Nicolas Jaar: Sirens (Lemezkritika)

Nicolas Jaar kétségtelenül sokat ígérő nagy tehetségként mutatkozott be 2011-ben Space Is Only Noise című szellős, microhouse-os debütálásával. Vajon mit mutat az öt év után érkező nagyon várt folytatással? Az év elektronikus zenei lemeze lett?

Kiadó: Other People

Megjelenés: 2016. október 23.

Stílus: ambient pop

Kulcsdal: No

„Ha kiadok valami újat, és az nem lesz annyira jó, mint amiket korábban csináltam, akkor az emberek azt fogják hinni, hogy egy szerencsétlen béna vagyok” – mondta Nicolas Jaar egy 2013-as interjúban, két évvel a kritikusok által agyondicsért Space Is Only Noise című debütlemezének megjelenése után. Az 1990-es születésű chilei-amerikai producert annyira nyomasztotta a fiatalon jött siker, hogy a hivatalos folytatás, a Sirens csak most, öt évvel az első lemez után jött ki. Jaar a két nagylemez közti időben megalapította saját kiadóját, az Other People-t (itt jelent meg a magyar 12z idei lemeze is például), Dave Harrington gitárossal megcsinálták a Darkside-ot, és lerakták közösen 2013 egyik legjobb albumát az asztalra (Psychic), saját név alatti anyaggal azonban 2015-ig nem jelentkezett. A 2011-es, ambientbe terpeszkedő szellem-house lemezhez mérten a 2015-ben kiadott EP-k (Nymphs I, II és III) nem tűntek végiggondoltnak, mintha Jaar csak kiszórta volna a merevlemezen maradt cuccokat. A szintén ’15-ös A gránátalma színe című, 1969-es Szergej Paradzsanov filmhez írt alternatív filmzene is csak időhúzásnak tűnt a rendes folytatás előtt: itt mintha a beakadt ötletektől szabadult volna meg, ráakasztva azokat egy már kész műalkotásra, és valóban, a film nélkül elég unalmasnak, hevenyészettnek hat a Pomegranates.

A nagy várakozást egy rejtélyes honlapon indított stream törte meg: a fekete alapon villogó fura ábrák között kattintgatva kriptikus szövegek és nyugtalanító zajok jöttek elő, azt vetítve elő, hogy valami veszélyesen kísérleti dolog lesz a Sirens. Ehhez képest, mintha egy új Darkside-lemezt kaptunk volna. A nyitó, szélfúttán tágas Killing Time a magányosan pötyögő zongorával és a maga lassú melankóliájával semmit nem tesz hozzá a Jaar-életműhöz, de el sem vesz belőle – ahogy a többi hasonló szám sem. Van két pörgősebb, gitározós felvétel is (The Governor, Three Sides Of Nazareth), ezek kicsit olyanok, mintha egy random posztpunklemezről válogatták volna ide valamilyen homályos motivációval. Az mondjuk igaz, hogy ezek nélkül szétfolyna a lemez. Ugyanis Nicolas Jaar nemcsak számokon, hanem egy koncepciózus lemezen kotlott öt évig. És a nagy akarásba annak rendje és módja szerint bele is tört a bicskája. A latin-amerikai demokráciáról, Pinochetről, Történelmi Igazságokról, és a többi hasonlóan fajsúlyos dologról biztosan lehet még okosakat mondani, de egy művészkedő poplemezre baromira nincs szükség ebben a ligában. Minden erénye mellett ezt így sajnos a túl sokat okoskodó progrock lemezekkel lehet egy lapon említeni.

6/10

Egér János

a friss album: