Nemzene a nemzenésztől – Brian Eno Ambient-sorozata

Annak ellenére, hogy a Popol Vuh vagy épp La Monte Young is csinált előtte hasonlót, az ambient megteremtését mégis Brian Enóhoz szokás kötni, aki a stílus definiálásán túl számos alapmunkával járult hozzá ahhoz, hogy a műfaj az épp visszatérő Aphex Twinnek vagy a Victoria’s Secret reklámokban feltűnő M83-nak köszönhetően beszivárogjon a mindennapokba. És igaz, hogy a zsáner klasszikusaira már annyi minden épült, hogy nehéz elképzelni, mekkora jelentőségük volt annak idején – még ma is kifejezetten érdemes elővenni a titokzatos Ambient-ciklus páratlan és kihívó darabjait.

Minden róla szóló eszmecsere előtt érdemes leszögezni, hogy Brian Enónál befolyásosabb modern könnyűzenész nem nagyon, vagy nagyon kevés létezik: aranykorában, vagyis a 70-es és a 80-as években majdnem minden esztendőben volt egy olyan nagyhatású, műfajilag a kísérleti glam és a leheletkönnyű elektronika között mozgó album, amiben az ex-Roxy Music-tag legalább egyik keze benne volt: karrierje indulásakor még Bryan Ferry mellett páváskodott és szintizett, aztán önerőből lett eklektikusságában is megbecsült figura (csúcsmű: Another Green World, 1975), később pedig többek között producerként (pl.: David Bowie, Talking Heads, Devo), lemezkurátorként (No New York) és az ambient megálmodójaként élvezte a kritikusi hátbaveregetéseket. Intellektuális és művészi növekedésének sokadik lépéseként az évtized végére tervei már az albumformát is szétfeszítették, így kénytelen volt sorozatokban gondolkodni: az 1978-as Music For Airports borítóján lévő 1-es szám nyilvánvalóan jelezte valami olyan kezdetét, aminek nem lesz egyhamar vége – azonban arra, hogy a felfedezőút egy egész műfajt fial majd, valószínűleg még a ritkás hajú zenegondolkodó sem számított.

A rendszertanilag a nehezen megközelíthető könnyűzene és a figyelmet sem igénylő töltelékhangok között található ambient leginkább azért érdekes, mert egy csomó kérdést vet fel. Így, mint ahogy a 4':33''-ra sem táncolni, hanem arról morfondírozni szokás, az Eno-féle alapkövek is úgy nyújtják a legtöbbet, ha a gyér díszlet mögött meglátjuk a szándékot, valamint azt, hogy mennyire különbözik az egész a célirányos poptól. A gyakran idézett eredettörténet ellenére (a keresztapa ’75 körül balesetet szenved és a kórházban rájön, milyen jól passzol a madárcsicsergéshez a háromszáz éves hárfazene) sokan elfelejtik, hogy Eno az irányzatot afféle környezet-kiegészítésnek szánta, ami a külvilágból észlelt hangokkal, zörejekkel keveredve ér el maximális élményt – ez a megközelítés aztán működik sok hasonló zenével, próbáljuk csak ki, milyen jó a Talk Talk egy erdőben. Mindez pedig a cselekvésre fókuszáló rock & roll-származékokkal ellentétben inkább az ingereket és benyomásokat testesíti meg. Hisz míg Elvis táncra perdít, a Mamas & The Papas Kaliforniába hív, a Codeine pedig a sírba, addig Eno ambient portfóliója az alapvető útmutatókon kívül a hallgatóra hagyja a tolmácsolást, és tárgyiasult dolgok helyett érzelmeket, hangulatokat ábrázol.

MÁSFÉL ÓRÁS ELŐADÁS ENÓTÓL, AHOL TÖBBEK KÖZÖTT A ZENE GYÓGYÍTÓ EREJÉRŐL BESZÉL.


Tökéletes példa a már említett Ambient 1: Music For Airports. A helyszín, a közeg és a színválaszték adott: egy fehér, egyentervezett, személytelen reptér, ami valószínűleg pont olyan, mint ahol az egész koncepció megszületett (érdekes electro-konteós adalék, hogy a Köln-Bonn épületét a kraftwerkes Florian Schneider apja tervezte). A lemez kiismerése azonban számtalan egyéni tapasztalatot szülhet. Ha becsukjuk a szemünket és kizárjuk a fejünkből azt, hogy most épp egy óriási várótermet kell(ene) magunk köré képzelnünk, a hangok lehetnek egy meszelt fal, egy ív géppapír vagy épp egy kórház megfelelői is. Egy dolog van, amit nem lehet megmásítani, ez pedig a lemezt kitapétázó makulátlan, szennyeződésmentes tisztaság. Persze ez is különböző árnyalatokként csapódhat le (nálam a már említett fehér, esetleg a kék valami nagyon könnyű, világos tónusa jöhet szóba), ám a négy dalon végigvonuló, gondolatsúlyú zongoraleütések, a nyugodt levegősség és az angyalkarszerű ének akaratlanul is valami derült képét idézi fel. Persze az egész eszme sokoldalúságát jól mutatja, hogy nem csak a zenére, hanem magára az ötletre is érkezhet szubjektív értelmezés, a négy évvel ezelőtti, 2010-es, a Black Dog duó Enónak válaszként szánt másik, igazi Music For Airports-a szerint ugyanis a repterek nem nyugodt és kívánatos, hanem épp undok, nyomasztó helyek – ez a befogadási stratégia pedig pont egy olyan személyre szabott álláspont, mint amilyet feltehetőleg Eno szeretett volna kicsalogatni a hallgatókból.    

Az Ambient-albumsorozat következő darabja legalábbis ezt sugallja. A Harold Budd zongoristával-komponistával elkészített 1980-as Ambient 2: The Plateaux Of Mirror ugyanis még kevesebb kapaszkodóval bír és még könnyebben kifolyik az ujjaink közül. Persze ez is csak egy opció a tolmácsolásra, hiszen hangvételében határozottan súlyosabb az anyag, sokszor baljós, aggodalmat keltő taktusokkal. Így míg az előző kiadvány inkább a körülmények (cím, célkörnyezet) tekintetében nyújtott mankót, addig a következő darab az érzelmi mozgásteret lőtte be, amihez magát az univerzumot kell kitalálnunk – valahogy úgy, mint a '78-as (és az ambient sorozatba névlegesen nem tartozó) Music For Films tartalmazott olyan fiktív filmzenéket, amik pont, hogy a rendezőket inspirálták munkára. Persze Eno a Budd-dal közös, erősen improvizatív lemezen sem konkretizálta túl a dolgokat – a maga sejtelmesen távoli képeivel a felvételek épp a megfoghatatlanságra törekszenek, így az ambient darabok közül ez az, amit kivételesen nehéz egyértelműen körvonalazni, és ami ennek következtében a legnagyobb teret engedi a képzettársításoknak. Ettől függetlenül (vagy épp ezért) egy nem kevésbé lebilincselő mű a The Plateaux Of Mirror, amely sokaknak úgy mutatta be egy érdekfeszítő világ újabb szeletét, hogy ők előtte azt sem tudták, hogy az a világ létezik.   

Ha a korongok gyönyöre leginkább különbözőségükben rejlik, akkor a széria logikailag (és nem kronológiailag) következő darabja, az 1982-es On Land duplán kiemelkedik – az újabb terebélyes fejezet szokatlan perspektívát nyújt az egész felfogáshoz, ezúttal alapvetően más irányból közelítve meg azt, amit Eno addig az emelkedett könnyedség felől próbált körbeudvarolni. Ugyanis a reptéri gregoriánok és a kontúrtalan Plateaux ellenében a sorozat névleges záróakkordja a földközelibb világot, a mindennapokban érzékelhető civilizációt tükrözi vissza, azon belül is azt a tapintható élményt, amikor hajnali ötkor fekszel kialvatlanul az ágyban, miközben az ablakon keresztül hallod az éjszakai élet zaját: bogártalpak kopogása a falon, távoli gyárak sűrű moraja és a hangyás tévé alig érzékelhető, sípszerű hangja töltik ki a teret, ami lassan hullámzó, mély szintiszőnyegek és radarszerűen ciccegő-bippegő morajok segítségével mutat rá arra, milyen az, amikor teljes erővel üzemel a kísérleti pop. Zeneiségében a legabsztraktabb, mégis legközönségesebb hanggyűjtemény ez; ha például a bolygó egy tetszőleges (lehetőleg urbánus, ember lakta) pontján leraknánk egy diktafont, valószínűleg nyers formában kapnánk valami hasonlót ahhoz, ami az On Landen tudatosan összekomponálva ébreszti rá az embert, hogy a – mondjuk – az A Flock Of Seagulls mellett más is belefér a könnyűzene amőbaszerű határai közé.

2010-BEN ILYEN VOLT EGY ENO-AMBIENTLEMEZ, AMI RÁADÁSUL AZ ÁLTALA INSPIRÁLT WARPNÁL JÖTT KI.


A pedáns Eno-szakértők joggal csapkodhatják az asztalt, azonban a sorozat harmadik darabja, az Eno által utcazenélés közben (ambient maximus, ugye) felfedezett Laraaji nevű amerikai klasszikus- és folkzenész neve alatt megjelent Ambient 3: Day Of Radiance című, keleti hatásokat mutató, citerán és dulcimeren előadott album, a már említett Music For Films és pláne a mester másik fél tucat kiemelkedő műfaji anyaga (Discreet Music - 1975, Apollo: Atmospheres And Soundtracks - 1983, The Pearl - 1984, Thursday Afternoon - 1985, Neroli - 1993, valamint a Robert Fripp-pel és a Clusterrel közös albumok) a rendezőelv és a maximalizmus miatt most kimaradtak. Ezúttal csak az Ambient-sorozat három fő darabjával foglalkoztunk, amik a lehető leghatásosabban ráncolják a szemöldökünket és kézenfogva vezetnek a pop peremvidékén, ahol olyan érdemes és érdekes dolgokkal futhat össze az ember, amik feladják a leckét a könnyűműfajra selejtként, tartalmatlan kacatként tekintők számára is.

Judák Bence

a Music For Airports: 

a The Plateaux Of Mirror: 

és a sorozat legjobbja, az On Land: 

JÖN A 25. RECORDER MAGAZIN! JÖN AZ AUSTRA! REC025 LAUNCH PARTY SZEPTEMBER 11-ÉN.