Popzene + idő = felejtés. A streamingfelületeken, valamint a YouTube-on, a Bandcampen, a SoundCloudon naponta ezrével érkező friss dalok korában nem könnyű elképzelni azt az időt, amikor az emberek hónapokat vártak egy-egy új slágerre. De az internet korában azt is nehéz elképzelni, hogy ezeknek a most dömpingszerűen érkező felvételeknek egyszer nyomuk vész. Pedig a nem is annyira régmúltnak, a popzene őskorának, a 20. század első felének dalait már nemcsak, hogy nem találjuk meg, de még azt sem tudjuk megmondani, hogy mik is voltak a legnagyobb slágerek – mondjuk 1927-ben. Meglehetősen izgalmas vállalkozás tehát ebbe az őskorba visszautazni és régészeti munkát végezni, ezt tettük a még a nyáron megjelent 54. Recorder magazin Pop 1854-1954 című fókusztémában. Feltártuk, hogy mire épült az 1954-ben berobbant rock and roll és az utána jövő teljes popzenei korszak. Felidéztük, hogy mik voltak a popőskor legfontosabb kronológiai történései. És felelevenítjük az elfeledett sztárokat, slágereket, lemezeket. Az első részben a zeneipar kezdetét, a kottakiadás, az első gramofonlemezek és énekes csillagok megjelenését tekintettük át, a második részben folytattuk az 1954 előtt uralkodó stílusok bemutatásával, most pedig jönnek a korszak legfontosabb slágerei.
Sláger timeline 1892-1951
Az 1800-as évekből fennmaradt két legnagyobb „sláger” a Sousa’s Band-féle The Stars And Stripes Forever és az After The Ball, Charles K. Harris 1892-es dala volt.
Az 1900-as években már megjelentek az első énekessztárok, Enrico Carusótól a Vesti la giubba volt az egyik legnépszerűbb lemez, de Billy Murray is sok sikerdalt énekelt (például Give My Regards To Broadway).
A tízes években nem igen volt nagyobb szám Sophie Tucker (honnan a név?) Some Of These Days-énél.
A húszas évektől aztán nagyon megszaporodtak a lemezek és így a slágerek is, de Louis Armstrong (West End Blues, 1928; St. James Infirmary, 1928), Bessie Smith (St. Louis Blues, 1925), Mamie Smith (Crazy Blues, 1920), Ma Rainey (See See Rider Blues, 1925), Fats Waller (Ain’t Misbehavin’, 1929), George Gershwin (Rhapsody In Blue, 1924), Jimmie Rodgers (Blue Yodel, 1928) ott voltak az élmezőnyben.
A harmincas években megjelentek a nagy énekesnők, Billie Holiday (nyitóképen) (Strange Fruit, 1939) és Judy Garland (Over The Rainbow, 1939). A klasszik blues-szerzők, Robert Johnson (Cross Road Blues, 1936; Love In Vain, 1939) és Lead Belly (The Midnight Special, 1934). Valamint az örökzöld jazz-sztenderdeket szerzők, Glenn Miller (In The Mood, 1939; Moonlight Serenade, 1939), Count Basie (One O’ Clock Jump, 1937), Benny Goodman (Sing, Sing, Sing, 1937) és Duke Ellington (Mood Indigo, 1930).
A negyvenes években Hank Williams írta a legjobb dalokat (I’m So Lonesome I Could Cry, 1949; Lovesick Blues, 1949), Bing Crosbyé volt a legnagyobb sláger (nem hivatalosan minden idők legtöbb példányban fogyó kislemeze, az 1942-es White Christmas), és Edith Piafé volt az európai csúcsdal (La Vie En Rose, 1945). Thelonious Monk mutatta az utat a jazzben (Round Midnight, 1946), John Lee Hooker a blues-ban (Boogie Chillen, 1948), Lead Belly a folkban (Where Did You Sleep Last Night, 1944 - ismerős?) Louis Jordan pedig a rhythm & blues-ban (Caldonia, 1945). Nat King Cole-é voltak a legmenőbb swingslágerek (Route 66, 1946; Nature Boy, 1947), de persze Frank Sinatra volt a nagyobb dzsigolósztár (All Or Nothing At All, 1940; I’ll Never Smile Again, 1940).
Az ötvenes évek elején a legnagyobb hatású sláger a folkdalnok, Woody Guthrie 1951-es This Land Is Your Land című szerzeménye volt - és aztán 1954-ben jött a rock'n'roll és minden megváltozott.
