Brian Eno: Music For Installations (lemezkritika)

Brian Eno a poptörténet egyik nagy kulcsfigurája. Itt, teljes életművét áttekintve és itt, az ambient-trilógia lemezeire koncentrálva már részletekbe is menően elmondtuk miért. Most viszont örömre van oka az enofejeknek, a friss hatlemezes kiadvány a legjobb az elmúlt harminc év terméséből. Sőt, lehet, hogy a nem enofejek is tudnák hasznosítani az anyagot, tessék vele próbálkozni.

Kiadó: Opal Records / UMC

Megjelenés: 2018. május

Stílus: ambient

Kulcsdal: Kazakhstan

Brian Eno 1985 után – magához képest pláne – hosszú lemezcsendes időszakot tartott, és ahogy 1990 után ismét aktívabb lett, már nem igen tudott olyan újító és megdöbbentő lenni, mint korábban. Két dolog foglalkozatta nagyon: a folyton új formákat felvevő fényfestmények és a főleg hozzájuk komponált generatív zene, ami által egy végtelen jelen időben tudunk benne lenni, lebegni. Hogy az 1985 után évek mégsem teltek üresen, azt ez a hat cd-s, 326 perces gyűjteményes díszdoboz is igazolja. Kiadatlan, vagy csak nagyon kis példányszámban, főképp kiállításokon terjesztett, műalkotások nézegetéshez kitalált zenéit gyűjtötte egybe a nagyhatású „nemzenész” zenész, köztük több hosszú tételt a nyolcvanas évek második feléből. És ez az öt és félóra zene tulajdonképpen könnyedén túltesz Eno elmúlt közel harmincévnyi munkásságán is, hiszen a ma már inkább teoretikus, gondolkodó nagy koncepciójának – a „Hosszú Most”-nak, a jelenben levés folyamatosságának – tökéletes kísérője a kompiláció: szinte végtelenítve szólhat a hat cd, mindig megfelelő módon egészíti ki életünket a háttérben szóló „nemzene”.

9/10

Dömötör Endre

a friss lemez:

Eno előad arról, hogyan készültek a fenti zenék: