Palace: So Long Forever (lemezkritika)

Angliában idén alig akadt érdekes gitárzene, a kevés kivétel egyike a már régóta színen lévő, évek óta tippelt, debütlemezén nagyon lassan dolgozó Palace. A bemutatkozás végre megérkezett és teljesn jó is lett. Érzékeny folkrockos jangle pop.

Kiadó: Fiction / Universal

Megjelenés: 2016. november 4.

Stílus: janglepop, folkrock

Kulcsdal: Holy Smoke

Ezt gondolták: „hát, ez a Fleet Foxes nem most fog újraindulni!” „Ja, csináljuk meg mi!” Ez kicsit gonoszan hangzik, de egyrészt igaz, másrészt meg nem írtam volna le, ha az angol Palace zenekar bemutatkozó lemeze nem volna igen jó. Hanem csak sima Fleet Foxes-koppintás (a cikk magazinos megjelenése után jelentette be a Fleet Foxes, hogy majdnem kész a harmadik albummal, bumm - a szerk.). Oké, az énekhang hasonló, de az adottság, a dallamok pedig hasonlítanak, ami meg legyen tisztelgés. Ugyanis fura módon nem zavaró a nyilvánvaló párhuzam. Főképp mert a Palace dalai önmagukban is erősek, szinte az egyetlen zenekar az elmúlt egy évből Angliában, amely ilyen erős lemezt tudott összehozni hatásos szerzeményekből. A négytagú Palace amúgy 2012-ben alakult, 2014-ben már forrón tippelték a következő befutónak, de csak nem akart érkezni a lemez.

Az észak-londoni srácok egy tottenhami próbateremben/művészeti komplexumban a lehető legkényelmesebb tempóban dolgoztak dalaikon, de dolgoztak, sokszor annyira, hogy némelyikük ott is aludt, hogy minél többet tudjon gyakorolni. A maximalizmus kifizetődő, hiszen a So Long Foreverön nincsen töltelékszám, vannak viszont tökéletesre csiszolt szerzemények, előadás és megszólalás. A pszich-folkos-rock és janglepopos alapok mellé itt-ott beugorhatnak a Vampire Weekend, vagy a kilencvenes évekből egy perfektpopos zenekar, a Shack dalai. Palace-ék viszont a rövidéletű, kultikus Wu Lyfet nevezik meg inspirációnak (ez mondjuk a hatás megnevezése után egész jól ki is hámozható), a brit sajtó meg a Foals-t és Maccabees-t emlegeti velük kapcsolatban (ezek meg nettó hülyeségek, bár mindkét zenekarban pengetnek gitárt). A dalokat jórészt Leo Wyndham frontember szüleinek válása ihlette, vagyis gondolom, fene akarta ezt ihletőnek, csak persze így alakult. Valahol itt lesz nyilvánvaló, hogy mennyire nem divatos, menő, trendekbe illő az anyag. Valahogy zeneileg is túl felnőtt, komoly, korát megelőzően érett. És miközben ezek a vonások normál esetben egy fiatal zenekarnál inkább a cikikijelzőt mozdítják be, itt minden működik. Talán szokatlan dolog családi dinamikáról elmélkedni poplemezen, de a So Long Foreverön ez is természetes, nagyon is helyénvaló és a végére még azt is el tudom képzelni, hogy mennyire rezonál mindez abban a generációban, amelyiknek igazából szól. Valószínűtlen anyag – azt hiszem, sokáig a lejátszómban marad.

8.5/10

Dömötör Endre

a friss lemez: 

az It's Over klipje: