Filmrecorder. Mikor volt a legjobb Daniel Day-Lewis?

Tavaly azt mondta, nem csinál több filmet, az 50-es években játszódó szerelmi történet, a Fantomszál lesz az utolsó. A film már a mozikban fut, itt az idő tehát, hogy a háromszoros Oscar-díjas színész pályafutására visszatekintsünk. Daniel Day-Lewis alakításait rangsoroltuk, a leggyengébbtől haladva a legremekebbig. A friss, 59. Recorder magazinban újdonságként egy filmmelléklet is szerepel, íme a Filmrecorder első online cikke.

Az összeállításban az a húsz mozifilm szerepel, amelyeknek a stáblistáján fel van tüntetve Daniel Day-Lewis – a továbbiakban: DDL – neve. Ne keresse tehát senki az 1971-es Sunday Bloody Sundaybeli statisztáskodását, sem a korai tévés produkcióit.

20. Csillagos lobogó (Stars and Bars, 1988)

Méltán merült feledésbe DDL első Amerikában forgatott, hollywoodi filmje: egy nyámnyila angol becsüst játszik ebben a csapnivaló vígjátékban, akinek az amerikai Délre kell utaznia, hogy olcsó áron megszerezzen egy eredeti Renoirt az ottani tanyasi bugrisoktól. Az ízléstelen, buta bohózat felvonultatja az összes déli sztereotípiát, DDL pedig rossz vásári komédiásként ripacskodik egy habitusától idegen szerepben, amit mintha csak azért kapott volna meg, mert Hugh Grant visszadobta. Sokat kiabál, grimaszol, és pucéran kergetőzik a Times Square-en. A karriermélypont ékes bizonyítéka, hogy még a legnagyobb művészek sem tévedhetetlenek.

19. Kilenc (Nine, 2009)

DDL első, 1989-es Oscar-díját követő, szinte példátlan sikerszériájába egyedül Rob Marshall zavaros, unalmas musicaljének sikerült belerondítania. Pedig érdekes kísérletnek tűnt berakni őt egy musicalbe, és nincs is rossz hangja, az énekes betéteket tisztességgel adja elő. A nagy baj, hogy DDL nem talál fogást a kapuzárási pánikban szenvedő, nőcsábász, nárcisztikus rendező karakterén. Egyszerre próbálja előhívni a benne rejlő mediterrán Mastroiannit és latin Banderast, amit a szerep megkíván, de akcentusa vándorol, hiányzik belőle a szenvedély, enervált. Elvileg ő a Nap, amely körül fantasztikus nők keringenek, ám halovány a fénye.

18. A Bounty (The Bounty, 1984)

Első jelentősebb szerepében DDL mindjárt egy brit színpadi legendával játszhat: a sokszor megfilmesített haditengerészes történetben Jack Fryer fedélzetmesterként először még dacol Anthony Hopkins mániás kapitányával, majd mégis mellé áll, amikor Fletcher hadnagy (Mel Gibson) lázadást szít a hajón. Szép ív lenne, de DDL nem tölti ki: még túl merev, nem vonzza úgy a tekintetet, mint a szintén pályakezdő, itt karizmatikusabb Liam Neeson. A matrózok iránt érzett finom undorát, megvetését, sértett önérzetét viszont finnyás fintorokkal jelzi, és a modorosan hisztériázó Mel Gibsonnal ellentétben az ő nyers dühkitörései belülről fakadnak.

17. Nanou (1986)

Ez az egyetlen film a listáról, amit se legális, se illegális formában nem lehet beszerezni, ám szerencsére a YouTube-on fent van az a hét perc, amiben DDL szerepel. A francia-brit koprodukció címszereplője, egy szélsőbalos radikális csoportba keveredő angol diáklány megértő ex-pasiját alakítja, aki kiutat jelenthet egy mérgező kapcsolatból. Semmi kis szerep, de természetesebb, mint színésztársai, és itt figyeltem meg egyik trükkjét: lehorgasztott fejjel, magas homlokával, sűrű szemöldöke mögé bújva olyan rejtélyt tud szőni maga köré, amit muszáj megfejteni.

16. Gandhi (1982)

A három órás, patinás életrajzi eposzból mindössze egy perc játékidő jut az ifjú DDL-nek, de abból kihozza a maximumot. Lapos sapkában, cigivel a szájában, olyan hanyag eleganciával könyököl egy ablakpárkányon, mint egy modell; arrogáns vezérbika, aki suhanc haverjaival sértegeti az arra járó fiatal Gandhit (Ben Kingsley). Ám röpke jelenése azért vicces, mert egyből kiderül, csak játssza az agyát: az anyja lehordja, mert lopja a napot, és DDL veszélyes huligánból átvedlik duzzogva, szemforgatva szófogadó kamasszá.

15. A lét elviselhetetlen könnyűsége (The Unbearable Lightness of Being, 1988)

Megint az a kifürkészhetetlen magas homlok, a sötét, mélyen ülő szempár, a veszedelmes kisugárzás. Milan Kundera regényének majd’ három órás adaptációja nagyon erőlködik, de Philip Kaufman rendező-társforgatókönyvíró nem tudja átadni a nyomasztó, egzisztencialista tépelődést, a belső monológok, filozofikus viták párbeszédes formában elhalnak. A film a nehezen szerethető, szeretetképtelen Tomáŝból is megpróbál klasszikus hőst formálni, míg DDL sötétebbre akarta venni, és neki volt igaza: azokban a szakaszokban válik izgalmassá, amelyekben ragadozóként, párducként cserkészheti be Juliette Binoche-t vagy Lena Olint.

14. A salemi boszorkányok (The Crucible, 1996)

A hollywoodi feketelistázás inspirálta történelmi dráma kitüntetett helyet foglal el DDL pályafutásában, hisz ekkor ismerkedett meg feleségével, Arthur Miller drámaíró lányával. (Ő még előkerül.) A hírhedt 17. századi boszorkányüldözésről szóló film tisztes, bár nem kiemelkedő feldolgozás, melyben a lakonikus, sárga fogú, csupasár DDL képviseli a józan észt. Jól áll neki az egyenes ember, akinek a gerince megtörik saját vétkei okozta bűntudata alatt, és hatásos, ahogy kivetíti az erkölcsi konfliktust, ami belülről feszíti. Igaz, ez az izzó intenzitás, kivetkőzés a film kimért, színpadias előadásmódja mellett olykor túlzásnak hat.

13. Örökmosoly (Eversmile, New Jersey, 1989)

Alig ért véget A bal lábam forgatása, DDL már el is utazott Patagóniába, egy argentin rendező első angol nyelvű filmének forgatására, ahol egy szerb színésznő volt a partnere. Fergus O’Connell doktor minden szempontból a színész legszürreálisabb szerepválasztása: egy motoros fogorvos, aki világjáró hittérítőként, fundamentalista, prófétai hevülettel prédikál a fogszuvasodás ellen, és fogad tanítványául egy tinédzser lányt. A sztori nonszensz, ám DDL tébolyult alakítása – valahol Willem Dafoe Jézusa, Travis Bickle és a Truman show főhőse keresztmetszetében – lebilincselő, és megelőlegezi a majdani ádáz szörnyeteg szerepeit is.

12. Az ártatlanság kora (The Age of Innocence, 1993)

Martin Scorsese pompás kosztümös tablójában a századfordulós New York-i arisztokrácia éppoly gyilkos, mint a maffia, csak pisztoly helyett pletykával, kiközösítéssel intézik el a nemkívánatos egyéneket. Newland Archer ezzel a fullasztó közeggel száll harcba egy tiltott szerelemért, DDL pedig szimpatikussá tesz egy akaratgyenge férfit, aki túlbecsüli saját szellemi képességeit, és akit boldog-boldogtalan manipulál. Scorsese az elfojtásra fókuszál, és DDL lopott pillantásokkal fejez ki néma vágyakozást, boldogtalan beletörődést. Ráadásul remek a kémiája mind Michelle Pfeifferrel (perzselő), mind Winona Ryderrel (tartózkodó-neheztelő).

11. A bal lábam (My Left Foot, 1989)

Az újszülöttkori agykárosodás miatt mozgássérült Christy Brown igaz története, aki iszonyú erőfeszítések árán megtanult kommunikálni, sőt, alkotni, az első Oscar-díjhoz vezetett, és egyben az első igazán látványos példája DDL átlényegülésen alapuló módszerének. Az alakítás és a díjazás nagy mértékben szól a színészi erőfeszítésről, afféle maratonfutás. De ettől még nagyszerű, és nem csupán üres gimnasztika, minden érzése – a szerelemtől a dühkitörésig – hiteles. DDL ügyel rá, hogy ne avassa szentté a karaktert: Christy Brown olykor önsajnáltató, féltékeny, ellenszenves, de nagyon is emberi marad, s ezért inspiráló.

10. Lincoln (2012)

Ha az Egyesült Államok 16. elnökére gondolok, már csak DDL arcával, magas, nazális hanghordozásával tudom elképzelni, ez a definitív Lincoln-megformálás. DDL rendkívül fegyelmezett, visszafogott eszközökkel kelti életre Steven Spielberg okos politikai drámájában az államférfit, úgy ízlelgeti Tony Kushner író monológjait, mintha a Nemzeti Színház deszkáin állna, de azt is tudja, mit enged meg egy közeli, pontosan érzi a kamerát. Olyan hórihorgas, mintha megnyújtotta volna magát a szerep kedvéért; gyakran profilból veszik, árnyékban, mintha filmszalag helyett pénzérmére veretnék. Ikon, aki mégis hús-vér, humoros figura.

9. A bunyós (The Boxer, 1997)

Az ír Jim Sheridan harmadszor rendezhette DDL-t A bal lábam és az Apám nevében után, egy szerény, szép karakterdrámában, ami tekinthető a második közös munka kvázi-folytatásának. A 14 évi börtön után frissen szabadult egykori IRA-tag visszailleszkedéséről, az újrakezdés nehézségéről, az erőszak ördögi köreinek megtöréséről szóló film kedvéért DDL megtanult bokszolni, ami látszik is kontrollált mozgásán a ringben. De A bunyós elsősorban egy megtört, súlyosan traumatizált ember minimalista, érzelemdús portréja, ami a különösen erős első húsz percben, és a volt kedvesét játszó Emily Watsonnal közös, csendes jelenetekben érvényesül.

8. Az én szép kis mosodám (My Beautiful Laundrette, 1985)

Stephen Frears nem könnyítette meg a huszonéves DDL dolgát. Tessék, fiam, te fogod játszani Johnnyt, egy hajléktalan punk srácot, aki régen skinhead volt, ja, és mellesleg összejön a gyerekkori jó barátjával, egy pakisztáni származású fiúval. Kisebb csoda, hogy koherens a karakter. A szőkített hajú, festékfoltos, nyakigláb Johnny olyan lezser, önfeledt, amilyennek más filmben nem látni DDL-t: már pusztán az is ellenállhatatlan, ahogyan lecsusszan egy létrán, hát még az, amikor a nyílt utcán belenyal a fiúja, Omar nyakába.

7. Apám nevében (In the Name of the Father, 1993)

DDL a nagy átalakulásairól híres, és általában készen hozza az egyedi figuráját, amit aztán az adott filmjében körbejár, feltár. Az Apám nevében az a ritka eset, amikor a transzformáció a filmen belül megy végbe, és nem csak az eredményét látjuk. Az ártatlanul megvádolt, évtizedekig raboskodó Gerry Conlont sükebóka, csapott vállú, mulya hippiként ismerjük meg, és DDL eleinte szeretnivalóan affektálva dobálja a haját, mint aki a Hair szereplőválogatására készül. A film végére konok, elszánt, szenvedélyes férfivá érleli Gerryt, aki tisztázza a családja és barátai nevét. Összeomlása a vallatáson még 25 év távlatából is megterhelő. 

6. Jack és Rose balladája (The Ballad of Jack and Rose, 2005)

A 2000-es évek nagyformátumú, intenzív DDL-szerepei közé ékelődik egy sebezhető, érzékeny, emberléptékű alakítás, amit a színész felesége, Rebecca Miller rendezésében nyújtott. Gyönyörű ajándék. Az ex-hippi Jack Slavin egy testileg-lelkileg meggyötört, a halállal szembenéző férfi, aki látta elhamvadni álmait, és az üszkös romokon, elszigetelt buborékban él lányával. A buborék persze kipukkan, és az idilli apa-lánya kapcsolat is beszennyeződik. (Vigyázat: vérfertőzés!) Jack nem szent, nem is ördög, csak egy gyarló, esendő ember. Bánhatjuk, hogy DDL nem játszott sokkal többször ilyen átlagembert.

5. New York bandái (Gangs of New York, 2002)

Karrierje jelentős részében DDL csak főszerepeket vállalt, és névleg hiába mások a főhősök Martin Scorsese véres-verejtékes eposzában – Leonardo DiCaprio és Cameron Diaz –, a New York bandái egyértelműen a pszichopata, idegengyűlölő, rasszista, lehengerlően karizmatikus Hentes Bill filmje. A cilinderes barbáré, a tarka öltönybe bújtatott, zsigeri erőszaké. New York teremtésmítoszához egy mitikus karakter dukál, és DDL ráérzett, hogy akkorára kell nőnie, ami bekebelezi az egész filmet. Akkorára, amiben benne foglaltatik Amerika: az üvegszem és a véres hentesbárd, a siker és a rothadás, egy vágóhídra épült nyugati civilizáció.

4. Szoba kilátással (A Room with a View, 1985)

DDL ritkán kirándult a komédia világába, és ezek általában nem is sikerültek túl fényesen (lásd, utolsó helyezett). A kivétel: a Merchant-Ivory páros sziporkázóan szellemes kosztümös-romantikus filmje. A színész egy szerelmi háromszög harmadik szögét játssza, magyarán azt, akit a senyvedő hősnőnek (Helena Bonham Carter) el kéne hagynia igaz szerelméért. Az élére vasalt modorú, pedáns aranyifjú Cecil szánalmas alak, már-már Monty Python-szkeccsbe illő karikatúra, ami hihetetlenül szórakoztató. Könnyű ellene szurkolni, ám amikor hoppon marad, DDL lép egy váratlant, és rokonszenvet ébreszt iránta – pusztán azzal, ahogy felhúz egy cipőt, mert belesűríti egy szakítás teljes fájdalmát.

3. Fantomszál (Phantom Thread, 2017)

Rigolyás, kiállhatatlan, szeszélyes, passzív-agresszív. Zseniális, inspiráló, sármos, művészi. Bonviván és mizantróp, gyengéd és gyáva, főnyeremény és rossz ló. Meg egy éhenkórász. Az ünnepelt szabó, Reynolds Woodcock jelen állás szerint egy karrier betetőzése, utolsó darabja, és hál’ istennek, méltó megkoronázása, egy csodásan komplex romantikus (anti?)hős. DDL talán sosem volt olyan vonzó, mint ősz tincseivel a film elején, sem olyan kiszolgáltatott, mint a végén, és rég nem kapott olyan egyenrangú partnert, mint a friss felfedezett Vicky Krieps. Hátha Paul Thomas Anderson ötévente rá tudja venni egy visszatérésre: ha nem, ez is elég.

2. Az utolsó mohikán (The Last of the Mohicans, 1992)

Szinte pofátlan, amit DDL művel Michael Mann indiánfilmjében: itt egy angol csávó, aki eljátszik egy amerikait, aki indiánok közt nevelkedett, és nincs egy hamis hangjegy, semmi, ami arra utalna, hogy nem a vadon szülötte. Vagy ez: egy hűvös, perfekcionista rendező és egy maximalista sztár  összehozzák mindkettejük életművének legromantikusabb filmjét. Vagy ez: a kémia DDL és Madeleine Stowe között szinte felgyújtja a vásznat. („Maradjon életben. Megtalálom. Akármeddig tart is, akármilyen messze.”) Vagy ez: DDL fizikális színész, aki minden porcikájával játszik, és itt olyan intenzitással fut, ahogy senki más.

1. Vérző olaj (There Will Be Blood, 2007)

Lehetne különcködni, provokatív első helyezettet választani, de Paul Thomas Anderson 160 perces filmjének végére elfogynak az ellenérvek. Ha Hentes Bill az előtanulmány, akkor Daniel Plainview a mestermű. A szó szerint egy gödör mélyéről felkapaszkodó olajvállalkozó felemelkedésének és bukásának grandiózus, nehezen emészthető-kedvelhető krónikájában DDL vulkanikus, mint a gejzírként feltörő fekete arany, szikár, mint a rög. Szociopata, akibe DDL épp csak egy csepp humanizmust csempészik, hogy legyen mit elveszítenie. A végére nem marad más, csak a pusztító, mindent elemésztő harag, gyűlölet. „Végeztem.” Függöny.

szöveg: Huszár András