Grandaddy: Last Place (lemezkritika)

Amikor egy régi nagy kedvenc nem úgy tér vissza, hogy immel-ámmal szeretjük a friss kiadványt. A Grandaddy megtette ezt a szívességet – köszi, papák!

Kiadó: 30th Century Records / Sony / Hear Hungary

Megjelenés: 2017. március

Stílus: indierock

Kulcsdal: This Is The Part

A Grandaddy inkább egy kis villanás, karakteres színes pont volt az amerikai indierock ezredfordulós történetében, mint igazán meghatározó zenekar, bár amikor csúcson voltak, akkor a kritikusok a legjobbak közé sorolták 2000-es lemezüket, a második The Sophtware Slumpot, a következő, 2003-as Sumdayt pedig több mint százezren vették meg. A Jason Lytle vezette öttagú formáció lényegében a frontember kreatív kiteljesedése volt, maga írta, hangszerelte és jórészt rögzítette is az összes dalt, a többiek pedig élvezték a koncertezést és a mértékletes hírnevet. Lytle viszont utóbbi két dolgot egyáltalán nem, így a negyedik lemezzel tudatosan szüntette be a működést 2006-ban, hogy saját neve alatt, és később az Admiral Radley trióval is nagyjából olyan felvételekkel jelentkezzen, mint Grandaddyként.

"A TÖKÉLETES NAP OLYAN MINT EGY ÁTLAGOS DAL" – KÉTRÉSZES MÉLYINTERJÚNK A GRANDADDY-FRONTEMBERREL.

Lytle viszont kedves ember, így, amikor a sikeres korai lemezek vinyles újrakiadása a rajongók körében nagyon pozitív fogadtatásban részesült, újra összehozta szakállas zenekarát és 2012-ben adtak néhány fesztiválkoncertet. Ami még több rajongói szeretetet generált és Lytle lassan beadta a derekát, hogy csinál egy új Grandaddy-albumot is (sőt ezután egy másodikat is fog majd, ugyanis kétlemezes szerződést kötött Danger Mouse kiadójával). A turnézást és egyéb velejárókat viszont továbbra is szívből gyűlöli, úgyhogy elégedjünk meg annyival, hogy kaptunk most egy szándékosan rajongókielégítő, friss nagylemezt. Ami tényleg pontosan olyan, mintha a 2006-os Just Like The Fambly Cat című negyedik album után mondjuk csak két év telt volna el. Talán annyi különbséggel, hogy a legkorábbi, energikusabb zenei világ is visszaköszön, igaz letisztultabban. De ezzel a perfekt megszólalással (neopszichedelikus indierock szintikkel és AOR-megközelítéssel) és ezekkel a továbbra is karakteres dalokkal még sincs semmi baj, szemben annyi más hosszú szünet utáni visszatéréssel (Pixies, ugye). Itt a szerzemények cseppen sem alibizősek, valós történetek, élményanyag hitelesíti azokat. Konkrétan a dalszerző válása. Amitől aztán pontosan olyan húsbavágó rajta a fájdalom, mint a Sophtware Slump vagy a Sumday depressziójában, és pontosan olyan katartikus a végeredmény, mint az említett lemezeken, ahol rendesen végigélt a megtisztulás folyamata.

9/10

Dömötör Endre

a friss lemez: 

a nyitó Way We Won't klipje: