A Neutral Milk Hotel úgy lett az utóbbi évtized egyik legtöbbre méltatott képviselője, hogy eredeti működése alatt lényegében senkit nem érdekelt, ráadásul az elmúlt szűk tizenöt esztendőben még életjelet sem nagyon adott magáról. A nosztalgia és a rajongói nyomás azonban nemrég újra bekapcsolta a formációt, amely 2013-ban visszatért, hogy begyűjtse learatatlan sikereit In The Aeroplane Over The Sea című 1998-as, második albuma után, amely lényegében egy favágó, néhány fúvós és Anne Frank keresztezésével lett valódi kulturális mérföldkő – a Recorder pedig elmondja, miért.
A Neutral Milk Hotel kvartett nem csupán azért került be a történelem legfurcsább együttesei közé, mert egy annyira bizarr színvilágot kevert ki magának, amely azóta is egyedülállónak számít a palettán; hanem azért is, mert maga a sors is egy meglehetősen szokatlan módját választotta annak, hogy sikerre juttassa a zenekart. Kezdetben a produkció ugyanis nem volt több, mint egyike a ’60-as évek bűvkörében élő, a kor pszichedelikus impulzusait sajátos módon újraértelmező Elephant 6 Recording Company nevű kollektívának, idővel azonban mind társain (az alapítók még: The Apples In Stereo, Olivia Tremor Control), mind pedig az amerikai független zene számos képviselőjén is túl tudott nőni, pedig legnagyobb sikereit akkor érte el, amikor már nem is létezett. Aktív időszakában két nagylemezt követően a négyes némi kritikai vállveregetésen kívül nem részesült számottevő dicséretben, későbbi elismerését pedig saját maga előzte meg azzal, hogy ’99-ben mindenféle hivatalos bejelentés nélkül önkéntes hibernációba vonult, amiből egészen mostanáig nem is ébredt fel. A köztes időszakban azonban második, In The Aeroplane Over The Sea című munkája a kortárs indie egyik legtöbbre tartott ereklyéjévé vált, amely kezdeti ismeretlensége ellenére ma már egy egész generáció szemében számít olyan alapvetésnek, mint mondjuk annak idején a Daydream Nation vagy a Doolitle.
AZ OF MONTREAL IS AZ ELEPHANT 6 KOLLEKTÍVÁHOZ TARTOZOTT.
A lemez kitüntetett pozíciójához alapvetően három dolognak kellett megtörténnie: legelőször annak, hogy az internet világhatalomra törjön; másodszor annak, hogy a nyitottabb gondolkodású popsajtó teljes erőből keblére ölelje az albumot; harmadszor pedig annak, hogy a progresszív ifjú generáció elkezdjen érdeklődni az olyan weboldalak iránt, mint a Stereogum vagy a Pitchfork. Innentől kezdve pedig zökkenőmentes út vezetett tízezrek elragadtatott lelkesedéséhez, illetve ahhoz, hogy lassacskán már ne legyen olyan, magára valamennyit is adó zenefogyasztó, aki még hallomásból sem találkozott a csapat nevével. Pedig ugyan mi lehet annyira érdekes egy groteszk folk-vándorcirkusz és egy bolondságokat ordibáló amerikai formációjában, amely pontosan úgy szól, mintha sugárhajtású repülőgépekkel pengetnék a gitárokat? A válasz minden bizonnyal a ’Milk Hotel kiötlőjében és szellemi vezetőjében, vagyis Jeff Mangumban keresendő (Mangum különben Neutral Milk Hotel néven a kilencvenes évek elejétől rögzített demókazettákat, 1994-ben adta ki első komolyabb EP-jét Everything Is címmel, de még az 1996-os On Avery Island című első nagylemezen is csak alkalmi kísérők segítették, hogy a „rendes” zenekar a következő évben alakuljon ki Mangum köré Julian Kosterrel, Scott Spillane-nel és Jeremy Barnes-szal).
Mivel az Elephant 6 alkotói közel sem tűnnek hétköznapi ivócimboráknak, nem meglepő, hogy Mangum sem volt a modern társadalom jellegzetes mintapéldánya. A neten rendelkezésre álló felvételek alapján ugyanis vagy flanelimádó hegyi emberként, vagy pedig egy koravén kisiskolásként képzelnénk el az illetőt, akiből mindent ki lehet nézni, csak azt nem, hogy ő készíti majd el az elmúlt másfél-két évtized egyik legcsodálatosabb gitárlemezét. Pedig pontosan ez történt: a legenda szerint a dalnok a zsidó származású, fiatal Anne Frank naplóján felbuzdulva fogott neki az Aeroplane megírásának, de az alkotói folyamatban ugyanolyan fontos szerepet játszottak saját álomszerű víziói, mint mondjuk az az MDMA-ködben töltött délután, amely során a vezető fejéből egyszer csak kipattant a szívmelengető címadó szerzeményt. A kerettörténet ismeretében pedig nem meglepő, hogy a korong végül egy fura képekben és hangokban tobzódó alkotás lett, amely még annak ellenére is képes volt együtt rezonálni az alternatív zene rajongóival, hogy csak nagy erőfeszítések árán gyömöszölhetjük bele a műfaj képzeletbeli keretei közé.
Pedig az 1998-as Neutral Milk Hotel-anyag ugyanúgy kezdődik, mint bármelyik épeszű független lemez: gitározással. Ami viszont ezután következik, az már lényegesen eltér mindattól, amit az indie-rock határain belül megszokhattunk. Mire a kétperces első szám végére érünk, már nem csupán az énekes hegyeken-völgyeken át visszhangzó, szívből jövő kiáltásával és a sírnivaló rézfúvós-harmonikás-dudás háttérzenekarral ismerkedünk meg, hanem azzal az életképpel is, amiben anyu (amikor épp nem beszédképtelenre issza magát) villákat döfköd apu vállába, aki cserébe azon morfondírozik, melyik is lenne a legjobb mód a halálra, miközben mi végig azzal vagyunk elfoglalva, hogy mi mindenre használható a fiúk és a lányok teste, ha egy szobában helyezkednek el. Ilyen és ehhez hasonló furcsaságok találhatóak Mangum módfelett sajátos gondolatvilágában, amely még jó néhányszor igen meglepő formákat ölt, ám ami pont, hogy az egyik elvitathatatlan vonzereje a korongnak. Hiszen a mű csurig van meglehetősen groteszk és impresszionistán képszerű, egyszer abszolút értelmetlenségektől hemzsegő, máskor viszont oly’ érzelemdús strófákkal; a hallgató pedig vagy totál zavarodottan áll a tűzzel bélelt zongorákon játszó fiúk, a szintetikus repülőgépek és az ondófoltos hegycsúcsok előtt, vagy pedig próbálja felfogni, hogyan lehet ekkora ereje mindössze néhány egymás mellé hányt-vetett szónak. A dalnok ugyanis kibogozhatatlansága ellenére is egy annyira szuggesztív és lebilincselő mitológiát eszelt ki Anne Frank, a Kétfejű Fiú és a Répavirágok Királya köré, hogy még akkor is feltétel nélkül hajlandóak vagyunk teli torokból énekelni vele, hogy „Imádlak, Jézus Krisztus!”, ha mi sem áll tőlünk távolabb, mint a hithű kereszténység. A szövegekben van valami nagyon szokatlan, esetlen és abszurd, ami mégis olyan varázslatosan képes a szerelem csodájáról, a halál elkerülhetetlenségéről vagy a lét felfoghatatlanságáról regélni, hogy szájbarágós filozófiai mondandó helyett teljesen súlytalannak érződik az egész, és hogy egyetlen sora úgy szíven tudja ütni az embert, ahogy arra több százévnyi egyetemes szépirodalom sem képes.
JEFF MANGUM EGYIK LEGNAGYOBB HATÁSA A NEMRÉGIBEN ELHUNYT KEVIN AYERS VOLT.
Ezt az egy egész generációval könnyedén azonosuló világot csak tovább erősíti a zenei körítés, amelyre az énekes saját ’’fuzz-folk’’ szókapcsolatánál nincs is találóbb skatulya (a lemez felvételét – akárcsak a debütöt – az Apples In Stereo-vezér Robert Schneider segítette producerként). A javarészt akusztikus gitáron alapuló dalok ugyanis sokszor akkora torzításon esnek át, hogy tényleg olyan, mintha egyenesen kirobbannának a hangfalból, ez pedig a mariachi-trombitát, skótdudát és tangóharmonikát (plusz néha ijesztő fűrészhangokat) összefűző rapszodikus környezettel, valamint Mangum égbeszökő mekegésével kiegészülve egy olyan felemelő, érzelemgazdag és könnyfakasztó miliőt kreált, ami máig a Neutral Milk Hotel a popzenéhez hozzáadott legnagyobb értékei között foglal helyet. Sem a 90-es évek alternatív/lo-fi Amerikájában, sem pedig a 00-ás esztendők retromániájában nem jelent meg a formabontó megszólalás és a tengernyi szeretet egy annyira bámulatos keresztezése, mint ami az Aeroplane szerzeményeiben bujkál – és pont ez a kombináció volt az, ami az idők leforgása alatt sokkal többé változtatta a csapatot egy szétforgácsolt alt-folk-együttes, egy kecskehangú, elszigetelt kvázi-remete és néhány felfoghatatlan költői kép puszta összegénél.
A csapat hatása persze közvetve vagy közvetlenül érzékelhető volt a poszt-millenális rockzenét megmentő Arcade Fire végtelen humanizmusában, a múlt évtized freak-folkból indult színterének (Joanna Newsom, Sufjan Stevens, Devendra Banhart) különcségeiben, vagy akár a korai Bon Iver magányos dalolászásában. A Neutral Milk Hotel öröksége azonban nem az utókor zenéjében lelt leginkább otthonra, hanem a rajongók tudatában: számukra ugyanis olyan mértékű erőt képes nyújtani a korong, aminek más lemezek még a közelébe sem érnek, és amire egyértelmű magyarázatot találni talán nem is lehet. Hiszen mi lehet annyira jó egy groteszk folk-vándorcirkusz és egy szívfacsaró bolondságokat ordibáló amerikai együttesében, amely pontosan úgy szól, mintha sugárhajtású repülőgépekkel pengetnék a gitárokat? Ha ezt nem is tudjuk pontosan megállapítani, annyi egészen biztos, hogy az In The Aeroplane Over The Sea különleges mágiája egyre több és több embert ejt rabul véglegesen; és afelől sem lehet kétség, hogy az albumot hallgatva talán még a világ is egy kicsit elviselhetőbb hely lesz – ha csak egy szűk háromnegyedórára is.
Judák Bence
és akkor legyen elviselhetőbb hely a világ, a teljes In The Aeroplane Over The Sea:
rajongói video a Holland, 1945 című dalhoz:
egy másfél órás, 1998-as Neutral Milk Hotel-koncert, amely a beállással kezdődik:
részletek egy másik 1998-as NMH-koncertből, The Knitting Factory, New York:
ez pedig egy 1997-es Jeff Mangum-szólókoncert:
