Popőskor – A populáris zene első száz éve 1854-1954 (1. rész)

2017.08.15. 11:00, rerecorder

Popzene + idő = felejtés. A streamingfelületeken, valamint a YouTube-on, a Bandcampen, a SoundCloudon naponta ezrével érkező friss dalok korában nem könnyű elképzelni azt az időt, amikor az emberek hónapokat vártak egy-egy új slágerre. De az internet korában azt is nehéz elképzelni, hogy ezeknek a most dömpingszerűen érkező felvételeknek egyszer nyomuk vész. Pedig a nem is annyira régmúltnak, a popzene őskorának, a 20. század első felének dalait már nemcsak, hogy nem találjuk meg, de még azt sem tudjuk megmondani, hogy mik is voltak a legnagyobb slágerek – mondjuk 1927-ben. Meglehetősen izgalmas vállalkozás tehát ebbe az őskorba visszautazni és régészeti munkát végezni, ezt tettük a július végén megjelent 54. Recorder magazin Pop 1854-1954 című fókusztémában. Feltárjuk, hogy mire épült az 1954-ben berobbant rock and roll és az utána jövő teljes popzenei korszak. Felidézzük, hogy mik voltak a popőskor legfontosabb kronológiai történései. És felelevenítjük az elfeledett sztárokat, slágereket, lemezeket.

Popzenei emlékezet

Tetszik vagy sem, a popzene nagy korszaka véget ért. De a legjobb esetben is a végéhez közelítünk. Hogy akkor nem is lesz popzene száz év múlva? Dehogynem! Ám az az időszak, amikor kialakultak a nagy, meghatározó stílusai, és az az időszaka, amikor akár havonta változott és alakult tovább jelentősen, már aligha fog sokáig tartani. Ez a korszak pedig az elmúlt bő hatvan év - pontosan 1954 óta, a rock and roll megjelenése óta tart. És itt álljunk is meg egy pillanatra. A Rock Around The Clock, a That’s All Right és a Shake, Rattle And Rollon kívül vajon hány korabeli, ’54-es slágert tudunk még felidézni? Tudjuk ki volt az előadója a Reconsider Babynek? És a Penguins milyen stílusú zenekar volt? A popzenei emlékezet erősen szelektív. Mindent tudunk Jimi Hendrix ki nem adott dalairól, Madonna botrányairól, Kurt Cobain utolsó napjairól, de nagyon keveset nagyon sok minden másról, például arról, hogy a barokkpop-mesterművet, a Love-féle 1967-es Forever Changes-t leginkább ki, mi ihlette (egy Bobby Jameson nevű elfeledett dalszerző-előadó, különben). És ez a memóriazavar idővel nyilván még szélsőségesebben fog romlani. Bizony, az ember és a történelem viszonya ilyen és ezen a „mindenre emlékező” internet sem fog jelentősen változtatni.

Szóval a nagy aranykornak alighanem lassan vége, és reménykedni persze lehet benne, hogy ötven-száz év múlva többet jelent majd a popzene Jimi Hendrixnél, Madonnánál és a Nirvanánál, de most például nem állunk túl jól az ötven-száz évvel ezelőtti időkből, a popzene nagy öntudatra ébredése előtti, 1954-et megelőző korok poptörténelméből, előadóiból. Azért Bessie Smith-nél, Louis Armstrongnál (nyitóképen), Robert Johnsonnál, Billie Holidaynél (fent), Frank Sinatránál csak volt ott több is. Ennek jártunk most végre utána.

A zeneipar kezdete

1710-ben a brit parlament megszavazta azt a törvényt, amely a szerző jogait védi a leírt műveivel kapcsolatban. Azaz, ha egy írás egyszer megjelent, akkor annak jogai tizennégy évig a szerzőt illetik (és még negyvenig meghosszabbíthatja – szólt az akkori szabályozás). Mivel a zenét le lehet írni – kotta, ugyebár – így ez a törvény arra is vonatkozott. Innentől tehát bárki, aki rendelkezett egy zenemű jogával, az kinyomtathatta azt (a kottát), másolatokat készíthetett belőle és árulhatta. A zene üzlet lett. És ha egyszer valami üzlet, az onnantól megállíthatatlan. A zenekészítők ekkortól kezdve tehát egészen új utakra léptek, mert a zenei kiadók (a kottakiadók) pénzt akartak velük keresni és hajtották őket. Amerika brit gyarmatként átvette ugyanezt a joggyakorlatot és az üzletemberek ott kreáltak belőle sokmilliós üzletágat.

A zeneműkiadás

De a kezdetek Londonhoz kötődnek. 1810-ben egy Samuel Chappell nevű zongorakereskedő publishing céget alapított Johann Baptist Cramer zongorista-zeneszerzővel közösen és sorra jelentették meg utóbbi bestseller kottáit, majd aztán más szerzőkét is, még a korszak klasszikus popsztárja, Beethoven is náluk publikálta műveit. Amikor Chappell fia, Thomas vette át az üzletet az 1840-es években, akkor a cég kottakínálatában a klasszikus zene mellett szép lassan megjelent a populáris zene is. Az a populáris zene, amely igazából a népzene, a szájról-szájra hagyomány útján terjedő népdalok finom eltolódása volt a szerzőiség felé – ugyan ekkoriban az eredeti alkotó a legtöbbször megfejthetetlen maradt. Eleinte a korszak népszerű műfaját, balladákat kezdtek árulni – tehát a popzene általunk most önkényesen az 1854-nél meghúzott képzeletbeli kezdete, ha megfelelő is, de nem szigorú határvonal. Tom Chappell nagyon érezte a trendeket és az 1870-es években leszerződtette Nagy-Britannia akkori legnépszerűbb dalszerzőpárosát, a színházi zenéket, nagyon sikeres operetteket író Gilbert-Sullivan duót, akik ontották a középosztályt meghódító, zongorán könnyen lejátszható slágereket. A Chappell & Co. – a későbbi lemezcégek elődjeként – lett a legnépszerűbb zeneműkiadó, az üzleti modell pedig már ekkor világos volt és azóta sem sokat változott. A zeneműkiadók dalokat vettek, amilyen olcsón csak tudtak, aztán megpróbálták azokat népszerűsíteni, majd a sikerszámok kottái után számolhatták is a bevételt. Ismerős?

Az amerikai zene és a Tin Pan Alley

A dalok és az azokat népszerűsítő kották zeneipari világa Amerikában is hasonlóan működött. Az iparágat az 1880-as években betelepült módos zsidók fejlesztették fel (az üzleti élet többi területe eddigre már telített volt, maradt a zene és jött hamarosan a filmipar számukra). Dalok terén pedig az egyszerű balladisztikus és operettszerzemények után a behurcolt afrikai rabszolgák és a betelepült európaiak zenéje kezdett fejlődni, kereszteződni egymással. Az amerikai zeneipar központja a New York ötödik és hatodik utcájában elhelyezkedő Tin Pan Alley negyed lett, itt tömörültek a zeneműkiadók, aztán a dalszerzők, majd az 1900-as évektől az egyre szaporodó lemezcégek is. A kották (azaz az eladásra kínált dalok) népszerűsítésére egy idő után a gépzongorák szolgáltak, a dalok lejátszását lehetővé tévő zongoraszalagok pedig újabb bevételi forrást jelentettek, de aztán a gramofonlemez századvégi elterjedése nemcsak a zenerögzítést indította útjára (Edison némileg korábbi fonográfja még inkább kuriózumnak számított), hanem lassan a zeneipart is átállította a kottákról a hanglemezkiadásra. Na és persze a szerzők mellett feltűntek az előadók is – akik ekkor még csak ritkán voltak azonosak –, az ő tehetségüktől függött, hogy egy dalt felkaptak-e vagy sem és aztán kezdtek mások is énekelni az ország más részein, majd vált slágerré a szám, népszerűvé a kotta.

Slágergyárosok

Az időszak legnagyobb slágere az After The Ball című 1892-es dal volt, amit egy Charles K. Harris nevű szerző írt, aki maga is volt a dal kiadója, így miután rekordmértékű, ötmillió példányban fogyott a kotta, ő lett az egyik leggazdagabb dalszerző. A szám egy félreértéses szerelmi történet: a férfi dobja a nőt, miután látta őt megcsókolni egy másik férfit, a magyarázatot sem hajlandó meghallgatni, amire a nő bánatában megöli magát, és persze kiderül, hogy a megcsókolt férfi a nő testvére volt. Az efféle szentimentális balladák egészen az 1920-as évekig uralták a Tin Pan Alley-korszakot. Az időszak legnépszerűbb szerzői között volt Irving Berlin, George M. Cohan, George és Ira Gershwin, a Richard Rodgers-Lorenz Hart páros és Harold Arlen. A balladák, a komikus novelty dalok és a színpadi zenék mellett (uralkodnak az 1900-as évek elején beindult Broadway-musicalek, amelyeknek Al Jolson volt a sztárja és Cole Porter a sztárszerzője), a századfordulón feljövő fekete gyökerű stílusok, a cakewalk és a ragtime voltak népszerűek (ezek a John Philip Sousa nevével fémjelzett indulók és a New Orleans-ben hallható afrikai ritmusok keresztezéséből jöttek létre). Később, a tízes évek végétől, húszas évek elejétől felfutó blues és dixieland jazz elemei is beépültek a Tin Pan Alley-iskolába, amely aztán a harmincas évekre kezdte elveszteni jelentőségét, de addigra már a gramofonlemezek is végleg átvették a kották elől a zenenépszerűsítés szerepét. Amerikában a Victor, a Columbia és az Edison voltak az első nagy lemezcégek, Angliában az HMV uralta a piacot.

Denmark Street és music hall

Ne higgyük, hogy a lemezcégek csak a 20. század második felében kezdték lenyomni az emberek torkán a minél egyszerűbb slágerzenét. Az, hogy a populáris zene csak nehezen lépett a művészet útjára (ha egyáltalán, ugye jelképesen a Beatles-szel, de inkább Brian Wilsonnal), leginkább a bevételt maximalizálni kívánó publishing cégek miatt volt. Hogy minél több kottát adhassanak el, a daloknak annál egyszerűbbnek kellett lenniük, hogy aztán a kevésbé képzettek is el tudják játszani azt, azaz többen megvegyék. Ekkoriban alakult ki a popdalok ismétlésre, kevés eltérése építő AABA-szerkezete. Minden bizonnyal Vernon Dalhart countrydala, a The Prisoner’s Song volt az első milliós lemezsiker 1924-ben, de ekkor még fej-fej mellett haladt a két formátum, hiszen a dal kottájából is eladtak ugyanennyit. Angliában a londoni Denmark Streeten kezdtek gyülekezni a publishing cégek és lemezkiadók, ez volt az ottani Tin Pan Alley. Mint ahogyan az amerikai vaudeville-eknek is volt angol megfelelője, mégpedig a music hallok. Ezekben a tánc, a pantomim, az akrobatika mellett a daloknak jutott főszerep, a századelőn messze ezek voltak a legnépszerűbb szórakozóhelyek és az itt hallható számok voltak a legnagyobb slágerek. Persze a musicalek Angliában is hódítottak, Ivor Novello volt a legkiemelkedőbb szerző (akiről később a legjobb dalíróknak osztott Novello-díjat nevezték el).

Eva Tanguay, az első popsztár

Mint látjuk, sokáig a szerző volt a legfontosabb, a dal számított, az előadó nem, hiszen az rengeteg mindenki lehetett. A lemezek megjelenésével aztán ez változni kezdett, és az első, mai értelemben vett popsztár a kanadai Eva Tanguay lett. Tanguay gyereksztárként futott be, és ő jött rá először, hogy személyiség előretolásával is lehet sikert elérni. Merthogy az énekhangja csak átlagos volt, ám előadásával kevésből hozott ki nagyon is sokat. A mikrofon húszas évek közepi megjelenéséig az énekesek maximum megafonba énekelhettek, de Tanguay őrült sikolyaival gyorsan felhívta magára a figyelmet. Elsőként használta a szex-kártyát, a színpadon orgazmust szimulált, pezsgővel locsolta magát, a melleit alig – és néha egyáltalán nem – takarta szerény melltartója. Az emberek megőrültek show-jaiért, mindenki látni akarta. A provokatőr előadó rekordkeresetet zsebelt be, aztán méregdrága ruhákban jelent meg puccos bálokon, és bármit tett, publicitást intézett mellé. Az általa kitalált recepten lényegében azóta sem változtattak. Angliában a századelőn Marie Lloyd volt hasonló, bár koránt sem ennyire vad sztár. Ő viszont énekesként is emlékezetesebbet nyújtott. A korszak, a századelő legnagyobb énekese azonban Enrico Caruso volt. Az olasz tenor a klasszikus iskolából érkezett, és bármit slágerré énekelt, de azért 260 felvétele nagyrészt operabetéteket tartalmazott.