Végtelenül tartalmas – Arcade Fire-koncertbeszámoló

Kevés olyan alkalom van, amikor a világ popkulturális színterének egyik meghatározó zenekara karrierívének csúcsán játszhat a hazai közönségnek. Időnként óriási szerencsével erre téved pár fel nem fedezett fiatal, aki később zenei forradalmat csinál (ilyen lehetett a Nirvana ’89-ben a Petőfi Csarnokban), majd évtizedek múlva magunk is megdöbbenünk, hogy ez hogyan történhetett meg, vagy megtörtént-e egyáltalán. Máskor a zenekar már az érett korszakában érkezik, jópár albummal a klasszikusai után, ezért a fellépésében inkább egy megkésett hiánypótló jelleg van (ami sikerülhet emlékezetesen is, mint a Radiohead 2006-os szigetes koncertje a remek In Rainbows nagylemezük előhírnökeként). A kanadai Arcade Fire esetében teljes időszerűségről van szó, látogatásukat joggal tarthatjuk az elmúlt évek egyik legfontosabb magyar zenei eseményének. Koncertbeszámoló.

Miután 2004-ben megjelent a zenekar első, Funeral című albuma, az érzelemdús daloknak, a hegedűt, tangóharmonikát, kürtöt is felvonultató érdekes hangszerelésnek, és nem utolsósorban a hipnotikus élő fellépéseiknek köszönhetően indierock-kultuszzenekarból igen gyorsan világtényezővé nőtték ki magukat. A Funeral zenei jelentősége messze túlmutat az önmagában sem lebecsülendő egymilliós eladási példányszámon, hiszen újabb irányt és impulzust tudott adni a független zenei színtérnek. Az univerzális sikert meghozó 2010-es The Suburbs óta pedig a zenekar minden nagylemeze az amerikai eladási lista első helyéig kapaszkodott, és más zenefogyasztó országokban sem teljesített sokkal szerényebben. Arról nem is beszélve, hogy az azt követő albumok kísérletezést és újabb zenei hatásokat is hoztak magukkal, Bruce Springsteentől az LCD Soundsystemen át a diszkóig. Méltán érezhettük úgy, hogy ez a koncert nemcsak jó helyen, de jó időben is zajlik.

MEGÉRDEMLI-E A SZERETETET? - ARCADE FIRE-PROFILUNK.

A negyednyi területre redukált Papp László Aréna talán szokatlan helyszín egy olyan csapat számára, aki a világ más tájain sportcsarnokokat tölt meg (bár ugye a legutóbbi lemez után pont olyan hírek jöttek, hogy máshol sem feltétlenül), és pár éve a Glastonbury fesztiválon is headliner volt. Win Butler és együttese azonban előnyt kovácsol a szellősen belakott, félig megtelt teremből, ami hangulatában első benyomásra leginkább egy sportcsarnokban készülődő szalagavatóra emlékeztet. A színpad oldalán tátongó űr ugyanis így könnyen teret tud adni egy kosztümös bevonulási ceremóniának, ami alatt az új album felvezető motívumaira máris testközelből lehet pacsizni a zenekarral.

És akkor következik is az utóbbi évek legnagyobb ABBA-ihletésű slágere (és az „ihletésű” itt finom kifejezés), maga a címadó Everything Now, aminek az első sorát Butler el is rontja, és a dalt újraindíttatja a zenekarral. Ez azonban gyorsan mosolyt csal az arcokra, a kezdő zongorafutamnál már ismét mozognak a lábak a plafonra függesztett óriási diszkógömb alatt. A szám azonnal eksztatikus hangulatot varázsol, a refrénjéből ügyesen ki-kiszurkáló, Francis Bebey 1982-es The Coffee Cola Songjából kölcsönzött fuvolatéma pedig olyannyira addiktív, hogy hosszú ideig képes lenne a fülemben maradni, ha nem indulnánk el rögtön a második számnál a zenekar terebélyes múltbeli repertoárja felé.

Rövid úton megérkezünk a debütáló koronghoz a Neighborhood #2 (Laika) formájában. A szaggatott gitárok, a kiabálós ének és a dal stop-start dinamikája leginkább egy féltempóra lassított Pixies-t idéznek, a punkos hatásokat hegedűre és tangóharmonikára cserélve. Butler és felesége, a haiti származású énekesnő-multiinstrumentalista Régine Chassagne kiváló 21. századi változata Black Francis és Kim Deal párosának. Most vehetjük jobban szemügyre a zenekari felállást is: a tangóharmonikát Chassagne kezeli, a hangzást ezen kívül hegedű, billentyűk, fúvósok, xilofon és ütőhangszerek gazdagítják, melyek szinte észrevétlenül cserélnek gazdát a dalok között (Chassagne például pár számban dobol is, Win Butler öccse, William Butler valamint Richard Reed Parry billentyűs hangszereken, gitáron, basszusgitáron és nagybőgőn játszanak).

A nagylemezen is hatásos Put Your Money On Me-nél a koncert újabb szintre emelkedik. Alapmotívuma szellemesen kölcsönöz a Tangerine Dream-féle hetvenes évekbeli szintetizátor-hangtapétákból, miközben a zenekar felett a fogyasztói társadalom üzeneteit ironikus felhanggal kritizáló reklámok villognak, ami lényegében az Everything Now album szövegvilágának alapkoncepciója is. A lassú építkezésre a zenekar egy kompakt refrént kanyarít, ami ismét a skandináv popnagymesterek legjobb műveire utal. Az imaszerű Neon Bible a koncert legintimebb pillanata, a szikáran hangszerelt dal sikeresen közösséggé kovácsolja a félháznyi nézősereget, világítanak a telefonok, és Butlertől megtudhatjuk (ha eddig nem tudtuk), hogy a Neon Bible album vonósfelvételei Budapesten készültek.

A koncert első fele csak bemelegítés arra, ami a képzeletbeli félidőnél kezdődik. A Neighborhood #1 (Tunnels) beúszó gitár- és zongoramotívuma a koncert egészen rendkívüli pillanatát jelenti, hiszen egy legendás bemutatkozó lemez első számaként különös súlya van annak, hogy ez a dal végre Budapesten is megszólalhat. A teátrálisan fokozódó és hömpölygő szám alatt könnyű átérezni a zenekarnak azt az esszenciáját, ami miatt albumaikat korszakosnak tartjuk, bármelyik is legyen a kedvencünk (elárulom, az enyém a The Suburbs). A Rebellion (Lies) szintén emblematikus dala az első lemeznek, azonnal felismerhető Cure-os basszustémájával, ütemes zongorakalapálással, lassan tekeredő hegedűvel, kérdezz-felelek énekkel, és ellenállhatatlan, táncolható lüktetéssel. Mindeközben a biztonsági személyzet pár tagja a nézőket szétválasztva egy folyosót alakít ki a színpadtól a küzdőtér közepén elhelyezett pódiumig, amin Butler és Chassagne lazán végigsétálnak, hogy megérinthessék őket azok a rajongók, akik ezután már soha nem fognak kezet mosni, majd a páros a miniszínpadról folytatja az éneklést. Hogy ezt sűrű tömegben mennyire egyszerű lett volna kivitelezni, már nem tudjuk meg, mindenesetre meghitt epizódja a koncertnek.

A két ősrégi dal után a The Suburbs olyan, mintha egy más korból jönne, máshonnan meritkezik, Neil Young hatása például kétségtelen. Mintha hirtelen hűvös, friss levegő járná körül az Arénát, pedig csak egy másik nagyszerű album nyitódalát halljuk, s ez önmagában elég a megtisztuláshoz. A szám egy újabb korszak kezdete, hiszen a zenekar ezzel a lemezzel nőtt végérvényesen is nagyra. Az ezt követő Ready To Start sokkal súlyosabb, dögösebb; az Iggy Pop Lust for Life-jának lüktetésére felfűzött baljós tónusú sláger az Arcade Fire egyik legjobban működő dala élőben. Egy ökölbe szorított kéz, ami gyomorszájon is vág, sokkal erősebben, mint a lemezen, nem véletlenül készült klipje is koncertanyagból.

Innen a zenekar már nem engedi el a közönséget. A Ready To Start egy szintis outro révén átkúszik a Chassagne által fejmikrofonba énekelt diszkós-táncos, cukorral meghintett Sprawl II (Mountains Beyond Mountains)-ba, melynek megjelenésekor még nem sejtettük, hogy az addig nem ismert, diszkó iránti vonzódását a zenekar a következő két albumán sokkal jobban ki fogja domborítani. A tánc ettől kezdve folyamatos, a Reflektor, az Afterlife, a Creature Comfort és a Neighborhood #3 (Power Out) szűnni nem akaró pulzálásban tartják a közönséget. Ez az energia a koncert vége felé érezhetően kulminálódik, kicsit váratlan, de jóleső a táncos vonal non-stop vitalitása, a billentyűk, effektek még jobban kihangsúlyozzák a dalok elektronikus oldalát.

Az estet a Jeremy Gara védjegyes dobtémájával és Butler heves basszusdöngölésével indító vérbeli indie-himnusz, a No Cars Go koronázza meg, ami a Neon Bible album (no meg a 2003-as első EP) és a teljes zenekari életmű egyik fénypontja. Itt tényleg minden összeáll egy képpé, a zakatoló alap, a szenvedélyes ének, az időszakosan betámadó gitár, valamint a harmonika és a hegedű immár klasszikus dallama katartikus egységbe gyúrja a zenekart és a nézőket.

A ráadás nem is lehetne más, mint az új lemezt is záró We Don’t Deserve Love, melyben Butler ismét elfoglalja a küzdőtérre helyezett kis pódiumot és közelebbről tolmácsolja nekünk üzenetét. A No Cars Go totalitása után a dal annyira habkönnyű lezárás, hogy szinte álomba ringat, átmenetileg még azt is feledtetve, hogy a legnagyobb közönségkedvenc Wake Up még el sem hangzott. De az a dal, amiben hajdanán David Bowie is vendégeskedett az Arcade Fire színpadán (akinek köztudottan nagy kedvence volt a formáció) végül nem maradhat ki, és az énekeltetős refrén után örömzenélésbe torkollik. A zenekar a küzdőtéren át vonul ki és közben még egy utolsót kedélyesen improvizál rá.

Akármelyik korszakát is szereti valaki az Arcade Fire-nek, mindenképpen a jóllakottság érzésével távozhatott (feltéve, hogy perecet is szerzett a büfében a koncert előtt), hiszen minden albumról jócskán érkeztek számok, miközben a hangsúly természetesen az új LP-n volt. Emellett Butlerék messze nem lőtték el az összes nagy dalukat, gondoljunk csak arra, hogy a We Used To Wait, az Empty Room, a Modern Man, a Keep The Car Running, az Intervention, avagy a repertoár egyik titkos gyöngyszeme, a franciául előadott Une Année Sans Lumière mind-mind helyet kaphatnának egy kimagasló Rest Of Arcade Fire műsorban, melyet remélhetőleg lesz még alkalmunk meghallgatni.

beszámoló: Kucsma Tamás

egy nézői videó a budapesti koncertről: