Nyugat-Afrika olyan a világzenében, mint a Perzsa-öböl az olajiparban – itt rejti a legnagyobb tartalékokat a föld. Mi a régió titka? Világrecorder rovatunkban a válasz.
Nyugat-Afrika jelentőségét a zenében talán az érzékelteti a legjobban, hogy a nyugat-afrikai zenészek iránti kereslet épp úgy működik, mint a brazil játékosok iránti mánia a fociban. A legnagyobb sztárok jelentős része mindig brazil, de Skandináviától Ukrajnáig minden másodosztályú csapat igyekszik legalább egy olcsó és/vagy öreg brazilt szerezni, ha másnak nem, talizmánnak, afrodiziákumnak. Ugyanígy játszanak nyugat-afrikai korások, ngonisok, djembések Litvániától Norvégiáig sok zenekarban, ahogy a műfaj legnagyobb sztárjait elnézve is lehet az az érzésünk, hogy Nyugat-Afrika a világzenében olyan, mint a Perzsa-öböl az olajiparban – itt rejti a legnagyobb tartalékokat a föld.
A régió határtalansága
Köztudott, hogy ebben a régióban, részben a gyarmati múlt örökségeként, az országhatárok illetve az etnikai-kulturális határok közel sem esnek egybe, a zenei hagyományok eloszlását pedig még kevésbé tükrözik. Ez a térség az etnomuzikológusok egyik kedvenc kutatási területe, mert itt sejtik a populáris zene ősi forrását, a ma ismert ritmusok gyökereit, hangszerek régi formáit.
A mai, láthatóan mesterséges határok előtt egy valamikor egységes állam, a Mali (Mande) birodalom állt itt. Amikor a zenében Nyugat-Afrikáról beszélünk, akkor többnyire erről az egykori, zenei hagyományt illetően egységesnek tekinthetőnek területről beszélünk. Az iskolában ezt nem tanítják, de Afrika már a gyarmatosítás előtt is létezett és a XIII. század elejétől a XVI. század közepéig, tehát nagyjából az Aranybullától Eger ostromáig terjedő több mint háromszáz évben itt a világ akkori egyik legnagyobb birodalma állt a Keita-uralkodóház vezetése alatt, amelynél területileg akkor csak a Mongol Birodalom volt nagyobb. A hatalmas birodalomhoz tartozott fénykorában a mai Mali, Mauritánia déli része, Szenegál, Gambia, Bissau-Guinea, Guinea, Elefántcsontpart, Észak-Ghána, Burkina Faso és Niger nyugati fele.
Az öröklődő zenész-szerep
A nyugat-afrikai térség nagy részének, a középkori Mande Birodalom területének egyik jellegzetessége volt a zenészek különleges szerepe a társadalomban. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy a zenének a mai napig ilyen kitüntetett szerepe van errefelé. Hagyományosan csak a zenészdinasztiák tagjai, az úgynevezett griot-k, helyi nyelven jelik játszhattak, nekik viszont szinte kötelező volt. Nemcsak a zenész-szerep, hanem még a hangszer is öröklődött, így egyes családok tagjai évszázadokon át csak a hárfaszerű korán, a bendzsóhoz hasonló ngonin, vagy az ütős balafonon játszhattak. A jelik szerepe ráadásul több volt a sima zenésznél – többnyire egy uralkodó, egy befolyásos ember kíséretéhez tartoztak, vagy egy közösséget, törzset szolgáltak. Feladatuk volt az események megéneklése és így a közösségi emlékezet, történelem ápolása, de oktató dalokon keresztül a nevelés is – és persze a szórakoztatás. Történetmondók, újságírók, tanárok, színészek, bárdok voltak. De nem afféle, az Egri csillagok filmváltozatából ismerős Tinódi Lantos Sebestény-karakterre jellemző bohókás, kicsit lenézett módon: a jelik sokszor az udvar legfontosabb emberei voltak az uralkodó után. Ennek alapja valószínűleg az, hogy a legenda szerint a birodalomalapító Sundiata Keitának egy jelit ajándékozott az apja, hogy az segítse tanácsaival az uralkodásban és ez innentől hagyománnyá vált.
A legfontosabb dinasztiák és zenészek
A jeli-dinasztiák sorsa így összeforrt az uralkodói dinasztiákéval. Jeli családnévből nincs túl sok: aki csak a zenén keresztül találkozik a nyugat-afrikai kultúrával, az azt hihetné, hogy alig pár családnév variálódik a térségben, de a helyzet az, hogy egyszerűen a zenészeket hívják többnyire ugyanúgy. Diabaté, Kouyaté, Sissoko, Kamissoko, Soumano, Koné, illetve ezek változatai (Djabate vagy Jobarte vagy Jegede, Sissokho vagy Cissoko stb.) a jeli-dinasztiák nevei és ma is innen származnak a leghíresebb zenészek. Bassekou Kouyate (fent) és fiai, testvérei, unokatestvérei (N’Faly Kouyate, Sekou Kouyate, Kandia Kouyate, Moh Kouyate, Diaou Kouyate, Andra Kouyate, Adama Kouyate) többnyire ngonin játszanak és egyébként a Kouyate-k a legendabeli, Sundiata Keitának ajándékozott első jeli leszármazottai. A Diabate-k (Toumani a leghíresebb, aztán ott van apja és öccse, mindkettő Sidiki Diabate (ketten a nyitóképen), de a család tagja: Kasse Mady Diabate, Sekou Diabate, Modiba Diabate, Mamadou Diabate, Dawda Jobarteh, Tunde Jegede is) többnyire korások.
Azok a zenészek, akik nem jeli-dinasztiából jönnek, még a mai, lazább viszonyok között is feltűnést keltenek: Rokia Traoré (lent) (a Traorék a mande-kasztrendszerben harcosok voltak), Aly Keita és Salif Keita (fent) (a Keita-uralkodóházból). Ez jól jött az albínó Salifnak, hogy ne váljon vallási szertartáson áldozattá, mint az albinó gyerekek akkoriban még gyakran, de azóta már – részben aktivitásának köszönhetően – nem.
A zenét isten teremtette
De nem csak a jeli-családok, hanem a hangszerek és a repertoár jó része is sok-sok évszázados. A három legfontosabb jeli-hangszer a kora, a ngoni és a balafon, amelyeket Ibn Battuta utazó történetíró már 1352-ben mai formájukban dokumentált. (Tőle és Ibn Khalduntól tudunk nagyjából mindent a középkori Mali Birodalomról).
Ezek közül a balafon calabash-testekből, tehát az afrikai lopótök testéből épített óriás-xilofon-szerű hangszer, 17-21 „billentyűje” lehet, és többféle hangolásban, méretben és regionális változatban létezik ma is. Guineában őrzik a mondabeli első példányt, amelynek neve Sosso Bala és amely állítólag 800 éves. A ngoni 4-7 húros pengetős hangszer, amelyet a bendzsó ősének tartanak és a tartása is hasonló, bár elmondhatatlanul coolabb. A kora egy féltök alakú, tehén- vagy kecskebőrrel borított rezonátor-testből kiálló két szarv, ezen helyezkedik el ív alakban a 21 húr, amely a hárfáéhoz hasonló hangot ad.
A jeli-repertoár alapdarabjai is ebből a korból származnak. A legrégebbiként számon tartott a Lambang, amely a zene dicséretéről szól és arról, hogy azt isten teremtette. Vannak előadók, akiknek szinte a teljes repertoárja a Lambang variációira épül. Két másik egy-egy uralkodó dicséretéről szól: a Sunjata körülbelül 800 éves dal és Sundiata (más írásban Sunjata) Keita, a birodalomalapító uralkodó létét megéneklő eposz. Az eposz szerint Sunjata gyenge fizikumú, sokat csúfolt gyerek volt, aki azonban megunta a sok élcelődést, kihúzta magát, fogta a nyilát és elindult meghódítani a világot, hogy aztán Nyugat-Afrika legnagyobb birodalomalapítója váljon belőle. A Tutu Jara a hasonnevű uralkodót dicsőíti, a 6-700 évesnek becsült Lila Bambo pedig – jóllehet a szövege ma már szinte megfejthetetlenül metaforikus – valószínűleg a végzet hatalmáról szól. Azt, hogy ez mennyire élő repertoár, jól mutatja, hogy a 2017-ben az év világzenei lemezének választott Ladilikanon, a Trio da Kali (lent) és a Kronos Quartet közös lemezén a Sunjata és a Lila Bambo is szerepel. Persze a Trio da Kali énekesnője, Hawa Diabate megint csak az egyik legősibb jeli-dinasztia tagja, Kasse Mady Diabate lánya. A másik két tag – Fode Lassana Diabate és Mamadou Kouyate – szintén a két ma legismertebb dinasztiából jönnek.
Igen, ha még nem mondtam volna, nők is lehetnek jelik. Régebben ez régiónként változott, volt ahol engedték, volt ahol nem, és voltak területek, ahol elsősorban éppen nők lehettek azok. Így a Wassalou (Ouassalou) területen, az azonos nevű folyó völgyében, amelyen ma Mali, Guinea és Elefántcsontpart osztozik. Összesen mintegy 160 ezren tartoznak az itt élő népcsoporthoz, és a mandinka nyelv egy erős dialektusát beszélik. Errefelé nagyon sok a női jeli, a ma leghíresebbek Oumou Sangaré és Fatoumata Diawara (lent), akik jellemzően női sorsokat énekelnek meg.
A nyugat-afrikai zene titka
És ezzel el is jutottunk a lényeghez, Nyugat-Afrika titkához. A fő ok, amiért ennyire népszerű ma ez a terület, az, hogy errefelé vannak a popzene gyökerei. Amerikai jazz- és blueszenészek még a nyolcvanas években kezdtek idejárni inspirációért, elsősorban azért, mert a blues eredetét sejtették itt, egyébként éppen a Wassalou völgyében. De ennél sokkal többről van szó: a gyarmatosítás korában a rabszolgakereskedelem éppen Nyugat-Afrikát és azon belül is az egykori Mali Birodalom lakosságát érintette a leginkább, mivel a legnagyobb rabszolgakereskedelmi kikötő Dakarban, Szenegálban, praktikusan Afrikának az Amerikához legközelebbi pontján volt. Értelemszerűen az ahhoz közel élő közösségek voltak a legnagyobb mértékben kitéve a rabszolgaság veszélyének, hiszen olcsóbb és egyszerűbb volt a közelből szállítani őket. Így viszont a Dél- és Észak-Amerikát akaratuk ellenére elárasztó rabszolgák nagy része is innen származott, és ha mást nem is, a zenéjüket vitték magukkal. Mind Észak-, mind pedig Dél-Amerika zenéjében a nyugat-afrikai összetevő a legerősebb – ott van nem csak a bluesban és onnan már egyenes úton a mai popzenében, hanem a szambában, a cumbiában, a tangóban, a rumbában, a Come Togetherben, a Billie Jeanben, a Blurred Linesban és a Despacitóban is.
Írtam már egyszer arról, hogy a zene, mint egy régészeti ásatás, különböző rétegekben őrzi meg a korábbi civilizációk nyomait és ezek feltárhatóak. A nyugat-afrikai réteget különböző mélységekben a huszadik századi populáris zene nagyon sok fajtájánál találhatjuk meg. Ami a rabszolgaságban szenvedés és balsors volt, ugyanaz eredményezte azt, hogy az egykori birodalom kulturális DNS-e ma sok, a Föld egyébként szerencsésebb helyén mélyebben öröklődött tovább az emberiség közös kultúrájába.
Weyer Balázs
vérpezsdítő válogatás nyugat-afrikai zenékből:
