"Nem zsigeri, de azért ütni fog" - Occam-interjú

Lázár Tibort legtöbben a Žagar dobosaként ismerik, de Occam néven saját projektje is van. 2011-ben adta ki My Rorschach című, eddig egyetlen nagylemezét, ami a (dubos és ambientes beütésű) downtempó egyik legjobb magyar képviselője. Ehhez képest 4/4-es, tánczenés irányt vett új, hamarosan megjelenő Supreme című EP-jével (és korábban a német Traum Schallplatten kiadó válogatásaira felkerült számaival), amit november 11-én, szombaton a Lärmban mutat be (részletek itt).

Korábban zenélt Hodosi Enikő Manoya zenekarában, még mindig játszik DJ Bootsie triójában, és még egy tangós projektje is volt. Az irány- és tempóváltásról, az introvertált rajongók Facebook-viselkedéséről és a készülő Zagar-lemezről is beszélgettünk vele.

Azt írtad, hogy nemcsak az EP anyagát játszod szombaton, hanem a 2018-ban megjelenő nagylemezbe is bele lehet hallgatni. Ez milyen lesz?

Valóban készülőben van egy nagylemez, azonban az nem ez a minimál technós vonal, hanem egy ambientes, kísérletező konceptalbum, epikus, egybefüggő zene hatvan percben. Ez hét éve készül, elég nagy kihagyásokkal. Rengeteg anyag összegyűlt hozzá, már csak össze kellene rakni, hogy honnan hova érkezik a folyamatzene. Szeretném, hogy nagyon jó legyen, emiatt készült ennyi ideig. Amik ettől függetlenül, különálló számokként készülnek el, azokat úgy tervezem, hogy négy-négy számonként, EP-ken fogom kiadni, amikor összegyűlik ennyi egyívású zene. Már sokan elmondták, és én is úgy gondolom, hogy egy albumnak már csak akkor van értelme, ha az egy szerves egész. Az a tervem, hogy kijöhetne tavasszal egy másik EP, aztán a fent említett nagylemez jó lenne, ha őszre elkészülne. Ez most őrült tempónak hangzik magamhoz képest (nevet), de mivel már nagyon sok minden kész van, nem feltétlenül lehetetlen.

Én is tudom, hogy ez a zenei kalandozás furcsa lehet, mert a közönség nem biztos, hogy tudja követni; de nagyon sokféle ötletem van, és nem akarok mindig új nevet kitalálni, mert egyet is épp elég nehéz viszonylag ismertté tenni. Nyilván, ha ráfeküdnék és egy vonalat csinálnék, akkor már jelenhettek volna meg számok, de inkább sokféle dolgot csináltam folyamatosan, és így mondjuk sok év alatt jön össze annyi zene, amivel aztán egyszerre négy albumot is meg lehet tölteni. Szerencsére nem hajt a tatár, mint a rockzenekaroknál, hogy évente, kétévente lemezt kell kiadni, mert a közönség várja, meg kell ahhoz, hogy turnéra lehessen menni. Ez egy egész más közeg, mentalitás, amiben én vagyok, a közönségnek is mások az elvárásai.

Kíváncsi leszek, hogy mit szólnak a Supreme EP-hez, mert ez egy új irány a korábbiakhoz képest. Eddig csak azoknak hallottam a véleményét, akik jól ismernek és elfogadók velem. Biztos lesznek olyanok, akik szerint a régi irányt kellett volna tovább vinni... De szerintem azért hasonlítanak a zenéim bizonyos dolgokban, hangulatban, hallani, hogy ugyanaz az ember csinálta.

Ez valóban érződik, de elsőre nagyon meglepő a tempó, az alap radikális megváltozása.

Még ha ez nagy közhely is, de akkor is így van, hogy annyira felgyorsult a világ, hogy ha nem is idegen az első lemez tempója, de rácsodálkozom – például amikor legutóbb élőben játszottuk –, hogy hú, egy-egy szám milyen lassú! Most már nem tudom elképzelni, hogy downtempós ritmusokra kezdjek zenét írni. Akkor sem úgy írtam, hogy „ez most downtempo lesz”, hanem jöttek az ötletek, aztán csináltam, ami eszembe jutott. Nem stílusokban, hanem hangulatokban gondolkodom. Talán ritmusvilágában gyorsabb, de építkezésben nyugodt ez az EP is. Ebben a tempóban más ötletek jönnek, például sokkal perkusszívabb tud lenni, mint a 70-90 BPM körüli zenék.

Dobosként szerinted másként állsz hozzá ehhez a világhoz?

Ezek - a techno, minimal, electronica stb - alapvetően nagyon ütemközpontú műfajok, és a producerek és DJ-k szerintem még nálam is ritmusközpontúbban építkeznek. Ettől aztán lesz egy nagyon ősi, törzsi hangulata a zenéknek: hi-tech törzsi zene… Talán az hallatszik inkább, hogy én zenész közegből jöttem. Pritz Péter mondta nekem – és meglepődtem, mert erre sose gondoltam –, hogy hallatszik, hogy én gyerekkoromban, nyolcéves koromtól klasszikus ütőzést tanultam, és ugye ott vannak ezek a hangszerek: triangulum, claves, kasztanyetta, marimba stb., és szerinte ezek hatása hallatszik a zenémben, ezért tetszenek a kis pütymörgések. Magamtól nem jutott az eszembe, de van benne valami. Nehéz megállapítani, hogy mitől tetszenek például a zajból épített ritmusok, de lehet, hogy ezért, mert hasonlítanak ezekre a korai emlékekre: szét vannak osztogatva a szólamok 8-10 hangszerre. Nálam a dallam és a zenei folyamatok mindig fontosak, és mellette az, hogy ahogy a háttérben ezek a ritmusok színesítik a zenét.

Élőben milyen lesz a live act, partis?

Ez nagyon szubjektív, mert akik a partihoz vannak szokva, azoknak ez nem elég „veretős”, azoknak meg, akik az első lemez utáni koncertekhez szoktak, lehet, hogy túl partizene. Olyan szempontból hasonlít az előző lemezhez, hogy azért ez egy elmélyültebb zene, valahonnan eljutunk valahová, és nincs benne az a zsigeri, rögtön ható valami, ami egy partiba kell, de azért ütni fog, az biztos. Ebben a negyedes lábdobos elektronikus zenében is óriási különbségek vannak. Az egyik végén van a nagyon intellektuális, finom „puha” vonal, a másikon meg a zúzós, egyszerű, már-már primitív és ezek között van ezer árnyalat. Aki nem ismeri, azt mondhatja bármelyikre a lábdob miatt, hogy „ez egy ilyen tucc-tucc zene”. De ugyanúgy, ahogy a jazzben van egyrészről a free jazz és a másik végén a világslágerek szving átdolgozásban, mégis a jazz kalapba kerül mind; vagy a hiphopban vannak MC-k, akik komoly társadalmi kérdésekről rappelnek intelligensen, és vannak, akik kétszáz szavas szókinccsel dolgoznak és csak közhelyeket nyomnak. Szerintem az én közönségem az, aki szereti érzékelni ezeket az árnyalatokat.

Ezzel azért rendszeresebben fel fogsz lépni, mint a zenekarral?

Jó volna: ha már egyszer ennyi munkát rakok bele, akkor ne évente egyszer lépjek fel. Olyan ez, mint az ipari fejlesztéseknél: az első példány kifejlesztése tízmillió dollár, a második példány elkészítése egy dollár... A zenekar valóban nagyjából évente egy-két koncertet ad, és olyankor mindig azt éreztem, hogy ez a zenekar túl jó ahhoz, hogy csak ennyit játsszon – pedig én már akkor telítődve voltam a számokkal, amikor elkezdtük, de annyira jól improvizálnak a srácok (Hodosi Enikő ének, Kiss Árpád trombita/billentyűs hangszerek, Kovács Bálint gitár), annyira érzik ezt az egészet, hogy engem is mindig meglepnek: nagy öröm velük zenélni.

Emellett még számos projekted van, még úgy is, hogy Hodosi Enikővel (Manoya) már nem játszol. Mi van a többivel?

Ugyan nem a sajátom, de szinte annak érzem DJ Bootsie zenekarait, ami főleg a trió, de néha vendégekkel egészül ki. Jövőre a Tavaszi Fesztiválon lesz egy nagy koncert a Talamba ütősegyüttessel közösen. Elkezdtünk Kiss Árpi barátommal egy teljesen improvizatív jazz/kortárs zenei sorozatot (Mikroszkóp Szeánsz címmel), ahol lelassított művekre játszunk mindig más felállásban.

Van a tangózenekar, a Budapest Aires, az úgy van, hogy nincs. Idén nem is játszottunk, tavaly két koncertünk volt. Ez az, amit mondtam, hogy nagyon nehéz új neveket megismertetni a közönséggel. Pedig azt gondoltam, hogy az „elektronikus tangó”, azért azt lehet tudni, hogy micsoda. De ezzel együtt egy új zenekar „befuttatása”, vagy legalább valamennyire ismertté tétele, az komoly munka, és nekem a promóció nem az erősségem. Pedig van benne potenciál: amikor megjelent a lemez, egy ismerősünk elküldte a budapesti argentin nagykövetségre, és annyira tetszett a nagykövetnek, hogy meghívta a zenekart egy ebédre. Akkor azt gondoltuk, hogy ha így fognak reagálni az emberek, akkor ez fantasztikus lesz. Csak amit nem ismernek, arra nem reagálnak…

Akkor a Budapest Aires nem is lesz többet?

A zenekar úgy jött létre, hogy volt egy konkrét koncertfelkérés, amire megírtuk Kerek Istvánnal az egész anyagot egy tangó zenekarra, elektronikára és szimfonikus vonóskarra. Aztán hangfelvételt készítettünk emlékbe. (Itt a Recorderen volt a premierje – a szerk.) Ha lenne megint egy ilyen, akkor szerintem tudna létezni, de anélkül nem hiszem, hogy fogjuk folytatni.

Mindig azt gondoltam, hogy elég, ha jót csinálsz – ami persze baromság, nem is tudom, mikor volt így utoljára, de már tudom, hogy most egyáltalán nincs így. A Budapest Aires is ezen vérzett el, hogy megírtuk a zenét, megcsináltuk a lemezt, összepróbáltuk az élő verziót, és úgy gondoltuk, hogy ez elég, majd működni fog magától. És tizenöt évvel ezelőtt talán ez elég lett volna, de ma már sokkal több energiát, pénzt, időt kell fektetni abba, hogy ismert legyen egy új produkció.  Mi ehhez túl elfoglaltak voltunk. Meg hát zenészek vagyunk, nem PR-osok – még akkor is, ha most nekem is két hétig foglalkoznom kell a lemezbemutatóval, lemezmegjelenéssel, de ezt is úgy élem meg, hogy erőszakot teszek magamon, ha tolom magam ebben a nagy zajban – ami most leginkább a Facebook hírfolyam, mert eléggé lecsökkent a nyilvánosság zenei téren.

Van erről egy teóriám, amit kicsit félek nyilvánossá tenni, mert olyan, mintha siránkozás lenne. Ez a Facebook nyilvánosság azoknak jó, akiknek olyan a közönsége, hogy kiraknak egy képet a hétfő déli kávéjukról, és jön 1600 lájk és 237 hozzászólás, és ez gerjeszti önmagát. A mi közönségünk (vagyis az olyanoknak a közönsége, akik hasonló attitűddel zenélnek) viszont sokkal introvertáltabb, akik szerintem azt is ötször meggondolják, hogy egy lájkot nyomjanak valamire, nem hogy hozzászóljanak vagy megosszák. Vagy vannak, akik csak figyelnek, és mindenről tudnak, de nem nyilvánítanak véleményt. Volt, hogy találkoztam egy fiatal zenésszel, aki mondta, hogy milyen nagy hatással volt rá a lemezem, mennyit hallgatta. Nagyon megtisztelő, de az ilyeneket miért véletlenül kell megtudnom? Tisztában vagyok a zenekaraim értékével, de azért néha jól esik az ilyet hallani vagy olvasni. Lehet, hogy akkor két-háromszoros tempóban csinálnám a lemezeket (nevet).

Új Zagar-lemez is készül, és kint van a honlapon, hogy pont a dobokkal kezdtétek a felvételeket.

Igen, de ezt egy hosszabb közös dalírási folyamat előzte meg, a próbahelyen és koncerteken csiszoltuk a számokat, aztán mentünk stúdióba dobolni. Olyasmi energiákkal készült ez a mostani Zagar album, mint az első lemez, szerintem egészen megújultunk. Nagyon élvezem az összes zenekart, akkor is, ha zenét írok, akkor is, ha „csak” dobolok. Zenélni nagyon jó, maradjunk ennyiben…

Rónai András

Occam a Facebookon itt található. Az EP-bemutató november 11-én, szombaton lesz a Lärmban, részletek itt. A nyitó képet Dancs Enikő Bianka készítette, a Budapest Aires-fotót Benke Hunor, az EP-borító Bonta Gáspár munkája.

Még egy "technós" Occam-szám, ami a Traum Schallplatten kiadó Tour De Traum XII című válogatásán jelent meg:

Ez pedig az első Occam-lemezen hallható, Hodosi Enikő énekel: