Ryuichi Sakamotónak, a filmzenék és Japán megkerülhetetlen alakjának legutóbbi lemezét mi is szerettük. Az albumhoz lebilincselő adalék egy cunami sújtotta zongora története, amit az úttörő Yellow Magic Orchestra-alapító filmen is megörökített. Ez a film a mai Piano Dayhez passzoló módon online is megnézhető – április 2-ig.
Sakamoto az utóbbi 40 évben számtalan filmzenét szerzett, többek közt Bertoluccinak, Brian de Palmának és Pedro Almodovarnak is, amiket általában egy-két hónap alatt írt meg. Viszont 2014-ben nyelőcsőrákkal diagnosztiztálták és a fárasztó kezelések után nehezen talált vissza alkotó énjéhez. Ám amikor Alejandro Iñárritu felkérte a Visszatérő filmzenéjének megírására, Sakamoto úgy érezte, elérkezett az ő visszatérésének is az ideje. Az alkotófolyamat olyan kínkeserves volt, mint a főszereplő, Leonardo DiCaprio által megformált karakter története, de hasonlóan is zárult: a filmzenét Golden Globe-ra jelölték, Sakamoto pedig a díjátadó napján hivatalosan is visszatért, orrán tigriscsíkos szemüvegével rezignáltan mosolygott a vörös szőnyegen. A 2016-os díjátadó hétvégéjének másik zenei történése David Bowie Blackstar lemezének megjelenése volt. Kettejük barátsága a nyolcvanas évek elejére nyúlik vissza, mikor a Boldog Karácsonyt, Mr Lawrence! című 1983-as filmben együtt szerepeltek (a filmzene is Sakamoto műve). A Visszatérő aznap este alulmaradt az Ennio Morricone-féle Aljas nyolcas filmzenével szemben, és mint hamarosan kiderült Bowie is alulmaradt – a rákkal vívott harcában.
Sakamoto nehezen viselte a gyászt, betegsége és közeli barátjának halála ráébresztette önnön mulandóságára. És akkor ráeszmélt arra, hogy mindezt már látta korábban. 2011-ben a Richter-skála szerinti 9,0-es földrengés rázta meg Japán keleti partvidékét, a rengést tízméteres hullámok követték, amik letarolták Japán Tóhoku régióját. A katasztrófa következtében több mint tizenkétezren haltak meg és 2500-an tűntek el, a károk pedig felbecsülhetetlenek voltak. A tradicionálisan zárkózott szigetország lakói segítséget kértek és közben megpróbáltak újraépíteni az életüket a cunami által hátrahagyott törmelékekből. A kiváló amerikai rádióműsor, a This American Life egyik epizódjának köszönhetően járta be a világot annak a telefonfülkének a megrázó története, ami bár nem volt összekötve semmivel, japán családok százai zarándokoltak el hozzá és hívták fel a cunamiban elhunyt vagy eltűnt szeretteiket.
Sakamotót is mélyen felzaklatták a történtek, röviddel a katasztrófa után elkezdte járni a régiót, hogy segítsen a bajba jutottakon. Iskolaépületek zongoráit újította fel, amikoris az egyik látogatás során rátalált egy zongorára, ami napokig víz alatt lehetett és bár súlyosan korrodálódott, mégis megszólalt. A zongorát minimálisan felújítva beépítette annak traumatizált hangzását zenéibe. Egy újabb filmzenét kezdett el írni, ezúttal egy képzeletbeli Tarkovszkij-filmhez. Az async a gyász és tragédia emlékeit feldolgozó lemez, egy víz alatt lenyomva maradt billentyű, ami belenémul a fájdalomba.
A „cunami zongoráról” készült 28 perces dokumentumfilmet április másodikáig mindenki megnézheti ITT.
Ajánlott hallgatnivaló hozzá az async és annak idén megjelent remixlemeze, az async remodels, rajta a nemrég elhunyt Jóhann Jóhannson egyik feldolgozásával – egy újabb emlékeztető az elmúlásról. Vagy ahogyan a fullmoonban elhangzó idézet fogalmaz: „Mivel nem tudjuk, mikor halunk meg, azt hisszük, elapadhatatlan forrás az élet. Pedig minden csak néhányszor esik meg velünk. Az élményeink csak ritkán ismétlődnek. Hányszor emlékezhet még vissza az ember egy gyerekkori délutánra, egy délutánra, mely úgy belénk vésődött, hogy nem tudjuk elképzelni nélküle az életünket..., talán még négyszer, ötször vagy annyiszor sem. Hányszor látjuk még fölkelni a teliholdat? Talán még hússzor. És mégis végtelennek tűnik minden.” (Paul Bowles: Oltalmazó ég)
