"Minket ugyanúgy etettek az amerikai álommal, mint titeket a szocialista álommal" - Heather Trost-interjú

Heather Trost többek között magyar népdalokat is játszik fő zenekarával, szólóban pedig analóg szintiktől hemzsegő pszichedelikus popot. Élt néhány évet Budapesten is, amikor még a Király utca csendes volt (bár egy sztriptízbár közelében lakott), úgyhogy Zalatnay, a Kopaszkutya és Sebestyén Márta is szóba került beszélgetésünkben, no meg a kapitalizmus és a szocializmus.

Heather Trost férjével, Jeremy Barnesszal (a Neutral Milk Hotel dobosával - In The Aeroplane Over The Sea című kultlemezük amúgy nemrég volt húszéves) A Hack And A Hacksaw néven nemcsak a magyar és más kelet-európai, török stb.  népzene által ihletett zenét játszik, hanem ráadásul néhány évet Budapesten is éltek. Új lemezük idén jelenik meg; tavaly pedig Heather Trost kiadta első szólóalbumát, az analóg szintiktől hemzsegő, a Stereolab és a Broadcast pszichedelikus popját ügyesen megidéző Agistrit.

Emlékszel arra, hogy mikor hallottál először Magyarországról?

Azt hiszem, akkor kezdtem el először fantáziálni Magyarországról, amikor egészen fiatal voltam. Nagymamám adott nekem egy kazettát, amin Jascha Heifetz hegedűs játszott. Azon szerepelt a Monti Csárdás című dal, aztán megkérdeztem a hegedűtanáromat, hogy mi az a csárdás, és elmagyarázta, hogy az egy magyar tánc. De Liszt Ferenc néhány zongoradarabját is hallottam, amiknek azonnal nagy rajongója lettem. Ez nem sokkal azután volt, hogy felfedeztem Bartók Béla zenéjét, különösen a magyar és erdélyi népdalgyűjtéseit, amelyek végül is megismertettek a magyar népzenével.

Mi volt az első magyar felvétel, amivel találkoztál? Fel tudod idézni, hogy milyen hatással volt rád?

Az első dalt, amiről már tudtam, hogy magyar, mert a címében szerepelt a magyar szó, még gyerekkoromban hallottam. Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája volt. Odáig voltam érte, mert drámai, elképesztően érzelmes és romantikus, de mégis van benne egy méltóságteljes komolyság, ami erőteljesen filmszerűvé teszi. Nagyon különbözött azoktól a klasszikus zenéktől, amiket akkoriban hallgattam. Aztán pedig következett a Blues for Transylvania a Muzsikástól, az egész album, mert minden egyes dala varázslatos. (Az Ősz az idő album nemzetközi változata – a szerk.)

2007 és 2008 között éltetek Magyarországon. Hogyan kerültetek ide egyáltalán? Utólag milyennek látod ezt az időszakot?

Azt hiszem, hogy Jeremy és én a legjobbkor költöztünk Budapestre. A város nagy változások előtt állt, de még alig lehetett érezni valamit ezekből. A Király utcában laktunk egy sztriptízbár és egy kis kocsma közelében. Hallottam, hogy most az az utca nagyon zajos, tele van turistával, szórakozóhelyekkel és bárokkal, de akkor nagyon csendes volt, leszámítva néhány éjszakai mulatót. De szerettem a Liszt Ferenc tér felé is sétálni, és hallgatni, ahogy nyitott ablakok mellett gyakoroltak a Zeneakadémia diákjai. Ott volt egy pici roma zenei kocsma, azt hiszem Gyrosnak hívták. Láttunk ott egy prímást, aki úgy nézett ki, mintha egy másik korszakból csöppent volna oda, talán Krúdy Gyula idejéből, és felváltva kísérte egy cimbalmos, egy brácsás és egy bőgős. Néha jöttek fiatal zenészek, hogy gyakoroljanak, játsszanak velük és tanuljanak. Mi meg ott ültünk, boroztunk és elképedve hallgattuk a zenét. Soha nem volt még részünk ilyenben. 

Egyébként abban az időben sokat utaztunk Európában, a Balkánon és Kelet-Európában. Egyszer egy elviselhetetlen kánikulai időszakban utaztunk vonattal Erdélybe, emlékszem, ahogy átszeltük a határt, mentünk felfelé a hegyekbe, néztünk ki a vonat ablakából és láttuk, hogy az egyik vagonban nagyon sok roma utazik. Nagyon erős hangulata volt az egésznek, amit soha nem fogok elfelejteni.

Népzenei vonalon mozogtok, de ismertek, esetleg szerettek magyar popzenéket?

Persze! Habár be kell vallanom, inkább régebbi zenéket hallgatok, de nagyon szeretnék új magyar zenekarokat is felfedezni. Találtam egy Zalatnay Sarolta cd-t, a Hadd mondjam el című lemezt egy turkálóban a lakásunkhoz közel, a Király utcában.  Egyébként is szeretem azt, ahogy a női ének megszólal magyarul, és akkor ott volt ez a funkos, soulos, bluesos nő; imádom azt a lemezt. Aztán láttam a Kopaszkutya című 1981-es filmet, ami egy zenekarról és a küzdelmeikről szól, annak is nagyon bírom a zenéjét. Hallgattam egy kevés Omegát és LGT-t is, de azt hiszem, mondhatjuk, hogy inkább vagyok Sebestyén Márta-, mint Omega-rajongó, annak ellenére, hogy elismerem azt, amit csinálnak.

Beszéljünk egy kicsit az album címadó dalához, az Agistrihez készült videóról, mert nekünk kelet-európaiaknak ez érdekes „esettanulmány”. Egyrészt ugye ott vannak a faliszőnyegek (amiket úgy tudom, Romániából és Bulgáriából hoztatok); ilyenek voltak otthon nálunk is a 80-as években. Aztán a rajtatok látható ruha: az a blúz, az a kötött mellény, anyukám is hordott hasonlókat, és hát Jeremy bajsza, öltönye; apukám nézett így ki majdnem, amikor megszülettem 1979-ben. A kommunizmus alatt itt élő fiatalok közül sokan arra vágytak, hogy úgy öltözködjenek, mint az amerikaiak és a nyugat-európaiak, ti pedig amerikai létetekre ebben a videóban úgy néztek ki, mint a szüleink a szocializmusban. Ez egyszerre vicces és érdekes.

Ez egy nagyon érdekes téma. Azt gondolom, hogy minket ugyanúgy etettek az „amerikai álommal”, mint a szüleiteket és titeket a „szocialista álommal”. A valóság annyira más, mint az ilyen rendszerek, a szocializmus és a kapitalizmus idealizált képei. A dolgok persze nem mentek rendben a kommunizmus idején, de Amerikában a szocializmust teljesen démonizálták, azt sulykolták belénk, hogy az embereknek nincs mit enniük, arra kényszerítik őket, hogy felvonulásokon meneteljenek, a házak tele vannak poloskákkal stb. Ilyenek persze bizonyos mértékig tényleg voltak, de biztos vagyok benne, hogy egy csomó nagyszerű dolog is történt az emberekkel, akik szeretetteljes, normális életet éltek a családjukkal. És persze a Nyugat és a kapitalizmus is ugyanúgy démonizálva volt a keleti blokkban, éppen emiatt volt vonzó egy egész generáció számára. A valóság az, hogy a kapitalizmusban ugyanúgy, mint a szocializmusban, csak kevesen élvezik a rendszer előnyeit, és a többség számára ugyanúgy küzdés az élet. Olyan dolgok iránt érzünk nosztalgiát mindannyian, amik a valóságban sosem léteztek.

Amúgy Jeremy szeretné, ha tudnátok, hogy az ő apukája is viselt ilyen öltönyt és neki is volt bajsza 1979-ben! Nagyon szórakoztató volt „beöltözni” a videóhoz. 

Az Agistri videóját és a Bloodmoonhoz készül klipet is Naomi Yang rendezte, aki a Galaxie 500 basszusgitárosa volt. Hogy kerültél vele kapcsolatba? Galaxie 500-rajongó vagy?

Szeretem a Galaxie 500-et, és Damon & Naomit is, Damon Krukowski és Naomi Yang duóját, amit a Galaxie 500 feloszlása után alakítottak. Ráadásul jó barátok is vagyunk már. Jeremy még akkor ismerkedett meg velük, amikor a Neutral Milk Hotellel koncertezett. Én pedig akkor találkoztam velük először, amikor az A Hawk and a Hacksaw közösen turnézott Damon & Naomival 2010-ben az USA nyugati partján.

Jól megfigyelhető, hogy a szólólemezedet is mennyire áthatja az európai és a kelet-európai hangulat, pedig itt nincsen direkt népzenei hatás, viszont a burjánzó analóg szintetizátorok és orgonák felidézik a 60-as, 70-es években készült európai filmek zenéjét, sőt, nekem az orgonahangokról még magyar rajz- és bábfilmzenék is eszembe jutottak ebből a korszakból. Mik azok a kedvenc filmjeid, amikben a zenének is fontos szerepe van? A magyar filmek közül miket szeretsz?

Korábban említettem a Kopaszkutyát, amit nagyon élveztem és mindenképpen újra akarom majd nézni. Szabó István filmjeit is kedvelem, például már egy ideje meg akarom nézni az Az ajtó című 2012-es filmjét, mert nagyon szeretem a film alapjául szolgáló Szabó Magda-regényt. Szóval ez mindenképpen rajta van azon a listán, amin azok a magyar filmek szerepelnek, amiket látni szeretnék. Az egyik kedvenc filmem a Varga Katalin balladája, amit egy elképesztő rendező, Peter Strickland csinált, aki angol, de Magyarországon él és egy magyar nőt vett el feleségül. (Ő rendezte például a Barberian Sound Studiót, aminek pont a Broadcast szerezte a zenéjét – a szerk.) A film Erdélyben és Magyarországon játszódik, Varga Katalin pedig magyar.

Olvastam, hogy egy 1971-es olasz analóg szintit használtál a lemez felvételeinél. Hogy akadtál rá? Gyűjtöd is a szintetizátorokat? Mert az Agistri videójában elég sok feltűnik.

Igen, odáig vagyok a régi billentyűs hangszerekért és szintetizátorokért, bár próbálom őket minél olcsóbban megszerezni. Azt az olasz szinti a neten találtam. Van néhány nagyszerű ember, akik régi szintik felújításával foglalkoznak, aztán eladják őket. Szóval bizonyos szempontból ezek most már könnyebben elérhetőek, de közben egyre nagyobb is a kereslet irántuk. Próbálom bújni az apróhirdetéseket, turkálókat és olyan kis garázsokat, ahol ezeket árulják. Jeremynek is elég jó érzéke van ahhoz, hogy felkutasson olyan olcsó hangszereket, amikre senkinek nincsen szüksége. Mindenképpen azt szerettem volna, hogy ezek a hangszerek feltűnjenek a videóban.

Nagy rajongói vagyunk a Broadcast és Stereolab zenekaroknak, úgyhogy nem volt nehéz kihallani ezeket a hatásokat sem a zenédből. Érdekes, hogy angol létükre ők is mennyire vonzódtak Kelet-Európához, a Broadcast csinált is egy számot Valerie címmel, amit a Valéria és a csodák hete című 1970-es csehszlovák vámpírfilm ihletett.

Az egy nagyszerű film, a könyv is elképesztő, amiből csinálták, csak ajánlani tudom. A Stereolab és a Broadcast nagyon inspiráló számomra, sokat hallgatom őket. Azt gondolom, hogy az életművük egészen elképesztő. Jeremy különben dobolt a Broadcastben egy rövid turné erejéig 2002 környékén. Mi pedig turnéztunk is Laetitia Sadierrel (a Stereolab énekesnőjével – a szerk.) múlt nyáron, és pontosan olyan csodálatos emberek, mint amilyen a zenéjük.

Főzenekarod az A Hawk and a Hacksaw, de közben kiadtad ezt a lemezt. Ez egyszeri alkalom volt vagy várható egy második, harmadik album?

Éppen írok egy új albumot, ami úgy néz ki, hogy még idén megjelenik, szóval folytatom a saját lemezek kiadását és a turnézást is természetesen. 

Olvastuk, hogy egy albán TV műsorhoz is csináltatok zenét Jeremyvel, mi ez egészen pontosan? 

Elég nagy mázlink volt. Éppen Bulgáriában turnéztunk, amikor váratlanul írt nekünk a rendező, hogy el tudunk-e menni Tiranába találkozni vele. Éppen volt pár szabad napunk, így aztán elutaztunk oda, tettünk is egy kisebb túrát Albániában, összefutottunk a rendezővel és még néhány emberrel a stábból, majd miután hazamentünk, el is kezdtünk dolgozni a zenén. Maga a tévéműsor humorosan mutatja be az albánok nemzeti hősét, Szkander béget, aki próbálja felkelteni az albán nemzeti identitást, miközben forradalmat szít az Oszmán Birodalom ellen.

A fő hangszered a hegedű. Melyik a kedvenc hegedűs dalod?

Ez nehéz kérdés. Mostanában fedeztem fel egy videót, amiben a Muzsikás egy kalotaszegi legényest játszik, ezt próbáltam megtanulni. A Muzsikás elképesztő zenekar, és ez a legényes is igazán csodás és nagyon gyors, szóval nagyon szórakoztató hegedűn játszani!

Interjú: Simai Panni - Soós Csaba

Ez Heather Trost szólólemeze:

Ez pedig az A Hawk And A Hackwaw legutóbbi lemeze: