája, se a hossza tekintetében nem volt semmiféle megkötés: van, ami 8, de olyan is, ami csak 2 perces. Az Eastben már ráléptünk erre a progresszív rockzenei útra, de az iLAND-del most még tovább mentünk rajta.

Magyarul csináltatok egy konceptlemezt?

Így is lehet mondani, de én nem szeretem ezt a kifejezést. Kicsit programzenés beütése van, én pedig nem szeretem, ha megmondják, mit gondoljak. Az nyújtja a legjobb élményt, ha az ember magának találja ki a zene hallatán a képeket. Világéletemben olyan dalokat írtam, amelyeknek van valamilyen filmzenés hangulata, és ezt folytattam az iLAND-ben is. A lemez a Kék Gyémánttal indul, ami a Földre utal, de nem természetfilmet akarunk a hallgatók elé vetíteni: aktuális, emberi kérdéseket boncolgatunk a lemezen.

Szoktad mondani, hogy te tulajdonképpen mindig filmzenét írsz. Ez miből fakad?

Mindenkinek máshogy működik az agya, én például képekben gondolkodom zeneírás közben. Addig csiszolom egy dalnak már a zenei alapját is, hogy legyen egy hangulata, amiről jó esetben képek ugranak be annak is, aki hallgatja. A legjobb persze az, amikor a zene tényleg találkozik egy filmmel, mint nálam a Valami Amerika esetében. Amiben az a vicces, hogy az pont fordítva történt: megcsináltuk Jamie Winchesterrel a Lonely Angels’ Landet, amikor más ügyben nálam járt Herendi Gábor, a Valami Amerika rendezője, és miután megmutattam neki, felkiáltott, hogy ne adjam oda másnak, mert ő máris tudja, hol a helye a filmben. A második részhez aztán Tompos Kátya Magányos csónak című dalát írtam, a harmadikhoz pedig az All For Roses-t szintén Jamie Winchesterrel.

„SZÍVESEN VONULNÉK ÉN IS A CANNES-I VÖRÖS SZŐNYEGEN” – HERENDI GÁBOR-INTERJÚNK

Van filmzeneszerző, aki olyan nagy hatással volt rád, mint a progresszív zenékben a Pink Floyd, a Genesis vagy a Weather Report?

Vannak zseniális filmzeneszerzők, mint például Morricone, de én még jobban szeretem Nino Rotát, aki a Fellini-filmek zenéjét írta. Szerintem őtőle tanult mindenki a szakmában. Valamelyik filmjében egy nagyon lehangolt bányászzenekar megy végig az utcán, fúvósokkal, miegymással, de olyan gyönyörű hangulata van, hogy azt sosem felejtem el. De zseniálisak például Peter Gabriel filmzenéi is, akiről úgy érzem, szintén vizuálisan gondolkodik a dalszerzésről.

Van egy nagyon jellegzetes harmóniavilágod.

A harmóniavilág talán a legnehezebben megfejthető porcikája a zeneszerzőnek. Az akkordok tanulhatóak, sőt muszáj is, de hogy melyik jön melyik után, az az igazi varázslat, ott kezdődik a labirintus. A jó dal magától épül, mint a kártyavár, szép magasságokat el lehet érni vele, mert jól ki van egyensúlyozva, szimmetrikus építmény. Persze van, aki inkább szeret sátorban aludni. Ezért nincs két egyforma zeneszerző.

A Szigeten összeér az East zenei világa a Tátrai Bandével és a Pink Floyddal, amiben nyilván nagy szerepe van, hogy a számok többségét most te írtad.

Ha akarnám, se tagadhatnám le a folytonosságot: nekem ilyen a zenei világom. De még véletlenül se akarom azt a benyomást kelteni, hogy ez csak rólam szól, mert az East, a Tátrai Band és az iLAND esetében is egy fantasztikus zenekar produktumai a dalok, amiknek az irányát a Tátrai Bandben és az iLAND-ben is megadtam a zenei alapok és a hangszerelés kidolgozásával, de aztán zseniális zenészek tették hozzá a tudásokat és az ízlésüket. Érdekes, hogy az a zenei irány, ami igazán egy dalszerzőé, és amit egész életében követ, nincs időhöz kötve. A szerelem sivataga, a Radio Babel című East-lemezek, vagy akár az első Tátrai Band-album (Illúziók nélkül) is már több mint 30 évesek, de az irány azóta se változott, ettől érzed folytonosnak.

Apró különbségek, hangsúlyeltolódások azért akadnak. A te szemedben miben más az iLAND zenéje, mint a kései Easté volt?

Talán annyiban, amennyiben a gondolkodásom is változott, mélyült 30 év alatt. Ma már mást tartok fontosnak. De az alaptételek, például hogy mindig munkamániásokkal játszottam, akikkel a végletekig kidolgoztunk minden zenét, nem változtak. Olyan lemezeket szeretnénk készíteni, amelyeknek minden pillanata igazi zenei élményt nyújt, és ez sok időbe telik. Ezért is lehettek olyan jók az East és a Tátrai Band lemezei. Tibusszal három hónapig voltunk a stúdióban a Hajnali szél c. trilógiával, de A Szigetet is két évig írtam, mire olyanra csiszoltam, amilyenre szerettem volna. Aztán a felvételek már gyorsan elkészülnek. Szerencsére nem esünk át a ló túlsó oldalára, nem csinálunk egy lemezt sem az életünk végéig. Tudjuk, mikor van kész.

Miben változott a gondolkodásod a pályád során? Mi volt fontos 30 éve és mi az most?

Akkoriban a lemezgyárnak csináltunk albumokat, amelynek voltak elvárásai, és ezt minden zenész megtapasztalta. Hol a sláger, milyen hosszú legyen egy dal, mitől szeretheti a rádió... Az Eastet soha nem játszották a rádiók, pedig volt olyan dalunk, ami abszolút illett volna oda, mint az Elrejtettél a szívedben, A szerelem sivataga, vagy az ‘56. A YouTube-on többmilliós hallgatottsága van ezeknek a számoknak, szóval nem arról van szó, hogy ne lenne rájuk igény. Csak a lemezgyárnál más volt a koncepció.

De nincs bennem harag emiatt, és ma már nem is szeretnék ezeknek a kritériumoknak megfelelni. Az érdekel, hogy a közönségnek mi okoz örömöt, és az szerintem nem a 2,5 perces dalhossz. Két percben nem lehet elmesélni semmit. Az gyorsírás, aminek az eredménye egy kompresszált valami lesz. Az iLAND-del nem követtük ezeket a szabályokat, és elképesztő, mennyire működik a lemez. Nagyon szeretik az emberek.

Valahol azt olvastam, eredetileg East-lemeznek szántátok A Szigetet. Ebben mennyi az igazság?

Nem volt ilyen terv. Az East 2017-ben adott egy életműkoncertet az Arénában, ahol a zenekar több felállása is színpadra állt, és úgy éreztük, ezzel szépen lezártunk egy gyönyörű korszakot. Utána eltelt egy-két év, és úgy éreztem, van még bennünk annyi gondolat, hogy új zenéket írjunk. Szívesen játsszuk a régi dalainkat is, amiket Dorozsmai Petivel írtunk az Eastnek (Márkus Józsi pedig a szövegeket írta hozzájuk), de engem az érdekelt igazán, hogy készítsünk még egy teljesen új lemezt. És hogy ne keverjük meg a közönséget afelől, hogy ez most az új East vagy micsoda, iLAND lett a zenekar neve.

Móczán Péter nem akart részt venni a folytatásban?

Úgy tudom, ő most más területen, a filmiparban dolgozik. (Az East zenekarvezető-basszusgitárosa a ’90-es évek óta filmprodukciós céget működtet – S.T.) Ezt az anyagot az East legutóbbi felállásának négy tagjával vettük fel, azaz Dorozsmai Péter dobol, Takáts Tamás énekel, Madarász Gábor gitározik, én pedig billentyűs hangszereken játszom. Ötödikként pedig csatlakozott hozzánk egy hihetetlenül tehetséges basszusgitáros, Kontor Tamás. A vokálokat Jamie Winchester énekelte a lemezen.

Az iLAND zenekar: Dorozsmai Péter, Kontor Tamás, Madarász Gábor, Pálvölgyi Géza és Takáts Tamás. Fotó: Mernyó Ferenc.

Az első East-lemezzel, az 1981-es Játékokkal indult a pályád, aminek a felvételeibe egyenesen a jazztanszakról csöppentél bele, mindössze húszévesen. Mennyire volt az mélyvíz számodra?

Olyan mély volt, hogy nem is lehetett látni az alját. Bár remek tanáraim voltak a konziban, például Gonda János oktatta a zongorát, egészen más volt egy stúdióban dolgozni. Egy szerencsés véletlen révén kerültem a zenekarba: Zareczky Miklós, az East akkori énekese volt az osztálytársam. Ő az énekszakra járt, én a zongoraszakra, és amikor billentyűst kerestek, nekem szólt, én pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy a Játékokon dolgozunk a Rottenbiller utcában. A Játékok zenei anyagának nagy része már megszületett a korábbi felállásokból, billentyűsként ott inkább a hangszeresként folytam bele, aztán a Hűségre már írtam dalokat, a Rések a falon-ra pedig már a címadó dalt is én hoztam.

Ezekben a lemezekben benne van a fiatalságom. Bikák voltunk, elképesztően sokat próbáltunk, és megkezdtük egy sajátos zenei világ kialakítását, ami rengeteg munkával, próbával járt, de megérte, mert maradandó lemez született a Játékokkal, aztán a Hűséggel és a Rések a falon-nal is. Ezek szerintem a mai napig megállják a helyüket, pedig 40 éves albumokról beszélünk.

Próbál az East 1981-ben, a Játékok megjelenése környékén. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan.

Milyen élmény volt, amikor a Játékok felvételei alatt Yoko Ono is felbukkant a stúdióban?

Meglepő. Nagyon kedves volt, mindenkivel kezet fogott, és belehallgatott a lemezbe. Abban az időben ez pláne nem egy slágerirányba haladó zenének számított, és szerintem nagyon tetszett neki, hogy új utakat keresünk. Egy ideig megmaradt a kapcsolat is, küldött lemezt nekünk, szóval nagyon kellemes élmény volt.

Az 1983-as Rések a falon lemezen miért nyitottatok az újhullámos hangzás felé?

Ha belegondolsz, minden progresszív rock zenekar életében eljött ez a pont. A Genesis progresszív zenét játszott Peter Gabriellel, de miután ő kilépett, a trió felállású Genesis elment egy puhább irányba, és azzal kétszer-háromszor is megtöltötték a Wembley-t. Ennyi év és a mai zenék ismeretében értékelődnek újra fel a régi prog zenék, de a ’80-as években nagyon másfelé ment a világ. A mi stílusunk egyáltalán nem futott, és természetesen merült fel a zenekarban, hogy ki kéne próbálni valami mást is. Mai fejjel azt gondolom, maradni kellett volna a progrocknál, de azon a lemezen is van pár dal, ami ennyi idő után is abszolút élvezhető, mint a Rések a falon vagy a Földközelben.

Mire kiadtátok az első lemezeiteket a ’80-as évek elején, nyugaton pont akkora ért véget a progresszív rock aranykora, és törtek be helyére más zenék a punktól az újhullámig.

Igen, de ez nincs ráhatással az emberre, ha azt játssza, amit szeretne. Ha meg nem azt játssza, azt öt másodperc alatt kiszúrja a közönség. Nálunk azért nem volt olyan éles a váltás, mint ha egyik pillanatról a másikra olyan zenét kezdtünk volna el játszani, mint mondjuk a Depeche Mode. De ha tovább mentünk volna kicsit ebben a könnyedebb stílusban, ott is megszülethetett volna egy saját irány, ahogy Phil Collinsnál is meglett, amikor elkezdett dobgépekkel kísérletezni, és az élő zenét felváltották a gépek. Ez egy érdekes új irány volt az East zenéjében, de én akkor ezt annyira nem kedveltem, úgyhogy elmentem a Skorpióba. Persze tudom azt is, hogy nehéz út lett volna maradni a progresszív rock mellett, mert hiába ismerte el mindenki, hogy milyen jó az East, mindig előzenekarok voltunk, és nagy fesztiválokat csak ritkán tudtunk magunk csinálni.

AZ MEGVAN, AMIKOR A CPG VOLT AZ EAST ELŐZENEKARA?

Ezért is nagy élmény lehetett az 1983-as Fenevad Fesztivál Pilisborosjenőn, amit egy amerikai horrorfilm forgatásának részeként rendeztek meg, és több tízezer ember előtt játszhattatok. A Nazareth volt a főattrakció, de a korabeli beszámolók szerint „az East játszott világszínvonalon”.

Az hatalmas élmény volt. Meggyőződésem, hogy az Eastnek kialakult egy saját stílusa, amit távolról persze lehetett az SBB-hez, a Floydhoz, a Genesishez, és a többi progresszív hőshöz hasonlítani, de mégis olyan ízekkel játszottunk, amelyek egyedivé tették a zenénket. A Fenevad Fesztiválon a Rolling Stones egyik színpadán léphettünk fel, ami folyamatosan járta Európát, és attól a koncerttől mindenkinek leesett az álla. Megkaptuk ugyanis azt a korszerű technikát és megszólalást, amit egy nyugati progresszív zenekar szokott. Ehhez a zenéhez nagyon fontos a megfelelő hangzás, mert akkor egyszerűen sokkolja az embereket az élmény, ahogy azt a Pink Floyd koncertjein is láthattuk.

A Fenevad Fesztivál. Forrás: East Facebook-oldal.

Csak azért sajog a szívem, hogy korábban nem kaptunk ilyen lehetőséget, mert akkor ki tudja, hova jutottunk volna. De akkoriban más volt a Hungaroton koncepciója. Volt lehetőségünk lemezt csinálni, de ennyiben ki is merült a támogatás. Odáig már nem jutottak el, hogy például rendezzenek egy progresszív rock fesztivált, ahol ekkora színpadon és ilyen megszólalással felléphettek volna zenekarok, pedig az sokat lendített volna a pályájukon.

INTERJÚNK FRENREISZ KÁROLLYAL A SKORPIÓ 40 ÉVES SZÜLINAPJA KAPCSÁN

Ezek után hogy érezted magad a laza, slágeres rockzenét játszó Skorpióban?

Miután sok évig annyira „komolyak” voltunk – ezt értsd jól és humorosan persze –, jólesett egy kicsit lazább zenét játszani egy remek hangulatú bandában. A Frenreisz szerette az Eastet, és pont billentyűst keresett, úgyhogy elhívott a Skorpióba, és megcsináltuk az Azt beszéli már az egész város című albumot, ami nagyon sikeres lett, és nagyon jó volt maga a dal is. Nagyon szeretem a Karcsit, a Totyát, és a Németh Gabit, még most is összejárunk, és ha van lehetőségünk, játszunk is. Szóval ezek nem elhalt visszaemlékezések, hanem élő kapcsolatok. Idén lesz 50 éves a Skorpió, meglátjuk, mi lesz belőle.

Pár év múlva, 1987-ben visszatértél az Eastbe. Hogyan állt össze a Takáts Tamás-féle felállás?

Móczán Peti felhívott, hogy akarjuk-e folytatni a zenélést, mert az előző felállás már nem működik. Ehhez kerestük meg a legjobban passzoló hangot, aki abban az időben Takáts Tomi volt. Akkor került be Dorozsmai Peti is dobosként, akinek a stúdiójában a lemezeket csináltuk, a gitáros posztot pedig szabadon hagytuk, és sokáig vendégek töltötték be Tátrai Tibusztól Mohai Tomin át Karácsony Jamesig. Felvettünk két lemezt, A szerelem sivatagát és a Radio Babelt (illetve egy angol nyelvű anyagot is Taking The Wheel címmel), amelyek mind a szívem csücskei. Mindegyik korszakát szerettem az Eastnek, amiben volt szerencsém részt venni, de itt megint olyan zenét játszottunk, ami igazán közel állt a szívemhez. A szerelem sivataga és a Radio Babel is olyan lemez, amit bárkinek bármikor szívesen megmutatok, mert elképesztő egyéni zenei világa van: nem hasonlít semmihez. Egyszerűen szép zenét akartunk játszani, és azt is játszottunk.

Érdekes, hogyan érnek össze a szálak: A szerelem sivataga című dalt – amit én írtam – hallotta Kovács Tomi, a Ring kiadó tulajdonosa, és megkeresett, hogy szeretne velem játszani. És mivel Tibusszal is régóta akart már zenélni, összehoztunk egy új zenekart: ez lett a Tátrai Band. Zseniális korszakát élte akkor a Tibusz. Volt olyan év, amikor egy lemezt csináltunk, de olyan is, hogy hármat. És belefért olyasmi, ami ma már elképzelhetetlen, hogy csináltunk a Tibivel két instrumentális lemezt, a Városi lebegést és a Csillagszelet. Tíz év alatt tíz lemezt készítettünk.

Tátrai Tibor szokta mesélni, hogy a stúdióban lefogtál néhány akkordot, ő rágitározott, Charlie pedig egy sort ismételgetett, és ebből megszületett a Take It Easy, Baby című dalotok, és vele együtt a Tátrai Band stílusa is. Tényleg ilyen könnyen ment volna?

A Take It Easy, Baby valóban így született, de a zenekar stílusa azért komplikáltabb ügy volt ennél. Szeretem azt a számot is, de az Illúziók nélkül, a Helló barátom, az Utazás az ismeretlenbe, a Hajnali szél, vagy a New York, New York azért maradandóbb dalaim. Tibivel elképesztő zenei kapcsolatban voltunk. Úgy dolgoztunk a stúdióban, hogy megcsináltam a dal alapszerkezetét, majd jött a Tibusz, hogy mit játsszon, milyen gitáron. „Gibsonnal mondjuk jó lesz?” És már nyomta is, olyan ízléssel, ami tökéletesen passzolt az adott dalba. Aztán amikor elkészültünk mindennel, jött a Charlie, és két nap alatt felénekelte az egész lemezt. Elképesztően gyorsan dolgozik és iszonyú profi. Utána még simítgattunk, hangszerelgettem, és addig nem adtuk ki, amíg az utolsó hang nem volt a helyén.

„FELGYULLAD ALATTUNK A SZÍNPAD” – TÁTRAI TIBOR LEGJOBB KONCERTSZTORIJAI

Milyen érzés volt, amikor az első Tátrai Band-lemezt félházaknak játszottatok? Tibusz mindig emleget egy kazincbarcikai fellépést, amin állítólag 14 fizető néző volt.

Ez így volt. Az Illúziók nélkül után, amire ennyi év után talán mondhatom, hogy sok ember számára ikonikus lemezzé érett, leültünk egy kricsmibe, hogy eldöntsük, folytassuk-e a zenekart vagy sem. Én egyértelműen amellett voltam, hogy ne hagyjuk abba, mert egy új zenekarnak mindig idő kell, hogy beérjen, és megismerjék az emberek. Aztán a második lemezre megszületett a New York, New York, és attól a daltól felrobbant minden körülöttünk. Érdekes, hogy az utolsó pillanatban került fel a lemezre. Ültünk a stúdióban, és mondtam Tibusznak, hogy „figyelj, van még egy dal, nem az a komolyabb világ, de szerintem jó lesz”. Tibusz meghallgatta, és azt mondta, hogy „hülyéskedsz, ez akkora sláger, mint a ház!”.

Lakatos Tóni épp itthon volt Magyarországon, úgyhogy ő játszotta fel a gyönyörű szaxofonbevezetést, aztán rápakoltunk iszonyú jó vokálokat, és nagyon szép lett a végeredmény. A Tátrai Bandben tényleg minden klappolt, az egész zenekar brutálisan jól játszott, és minden anyagunkat a Dorozsmai Petinél vettük fel. Így érnek körbe a dolgok. És mindez átkerült, folytatódik az iLAND hangzásában, zenéjében is.

Az iLAND-del mik a tervek, hány lemez van még bennetek?

Reméljük, sok. Hatalmas megtiszteltetés, hogy a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében játszhatunk, ami Európa, de talán a világ egyik legszebb koncertterme. Ez a fellépés talán majd megnyit újabb kapukat, és olyan színházakba és koncerttermekbe vihetjük el a lemezt, ahol jól megél ez a zene. Ez a zenekar tényleg csak a zenéről szól. Sok koncertet adtam már, de olyat, mint a MOM Kultban tartott lemezbemutatónkon tavaly, még soha nem tapasztaltam, pedig ott még különösebb látvány sem volt.

Az első számtól olyan vastaps indult, hogy azt hittük, ez valami kandi kamerás felvétel, de úgy tűnik, tényleg ekkora szüksége van az embereknek erre a fajta zenére – és egyáltalán, az élő zenére. A korábbi East-dalaink és az iLAND teljes lemezanyagát játsszuk együtt, és kicsit megható is, milyen tökéletesen kapcsolódnak a 30-40 éves dalaink az újakhoz. Ez a visszaigazolás, hogy jól tettük, amikor nem választottunk másik utat, hanem kitartottunk amellett, amelyiken mindig is járni akartunk.

Az iLAND március 30-án koncertezik a Müpában, amire jegyek korlátozott számban még kaphatók. Facebook-esemény errefelé.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Pálvölgyi Géza