Mármint nem az időjárás miatt, az kifejezetten szomorkás az idén, hanem beérett az Adèle élete, az Idegen a tónál és a 120 dobbanás percenként öröksége. Hemzseg a hivatalos program és a két párhuzamos szekció is a meleg történetektől; a kenyai betiltott filmben két lány még az elfogadásért harcol, a belgiumi iskolában viszont már senkinek a szeme se rebben egy transzexuális osztálytárs láttán.
„Sokan azt mondják, hogy túl sok a meleg film Cannes-ban, ami feldühít és homofób hozzáállásról árulkodik. Mihez képest túl sok? Hogy mekkora a melegek aránya társadalomban? Szerintem inkább még többre lenne szükség!” – mondja indulatosan Pierre Deladonchamps, aki öt éve a meghökkentő Idegen a tónál-ban tűnt fel és idén egy újabb homoszexuális témájú filmmel, a Plaire, aimer et courir vite-tel van itt a versenyprogramban.
A Plaire, aimer et courir vite-et persze rengetegen a tavalyi 120 dobbanás percenként-hez hasonlítják, amely párhuzamból csak vesztesen kerülhet ki, bár érdekes, hogy Christophe Honoré („Szerencsém van, hogy Franciaországban alkothatok, itt évi egy filmek készítek, Németországban vagy Olaszországban jó, ha tíz év alatt kettőt tudtam volna” – mondta, amikor interjúztam vele) aki sorra ontja a rétegfilmjeit, pont most került be újra a cannes-i versenyprogramba, azaz a 120 dobbanás zsűrinagydíja vagy az Adèle élete Arany Pálmája csak megkönnyítette a dolgát, hogy szélesebb közönséghez juthasson el.
Ugyanakkor kár, hogy pont Honoré kissé ódivatú drámája kapta a legtöbb rivaldafényt a fesztiválon, hiszen van élet a Marais negyeden kívül is, és sokkal érdekesebb meleg témájú filmeket láthattunk a párhuzamos szekciókban.
A Kritikusok hete legerősebb darabja, a Sauvage például egy 22 éves férfi prostituált életét követi, kíméletlen őszinteséggel bemutatva a naiv fiú (Félix Maritaud elképesztő alakítása, ő szerepelt a 120 dobbanásban is egyébként) önpusztító életmódját és szívszorító egyedüllétét. A sokkoló jelenetek valószínűleg megnehezítik majd a film széles körű forgalmazását, de nincs az a buttplugos szexjelenet, ami jobban megviselne egy nézőt, mint pontról-pontra végignézni, hogy egy érző szívű, kedves, szeretetéhes, fiatal fiú hogyan teszi tönkre az egészségét, a jövőjét és az egész életét.
Némileg könnyedebb megközelítésű volt a Rafiki (Barát) című kenyai film, amely két tinilány közeledését mutatja be egy alapvetően homofób közegben. Már a bemutató előtt lehetett tudni, hogy Kenyában betiltották a filmet és a versenyfilmes zsűri női tagjai közül Cate Blanchett, Ava DuVernay, Khadja Nin és Léa Seydoux is megjelentek a premieren, hogy támogassák az alkotókat, noha nem is az ő szekciójukban vetítették.
Ez a jóindulat köszönt vissza a vetítés utáni álló ovációban is; láttunk már a Rafikinél izgalmasabb, innovatívabb és sokrétűbb meleg románcot is, de értékelni kell, hogy Kenyában már ennyi is forradalminak számít. A kiszámítható történetet egyébként is szépen kompenzálja a két főszereplőnő (Samantha Mugatsia és Sheila Munyiva) természetes alakítása, valamint a vidám, színes látványvilág.
Míg Kenyában két lány csókja is kiveri a biztosítékot, Belgiumban évszázadokkal előrébb járnak. A Girl című film ugyanúgy az Un Certain Regard szekcióban versenyez, mint a Rafiki és ha lehet, még nagyobb szeretettel fogadta a cannes-i közönség. Rendezője, a 26 éves Lukas Dhont lehet az új Xavier Dolan, aki ugyanígy az első filmjével robbant be Cannes-ban és mára, 29 évesen már ott tart, hogy két fontosabb díj után nincs is szüksége a fesztiválra, új filmjét, a The Death and Life of John F. Donovant hiába válogatták be a versenybe, inkább kivárja az őszi Oscar-szezont. Dhont mindenesetre nem csak abban hasonlít Dolanra, hogy egy fiatal, jóképű, meleg srác, hanem, hogy már az első filmjében energiától lüktető, kiforrott rendezői stílusa van, ami lehetetlenség, hogy ne érintse meg a nézőt.
Főhőse egy 15 éves balerina, aki fiú testbe született, de nőként szeretné leélni az életét. Támogató család veszi körül, az osztálytársai sem teszik pokollá az életét és egy toleráns, diszkrét társadalomban él, ahol minden segítséget megkap a nemváltáshoz. Nem kell feltétlenül a kenyai leszbikus lányokhoz hasonlítani, elég egy vidéki magyar városban elképzelni, hogy mennyi esélye lenne az elfogadásra, hogy tudjuk, szerencsés.
Érdekes dramaturgiai döntés, hogy egy szó sem esik arról, hogy miért nincs anyja, egyedülálló apja és öccse mellett ráadásul lényegében ő az oltalmazó nő a családban. Introvertált személyisége miatt nem sokat tudunk meg arról, hogy mi megy végbe a fejében, ráadásul a balett folyamatos odaadást igényel a részéről testileg-lelkileg, de az hamar egyértelművé válik, hogy még ilyen körülmények mellett is iszonyatosan nehéz kamaszként mindezen keresztülmennie.
Lehet, hogy az elfogadó társadalmi közeg miatt kevésbé edzett, mint szerencsétlenebb helyre született sorstársai, de az egyetlen komolyabb lelki inzultust, amikor az öltözőben a lányok kényszerítik rá, hogy mutassa meg a nemi szervét, legalább annyira nehéz végignézni, mint amikor a Rafikiben megverik az egymást szerető lányokat, vagy, mint amikor a Sauvage-ban szadista barmok kínozzák a főhőst. A Girl főszereplőjét egyébként 500 lány és fiú közül választották ki; nem volt szempont, hogy milyen nemű legyen a színész. Aki tudja, úgy üljön be a filmre, hogy ne nézzen utána, ki is ő, direkt le sem írom a nevét, mindenesetre óriási felfedezés; egy felejthetetlen arc egy felejthetetlen filmben.
A Girl-nek és a Plaire, aimer et courir vite-nek már van magyar forgalmazója, így biztos, hogy be lesznek mutatva hazánkban. Mind a négy film esélyes a Queer Palm díjra, amelyet a legjobb meleg témájú cannes-i filmnek adnak, idén rekordszámú, tizenhét jelölt van (update: azóta kiderült, hogy a Girl kapta meg). A Girl és a Sauvage rendezője pedig a legjobb elsőfilmnek járó Camera d’or-t is megkaphatja, ezért a díjért az Egy nap rendezőnője, Szilágyi Zsófia is a konkurensük.
szerző: Onozó Róbert
A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírói folyamatosan tudósítanak a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásaikat pedig a Twitteren (Onozó Róbert, Varga Ferenc) közlik.
