Albumpremier! Ligeti Gyuri: Return To Alexandria

A magyar zenei életben először The Puzzle nevű zenekarával keltett feltűnést (sokáig Angliában zenéltek), majd a Žagar gitárosaként és a We Are Rockstars énekes-gitárosaként folytatta pályáját (a dancerockos zenekar a nyáron adta ki slágeres harmadik lemezét, a Lights-ot), hogy az elmúlt években az egyik legfelkapottabb magyar producer is legyen (az elmúlt két évben dolgozott a Bagossy Brothers Company, a Blahalouisiana, a 30Y, a Twentees, a The Poster Boy, a Republic, a Kéknyúl, a Törzs, a The Luckies albumain). Ligeti György azonban még soha nem valósította meg teljesen azt a zenei világot, ami ő maga, de ennek is eljött az ideje. Ligeti Gyuri néven, az eddigi legszemélyesebb lemezét mutatja be most Return To Alexandria címmel. Helyenként szívtörő fájdalom, helyenként felemelő himnikusság jellemzi, alighanem a legjobb LP, amit eddig megjelentetett a szerző.

Ligeti Gyuri így mesélt a Recordernek a lemez születéséről: "Az elmúlt egy-másfél évben elég sok minden történt az életemben, noha nem fizikai, inkább lelki szinten – ami nekem magát az életet jelenti – erre utal a lemez címe: „Vissza Alexandriához“. Visszatérni egy olyan valósághoz, élethez, amelyben helye van érzelemnek, lelkiségnek, gnózisnak. A gnózis itt nem valami obskúrus titkos tant jelent, hanem egy bizonyos képességekkel megáldott ember tudását, amit többé nem akar elrejteni, takargatni, hanem épp ellenkezőleg: megmutatni szeretné. Én ebben a valóságban éltem kora gyermekkoromtól egész addig, amíg a hullámok át nem csaptak a fejem fölött és évtizedekre megszűnt ez a szoros kapcsolat a Valósággal – az én való-ságommal. Az utóbbi másfél évben pedig elkezdtem visszahozni azt, ami elveszett, noha rengeteg veszteséggel jár, de ez az út, amit járnom kell, ehhez kellett visszatérnem. A fizikai valóságban is vannak azért ennek kivetülései, a zenében például az, hogy rájöttem, soha nem játszottam a saját zenémet, minden eddigi zenekarhoz csatlakoztam csak és alkalmazkodtam a már eltervezett stílushoz, ami persze mindig közel állt hozzám, de nem volt az, amit én valójában szerettem volna játszani. Most nem akarok senkit untatni azzal, hogy miért pont „Alexandriá“-ba kell visszatérnem, az olvasottabbak és azok, akik ismernek, pontosan tudni fogják, ahogy azt is, hogy az alexandriai világítótorony helyett miért a soproni TV-torony lett a „világítótorony“. Meg amúgy is jó, ha van valami megfejteni való egy borítón..."

A lemez dalairól egyesével is mesélt a szerző: 

Butterflies: Ez egy hollywoodi szerelmi történet lehetne... Először a lány szerelmes a fiúba, de a fiú nem. Aztán összetalálkoznak később és a fiú szerelmes a lányba, viszont a lány már nem. Aztán a következő találkozásnál összeérik az idő és ásó-kapa-nagyharang.

Safe From Harm: Ebben tulajdonképpen egybe akartam gyúrni két kedvenc zenekarom – a Tears For Fears és a Dire Straits – stílusát, remélem más is szereti őket, vagy megszereti és azt is remélem, hogy nagyjából sikeres volt a házasítás. Arról szól, hogy ha az ember megtalálja a párját, akkor biztonságban érzi magát az élet minden más területén is. Ez a Teljesség.

No Time For Passion: Ez volt a lemez első megírt dala, még tavaly nyáron a Volt fesztivál idején, mikor különböző hatások eredőjeként elkezdtem visszatérni a saját utamra. A szöveget akkor még nem tudtam pontosan, miről írtam, de ez nálam mindig így van, hogy később minden értelmet nyer. Szoktam is mondani barátaimnak, hogy nem én írom a számaimat és ezt komolyan is gondolom. Most már nekem is világos, miről szól: „segíts!“

Pécs-Budapest: Ez nagyon rossz lelkiállapotban íródott, illetve játszódott, mert ez soha nem lett „megírva“. Egész egyszerűen beleivódott az agyamba és ha arra a lelkiállapotra gondolok, ez a dallam jut az eszembe most is, tehát megjegyezni sem kellett, ez benne lehet a kollektív tudattalanban. Úgy is játszottam a lemezre, hogy nem volt több rájátszás, csak egyszer mentem végig a számon, a hibák is bennemaradtak, aztán hozzátettem egy vonószenekart, hogy kiemeljem a főszólamokat. Arról szól, hogy friss szerelmesként milyen borzasztó érzés, ha az ember 200 km-re kerül a másiktól és nem ölelheti a párját.

Let It Snow: Ez december-januári dal. Mikor a Bagossy-lemez keverését befejeztem, úgy volt, hogy elmegyek hozzájuk a hegyekbe fölvenni ezt a lemezt, ezért lefoglaltak nekem egy faházat a Hargitán, minden készen állt, óriási hó esett, de egy héttel az indulás előtt a rendőrök leszedték a rendszámot a kocsimról és csak egy hónappal később kaptam vissza. Viszont addigra sajnos már a hó elolvadt és annyi minden megváltozott az életemben, hogy elszállt az utazás miértje, leginkább senkit sem akartam látni, nem hogy utazgatni. A szöveg egy része az indulás előtti izgulós-várakozós fázisban íródott, ezek a boldog sorok, mint például a refrén, hogy „adjunk neki!“ más részek pedig (főleg az átvezető rész) életem egyik legmélyebb pontján íródtak. De ennél is fontosabb a zene, ami abszolút tükrözi ezt a kettősséget, hogy ez egy felszabadult szám kéne, hogy legyen, de valamiért mégsem... Csodálatos dolog a hangok közti „valami“ ereje.

You’re Part Of Me: Ez egy régi dalkezdeményből indult, (amit egy reklámzene pályázatra kezdtem el anno) aztán tovább írtam, mert akartam egy country-s számot is a lemezre. Nagyon viccesnek találom az átlag country zenét és ezzel az eszközkészlettel játszani egy tök komoly számot, az ad valami nagyon fura érzést az embernek. Itt arról van szó, hogy a pár egyik fele azt mondja: „nincs semmi baj, ha el is váltunk, egymás részei lettünk örökre“, ami nagy igazság lenne, csakhogy ettől még ugyanolyan borzalmasan fáj. Manapság ez csak a külvilágnak szól, hogy „látjátok? Minden oké velem, ne aggódjatok! Tessék, posztolok Facebookra, Instára, a haverokkal, kutyával, macskával, ebéddel, bölcsességekkel, egyszóval: jól vagyok!“ Aztán mikor lefekszünk és egyedül maradunk vagy reggel fölkelünk, ugyanaz a borzalmas érzés lesz úrrá rajtunk, hogy nincs ott a Társ, sőt, azt se tudom, mi van vele. Na ezt a virtuális valóság kontra Valóság dolgot próbáltam megfogni ezzel és ehhez jól jött a truck-country.

Sorry: Ez is egy olyan dal, ami egyszer lett elénekelve, elgitározva, de ez azért, mert annál mélyebben nem nagyon lehet lenni, mint mikor ez a dal megíródott februárban. Nem számított semmi, mikor följátszottam, maguktól jöttek a hangok, a szöveg, minden. És minden hang fájt és gyógyított is egyszerre. Itt sincs semmilyen editálás. Hallatszik a metronóm hangja végig, amit benne is hagytam, mert 60-as a tempója a dalnak és mikor az a sor jön, hogy „every second’s neverending“, akkor hallatszik úgy igazán, mint egy óra. Ez is a sors... Kábé két-három óra alatt ez lett a végeredmény. Azóta hozzá se tudtam nyúlni. Mikor maszterelni küldtem és ki kellett sávozni, ahogy elindult, inkább kimentem a szobából és messziről be-benéztem, hogy befejeződött-e a kiírás. A masztert azért végighallgattam. Az csodaszép lett, Szebinek (Szabó Szebasztián, a Miracle Sound Studio hangmérnöke- a szerk.) köszönhetően.

Don’t Make A Wish: Ez az a dal, amit sokan, sokféleképp megírtak már: mikor nem elég az elválás után a baj, a szívfájdalom, az ember még elkezdi áldozatnak is érezni magát, hogy „de miért pont én? Miért velem történik ez?“ Aztán ilyenkor elkezdünk hitetlenekké válni, okolunk mindenkit körülöttünk: a párunkat, aki nem ért meg minket, a barátokat, akik rossz tanácsadók, Istent, magunkat és bitang nehéz visszatalálni a normalitásba, mert ez egy lehúzó spirál. A legtöbben bele is ugranak egy új kapcsolatba ilyenkor bármi áron, csak hogy felejtsenek. Az ember teljesen bele tudja pörgetni magát, hogy hol rontotta el ő, mit hibázott a másik, ésatöbbi. És egyre lejjebb jut lelkileg, de kívül szándékozik megoldani a belső gondokat. Pedig ez teljesen értelmetlen harc önmagunkban és azon kívül, nem változtat semmin. Én is később jöttem rá, hogy a kulcs az elfogadás és megértés. Először el kell fogadni a tényt, addig semmi jó nem jöhet, aztán később megérteni a másikat. Bármelyik hiányzik a kettő közül, soha nem lehet jó viszony két ember között többet.

350 (Return To Alexandria): Mivel ez magyarul van, nem fűznék hozzá semmit, pontosan arról szól, amit a szöveg mond. Ez a dal készült el utoljára, ez is a lemez valódi befejező száma, az utána következő csak amolyan „outro“ – ahogy mondani szokás. Egy regresszióban tapasztalt emlék és egy Fellini-ben töltött este ihlette.

Lővérek: Ez amolyan levezetés. Egyik haverom szülinapi bulija volt Villányban, ahol akusztikusan játszottam pár Rockstars-, meg Žagar-számot, aztán a szállásra érve még kiültünk az árokpartra sörrel, beszélgetni, nézni a csillagokat. A koncert előtt délután a szálláson még gyakoroltam volna estére, de elterelődött a figyelmem és ez a dallam kezdett menni a fejemben, aztán a nagy hullócsillag kémlelés közepette meg is íródott így, ahogy itt hallható. Azért nem Villány a címe, mert ezt már a Lővérek aljában vettem fel nemrégen és utal arra, hogy visszatértem. Itt is csak egy feljátszás volt, minden hibát benne hagytam, mert a legtisztább szeretettel játszottam fel, tudva hogy ez lesz a lezárása ennek a lemeznek és lehet, hogy nem tökéletes, ahogy én magam sem, de Teljes...

LIGETI GYÖRGY KEDVENC ZENÉI LEMEZTÁSKA ROVATUNKBAN.

és a nagyon erős Return To Alexandria: 

fotó: Hinkelmann Alexandra

Ligeti Gyuri Facebook-oldal