2016 októberében a svéd Nobel-bizottság Bob Dylannek ítélte az Irodalmi Nobel-díjat és ezzel meglehetősen nagy vitákat kavart. Tényleg olyan nagy dolog ez? És Bob Dylan tényleg költő? Bob Dylan ma, 2016. december 10-én nem veszi át személyesen az irodalmi Nobel-díjat, egyéb elkötelezettségei miatt.
Még mielőtt mélyebben belemerülnénk ezekbe a kérdésekbe, szögezzük le gyorsan: nem arra keressük a választ, hogy Dylan megérdemelte-e a Nobel-díjat. Először ugyanis több helyen is ez a kérdés merült fel. Azonban egy erre adott válasz nem oldja fel teljes egészében a problémát, hiszen azt egy másik, az ő személyén túlmutató kérdés teheti csak meg, amely szerint irodalomnak minősül-e a populáris dalszöveg, vagy úgy egyáltalán a direkt zenével kísért, énekelt szövegek világa. Ha erre a válasz nem, akkor persze Dylan sem érdemelt Nobelt, ellenkező esetben viszont nemcsak, hogy megérdemelte, de nála tökéletesebb díjazottat keresve sem találhattak volna. Szóval vizsgáljuk meg ezt egy kicsit közelebbről.
Olvasni vagy előadni
Az egyik leggyakrabban hangoztatott ellenérv Dylan Nobel-díja kapcsán az volt, hogy a dalszövegírás bizony nem egyenlő a költészettel, és utóbbi felől nézve nevetséges, hogy egyáltalán felmerülhet az összevetés. Akármit is gondoljunk, maga a kérdés attól még érdekes, hiszen ha Dylan dalszövegeit önmagukban, mondjuk a gyűjteményes Lyrics 1962-96 kötetben olvassuk, akkor nyilvánvaló, hogy teljesen más, sokszor megközelítőleg sem olyan erejű élményt élhetünk át, mint az eredeti felvételek hallgatása közben. Ahogy ennek a gyűjteményes kötetnek egy korábbi 1985-ös kiadásáról szólva a New York Times korabeli kritikusa megjegyezte: „egy dalt elolvasva elveszítjük azt a nézőpontot, amelyet Dylan nyers, fáradhatatlan hajlításai és jellegzetes frazeálása biztosít.” Ezzel nehéz is lenne vitatkozni. Akármilyen zseniális is, mondjuk a Masters Of War, az ismétlésekre és egyszerű, zsigeri dühre építő szöveg önmagában közel sem olyan feszült, mint a repetitív akkordmenettel és Dylan profetikus hanghordozásával kiegészülve. Amikor dalszövegekről beszélünk, akkor tehát elkerülhetetlenül előadásmódról, frazeálásról, hangszínről, kiejtésről és más ide sorolható jellegzetességről is szólnunk kell. Na de nem így volt ez a költészet esetében mindig is? Nem töltődik-e extra jelentéstartalommal egy Pilinszky-vers, magának a költőnek az előadásában? Vagy épp bármely más mű szóbeli előadása esetén? És ha ezeknek a kérdéseknek a helyét csupán az irodalmiság mibenlétéről szóló vita margóján képzeljük el, akkor érdemes egy rövid pillantást vetni magára az irodalomtörténetre is.
Dylan párszáz év múlva
Ahogy a Nobel-díjat odaítélő Svéd Királyi Tudományos Akadémia titkára Sara Danius egy interjúban elmondta: „ha visszatekintünk 2500 évvel ezelőttre vagy még tovább, ott találjuk Homéroszt és Szapphót. Ők olyan költeményeket írtak, amelyek elsősorban közönség előtti, szóbeli, gyakran hangszeres kísérettel való előadásmódra születtek. Bob Dylan esetében ugyanez a helyzet.” Homéroszon kívül sorolhatnánk tovább a példákat a 12. században fénykorukat élt trubadúroktól François Villonon vagy épp a mi Balassi Bálintunkon át Allen Ginsbergig. Az ő életművük megkérdőjelezhetetlen helye az irodalmi kánonban olyan eredetileg szavalt, sok esetben pedig énekelt költeményeken alapszik, amelyeket napjainkban már csak a néma olvasás keretében ismerünk meg. Ettől természetesen még működnek versként, de rögzített előadások híján a legtöbb esetben nem tudhatjuk biztosan, hogy eredetileg milyen hangsúlyokkal vértezték fel, milyen ritmikát, milyen zenei, dallambeli környezetet képzeltek a sorok mellé. Máshogy hatna-e vajon az iskolában is oktatott Balassi-strófa a 16. századi előadásmóddal? Soha nem fogjuk megtudni, mint ahogyan azt sem, hogyan fogják olvasni, előadni – ha egyáltalán – Bob Dylan műveit párszáz év múlva.
Hol ér véget az irodalom?
Ha már a dalszövegekért is Nobelt lehet kapni, akkor mi lesz a következő? Egy forgatókönyv vagy egy Twitter-fiók? Ilyen és ehhez hasonló szarkasztikus kérdések is felmerültek Dylan díja kapcsán. És tény, hogy nehéz megítélni, hol ér véget az irodalom. Olyan, szintén évezredes kérdés ez, amiről közvetve már Arisztotelész is szólt, igaz ő még a korszakhoz hűen poétikáról beszélt és a mimézis (a valóság leképezése) mellett a ritmus, a nyelv és a harmónia használatát tekintette alapvető jellemzőinek. Az azóta eltelt időben Hegelen át Jean-Paul Sartre-ig rengetegen leírták a maguk irodalomfogalmát – vagy a korszaknak megfelelő, a nyelvet használó művészi kifejezési forma meghatározását. Ugyan pár évtized eltelt az alábbi meghatározás óta – és az irodalmiságnak ez sem lehet tökéletes definíciója –, de talán érdemes Roman Jakobson nyelvész, irodalomkutató tézisét felidézni. Ezek szerint a kommunikáció poétikai funkciója során nem a hétköznapi közlés szabályai szerint kerülnek egymás mellé a szavak, tehát esetében nem a szelekció, hanem a kombináció elve érvényesül. Egyszerűen szólva, elsődlegesen nem az számít amit, hanem az, ahogyan mondom, azaz az esztétikai érték (legyen bármily nehezen is megfogható) háttérbe szorítja a gyakorlati jelleget. Hiába használom tehát a nyelvet a bevásárlólistám összeírásakor, attól az még nem lesz része az irodalomnak, de ugyanígy nem lesz az egy recept vagy egy Ikea-katalógusban szereplő leírás sem. Legalábbis az esetek 99,9%-ban. Merthogy Jakobson gondolatának a lényege éppen abban áll, hogy a poétikai funkció nem műfajokhoz vagy berögzült sémákhoz, hanem csupán magához a pillanatnyi használathoz kapcsolódik. Ha valaki arra érez hajlamot, összeírhatja a bevásárlólistát jambikus pentameterben olyan szókapcsolatokkal és asszociációkkal, amelyek azt a pár sort is irodalmivá teszik.
A kulturális tér és idő
És itt nagyon fontos megjegyezni, hogy egy szöveg irodalmivá válásakor nem annak irodalmi értékéről beszélünk. Tehát semmi nem lesz attól jobb, értékesebb, mert egy gyakorlati üzenet átadása helyett a közleményre – Jakobson szavaival: magáért a közleményért – koncentrálunk. Bob Dylan szövegei tehát nem azért irodalmiak, mert jobbak, mint mondjuk egy átlagos, sebtében összedobált poprock-dalszöveg, hanem azért, mert a nyelvet olyan módon használják, amely elemeli azokat a mindennapi, praktikus kommunikáció szintjétől. Na és akkor a She Loves You és a Su-su bolondság is pont ugyanúgy irodalom, mint a Like A Rolling Stone vagy az Ulysses? Természetesen nem pont ugyanúgy, hiszen a minőségbeli különbség attól még fennáll, akárcsak mondjuk egy dilettáns amatőr költő és Parti Nagy Lajos között, de bátran kimondhatjuk, hogy igen, ezek bizony ugyanúgy irodalmi művek, mint bármely más költemény. A legnagyobb különbség – az esetleges minőségbeli eltérések mellett persze – egyszerűen a kulturális térből és időből adódik. A huszadik század második felétől a populáris kultúra időszakát éljük, amelyben az énekelt, kimondott szó legalább olyan fontos, mint a leírt. Ki tudja, lehet, hogy még a mi életünkben átalakul ez is, addig viszont osztogassanak nyugodtan irodalmi díjakat kiváló dalszövegíróknak. Megérdemlik.
Csada Gergely
A díjátadó ceremónia itt látható, Dylant Patti Smith képviselte A Hard Rain's A-Gonna Fall című dalának előadásával, idegesség miatt kétszer is neki kellett futnia egy bizonyos résznek. (1:03:00-nál látható)
