Újra-soul – A kilencvenes évekbeli neosoul

A legnépszerűbb volt 1963-ban, a legjobb lemezeket adta 1971-nek, ebből lett a disco, de még a hiphop is és minden évtizedben meg tudott újulni. Mindig újjászületik és mindig nagyon népszerű. A hiphop mellett manapság is a soul uralja a popzenét. Ám a műfajt Magyarországon soha nem kezelték rangján. A 62. Recorder magazin  Soul & pop fókusztémáját egy idővonallal (a legnagyobb mérföldkövek) nyitottuk, jött a műfaj alapjainak bemutatása, majd ugrottunk a funktörténet felé, most pedig a kilencvenes évek legfontosabb műfaji fejleményéről szólunk. Mint oly sok más zenei irányzat, a kilencvenes évek második felében szárba szökkent neosoul is valaminek az ellenreakciójaként, valamihez képest jött létre, valami régebbihez nyúlt vissza és azt próbálta kortárs kontextusba helyezni.

Ebben az esetben ez a valami ellen a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évekbeli műanyag, túlcukrozott r&b és soul volt, olyan popsztárok zenéje, mint többek közt R. Kelly, Mariah Carey, Whitney Houston vagy a Boyz II Men. Miközben a társadalmilag is tudatos, a fekete büszkeséget és emancipációt hirdető neosoul ugyanúgy reagált a magamutogató és sok esetben önmagáért való erőszakot reklámozó gengszterhiphopra is, mely a kilencvenes évek első felében élte virágkorát.

Neosoul-gyökerek

A neosoul nem a semmiből robbant be az évtizedben. A klasszikus soul/r&b/funk-gyökereket hallhatjuk Prince zenéjében, de persze az ő felmérhetetlen hatása majd’ minden műfajrecitálóra kétségtelen. Távoli felmenőnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, jócskán van köze a későbbi neosoulhoz (hogy mást ne mondjunk, a neosoul-dívákhoz) Sade-nak, aki főként ugyancsak a klasszikus soulhoz és r&b-hez nyúlt ihletért és ezeket prezentálta a szofisztikált pop kontextusban. Ugyanilyen előkép Terence Trent D’Arby, aki ugyan egyetlen nagyhatású lemez készített csak, de 1987-es debütjének élő megszólalása bátran eltért a korszak divatjától. Szintén ekkoriban jelentett izgalmas kivételt a műanyag r&b-lemezek és -előadók tengerében a hatvanas évek beat-, soul- és funkzenéjét összekapcsoló Lenny Kravitz nagyszerű bemutatkozó albuma, az 1989-es Let Love Rule, de még az 1991-es Mama Said is tekinthető neosoul-előképnek. Ugyancsak (többek közt) a Motown-rajongás üvölt a kora kilencvenes évek brit acid jazz-mozgalmának, zenekarainak attitűdjéről. Ha csak a Jamiroquai korai lemezeit vesszük (főleg az 1993-as Emergency On Planet Earth-öt), nem tudunk nem Stevie Wonder legjobb hetvenes évekbeli lemezeire gondolni.

Öt obskúrus úttörő neosoul LP

# Zhané: Pronounced Jah-Nay (1994)
# Joi: The Pendulum Vibe (1994)
# Jhelisa: Galatica Rush (1994)
# Tony! Toni! Toné!: House Of Music (1996)
# Anthony Hamilton: XTC (1996)

Neosoul-törzs

A fentiek az évtized közepe felé tartva mind táplálták azt a mozgalmat, amely a new jack swingből kinövő, fröccsöntött, áriázós ággal szemben a soul gyökereihez, élő megszólalásához tért vissza. Már közvetlen ilyen neosoul-előzmény az 1988-ban alakult háromtagú Tony! Toni! Toné! 1993-as Sons Of Soul című, akkor szokatlanul retrós hatású lemeze – a trió egyik tagja, Raphael Saadiq lett a későbbi neosoul-éra egyik legfontosabb producere és szólóelőadója. Ugyanabban az évben, 1993-ban jelent meg az a lemez, a Madonna-féle Maverick lemezkiadóhoz szerződtetett basszusgitáros-dalszerző-énekesnő MeShell Ndegeocello Plantation Lullaby című albuma, amit a legtöbben az első igazi neosoul-műnek tartanak.

Az alműfaj az évtized közepén tört át: 1995-ben jött a korszak egyik szexszimbólumának számító D’Angelo Brown Sugar című kulcsfontosságú debütje, amely már az okoshiphopból (Native Tongues-kollektíva) is merített és az utcai soul/modern soul tökéletes arányával sikeres és divatteremtő is tudott lenni. D’Angelo a bemutatkozás után öt évig nem adott ki új lemezt, de 2000-ben egy csúcsművel koronázta meg és inspirálta tovább a mozgalmat. A Voodoo-t követően azonban permanens alkotói és életviteli válságba került – tizennégy év után 2014-ben jött ki szenzációnak számító új albummal (Black Messiah).

1997-ben jelent meg a műfaj másik legfontosabb előadójának számító fenséges díva, Erykah Badu (nyitóképen) Baduizm című, neosoult tovább cizelláló ihletett csodája, egy évvel később, 1998-ban pedig a másik királynő, Lauryn Hill The Miseducation Of Lauryn Hill című remekműve, ami a hiphop felől érkezve lökte tovább a zsánert. Míg Badu néhány éves szünetekkel folyamatosan update-elte megszólalását, addig Lauryn Hill utat tévesztett – ám eddigre már gombamód szaporodtak a színtér szereplői. Badu tagja is lett a neosoul központi magjának számító, a zenészeket és előadókat tömörítő Soulaquarians kollektívának, amelyben olyanok voltak társai, mint a színtér hangszeres alapzenekara, a Roots – elsősorban annak dobos-producere, a kollektíva-vezér Questlove –, D’Angelo, Bilal és amiben a soul-örökség felé a hiphop felől közelítő zenészek is tüsténkedtek, olyanok, mint J Dilla, Mos Def, Common, vagy Q-Tip.

Neosoul-ágak

A műfaj palettáját az évtized második felében, majd az ezredforduló felé haladva olyan előadók színesítették és bővítették, mint Maxwell, Anthony Hamilton, Rahsaan Patterson, a Les Nubians és Angie Stone. És olyanok vitték tovább a 21. század elején, mint Macy Gray, Jill Scott, India.Arie, Res, Musiq Soulchild vagy éppen Cody Chesnutt (de ezt a hagyományt folytatta sikeresen Alicia Keys és John Legend is). Miközben a szcéna az olyan kommerszebb r&b-ben utazó előadókat is befolyásolta, mint R Kelly vagy a 2001-ben repülőgépbalesetben elhunyt Aaliyah. A neosoul aztán az ezredforduló után lassan vesztett erejéből, izgalomfaktorából és sikerességéből – hogy a hagyományőrző afro-amerikai soulpop közel tíz évvel később egy újabb hullámmal, részben az alapkorszak klasszisainak feltámadásával, részben új előadókkal legyen ismét izgalmas.

Németh Róbert