Amikor az év elején bejelentették a Coachella fellépőnévsorát, akkor volt egy kis értetlenkedés a Belly körül, hiszen a nemrégiben újraalakult (izé, jónevű) kilencvenes évekbeli alterockzenekar és a The Weeknddel is kollaboráló rapper is lehetett a szóban forgó előadó (a Belly zenekar tisztázta: idén csak egyetlen bostoni fesztiválon lépnek fel, tehát hiphop Belly lesz a Coachellán). A héten a manchesteri – az angliai manchesteri, nem az amerikai manchesteri – Parklife fesztivál közzétett névsorában a Ross From Friends nevű előadó okozott fennakadást a Jóbarátok tévésorozat rajongóinak körében, de nyilván az outsider house producer lesz ott, nem pedig David Schwimmer színész, karakterben. Ez két trend, de eléggé egymásból következnek: fogynak a használható előadói nevek, ezért a zenészek egyre hülyébben nevezik el magukat, illetve egyre gyakrabban választanak olyan szavakat, kifejezéseket, amik már foglaltak. Íme, tíz jól ismert zenekarnév az R.E.M.-től a Pavementen, az Oasisen és a Beach Boyson át a Scooterig – csakhogy ténylegesen mindegyik mögött egy kevésbé ismert formáció áll.
A „kezdünk kifogyni a jó nevekből” érvelés persze ellentételezhető azzal, hogy „de már a hatvanas években is adtak egyforma neveket maguknak az előadók” (erről mindjárt), viszont kétségtelen, hogy egyre hülyébb névötletek jönnek szembe nap, mint nap – leginkább az írásforma terén: nagybetű-kisbetű, szokatlan karakterek. És persze egyre gyakrabban jönnek szembe, pontosabban jönnek vissza, már rég használt, jó nevek. Már a Nirvana előtt is akadt bőven példa hasonlóra, de amikor Kurt Cobain zenekara 1991-ben hirtelen nagyra nőtt, akkor jókora ügy lett abból, hogy a nevet már birtokolta egy brit pszichedelikus popzenekar is a hatvanas években. Az internet korában egyre könnyebb lett ellenőrizni, hogy szabad-e egy név, érdemes-e azzal próbálkozni kezdőként, a a YouTube/Spotify korában viszont teljesen nyilvánvaló, hogy ezek az ellenőrzések nem, vagy csak félszívvel történnek meg: „majdcsak nagyobbak leszünk mi, mint a norvég vagy a cseh Superstar!” Számtalan példa akad arra, hogy a legnagyobb streamingszolgáltató rendszerében összekavarodnak az egyforma néven publikált dalok, lemezek és akkor találd ki, hogy melyik Bermudát keresed: a rockost, a deathcore-ost (az ausztrál vagy az amerikai deathcore-os Bermudát), a felnőttpopost vagy a magyar indiepopegyüttest?
Aurorából még több van és a példák száma rengeteg, miként a relatíve egyformán jól ismert, egyező nevek is gyakoriak (a britpopos Space előtt a francia diszkós Space uralta ezt a nevet, a numetal Incubus előtt a nyolcvanas években startolt deathmetal Incubus is népszerű volt zsánerében, a UK garage-es Artful Dodger előtt a hetvenes évekbeli powerpopos Artful Dodger is jónevűnek számított, a posztbritpopos Embrace előtt a poszthardcore-os amerikai Embrace tett le sokat az asztalra, a norvég posztmetáljazzes Shining előtt paraszthajszállal startolt a svéd blackmetalos Shining, a hajmetálos Skid Row előtt a dublini hardrockos Skid Row Gary Moore-ral volt az elsődleges névhasználó és így tovább, és így tovább).
Vannak persze olyan egyezések, amikor az utóbb indult formáció aligha tudott az előzményről. A francia Air (húsz éve jelent meg a debütlemezük!) a chicagói obskúrus avantjazz Airről kellett volna, hogy halljon. A britpopos Cast meg egy mexikói progrockzenekarról, amely csak tizenhat év működés után adta ki első nagylemezét, pont akkor, amikor a brit kvartett már megalakult. Bobby Brown r&b-sztár sem biztos, hogy hallott Bobby Brown pszichfolkzenészről, amikor becenevét tette meg művésznevének. És ki tehet arról, hogy John Williams néven egy ausztrál klasszikusgitáros és egy amerikai filmzeneszerző is híres lett? Nagyjából egy időben.
Az elején már szó volt arról, hogy a hatvanas években is ment a névbitorlás, a Kaleidoscope elnevezést például három pszichrockformáció is tökéletesnek gondolta a hatvanas évek második felében (ebből a dominikai együttes akkor nem sok vizet zavart, azóta szintén kultikusnak számít a lemezgyűjtők körében), de az amerikai és a brit a US és UK (nekik még Tangerine Dream című lemezük is volt!) utótagokkal különböztette meg magát, ha a másik országban turnézott. Hasonló egyezés miatt kellett briteknek – a The Beatnek, a The Charlatans-nak és a Suede-nek – nevet módosítani egy időben az amerikai piacon. A ska/new wave-es zenekar The English Beatként lépett fel egy powerpopos The Beat miatt. A baggys együttes The Charlatans UK néven egy pszichrockos hatvanas évekbeli Charlatans miatt. A Suede pedig The London Suede-ként egy – az előzőekhez viszonyítva abszolút – nevenincs lounge-előadó miatt.
A rock-Belly / rap-Belly apropók után, íme tíz kedvenc zenekarnév-egyezésünk.
# The Beach Boys: Bathing Beauty (1959)
És rögtön még egy példa arra, hogy a névlopás nem új keletű dolog: a híres Beach Boys előtt volt egy nem-híres is. Nem is annyira rossz egyetlen kislemezük, persze az is érthető, hogy nem adtak ki többet.
# R.E.M.: Computer Communication (1983)
Ó, italó! Hát ez egészen biztosan nem Michael Stipe hangja! Mit tudhatott két parmai producer az akkor még csak egy kislemezt és egy EP-t kiadott amerikai indierockzenekarról 1983-ban? Nyilván semmit. A publisherként is működő olasz páros (az R.E.M. esetükben = Renata Edizioni Musicali, Stipe-éknál meg ugye Rapid Eye Movement) egyetlen kislemezt adott ki 1983-ban, egészen jó electrós italo a nyilván Kraftwerk ihlette Computer Communication. Az italo diszkóban amúgy gyakori az elcsent név használata: Fancy hetvenes évekbeli rockereket nyúlt, Savage angol metálosokat, Charlie pedig AOR rockereket, igaz Kano néven meg egy grime mc jelentkezett később.
# The The: Living In Darlinghurst (1980)
Hogy a The The név annyira eredeti lenne? Neeem. Mielőtt az angol Matt Johnson híres lett vele, egy ausztrál rockkvartett is birtokolta, igaz ők egyetlen kislemezt adtak csak ki és eltűntek. Aztán egy dél-koreai együttes is jónak gondolta, ők 1998-ban indultak, amikor az igazi The The már bőven világszerte ismert volt. Egyik másik The The-től sem tudunk mutatni semmit, csak borítót.
# The Pixies: Santa’s Too Fat For The Hula Hoop (1958)
Oké, itt egy The előtag megkülönbözteti a két zenekart (mint a New Ordert a korábbi amerikai garázsrockos The New Ordertől), de azért kellően vicces lenne, ha Black Francisék feldolgozták volna ezt az ötvenes évekbeli karácsonyi dalt.
# Pavement: Boomba Man (1969)
Képzeljük el a beszívott kaliforniai slackert, aki tévedésből a reggae-s Pavementet indítja el. Legyint egyet és bólogat tovább, oké, de akkor is. Pavement reggae-ben!
# Oasis: Hold Me (1984)
Oasis néven indulni, amikor van legalább tucatnyi Oasis, az mennyire bölcs? Pont annyira, amennyire Gallagherék gondolhatták: lenyomunk mindenkit! Az egylemezeseket könnyen: az amerikai pszichrockos és a német poprockos Oasis elfeledett zenekarok, de a szintén brit szoftrockos Oasis miatt már érdemes lett volna meggondolni a névválasztást. Elképesztően rossz ez a zene.
# The Strokes: I Am a Plastic Carrier Bag (1979)
És akkor a Strokes még egészen jól is járt az előzménnyel. A mérhetetlen zenei nyúlások közepette, naná, hogy a név is nyúlás, bár aligha szándékos, ez az egyetlen kislemezes angol DIY punkzenekar egészen biztosan nem volt ismert előttük a névadáskor. Na és az 1996-ban indult soproni Strokes ütőegyüttes sem…
# LFO: Summer Girls (1999)
Hogy az amerikai LFO fiúzenekar tudott-e a híres brit technoduóról? Kétlem. Erről nincs is mit többet mondani, annyira borzasztó dal, hogy már jó? Hátööö.
#Scooter: You (1981)
Back In The U.K.! Vagyis inkább back in Belgium! A Hyper Hyper előtt belgák nyomták Scooteren, new wave-es szoftpopban.
# The Klaxons: Clap Clap Sound (1983)
A The előtag miatt itt sincs 100%-os egyezés, de ezt a szintén belga sramlipopzenekart annyira vicces összekeverni az egykor - legalább maguk által - a hipszterség csúcsára képzelt angolokkal. (Amúgy a belgák jelentkezhetnek a legtöbbször nyúlt zenekarnév verseny győzteseként: például a Placebo is belga volt eredetileg, progrocker, naná.)
Dömötör Endre
