A női egyenjogúságért egyszemélyben – Calypso Rose-profil

2016.11.22. 11:08, rerecorder

A WOMEX életműdíj-átadó koncertjeiben mindig van valami szürreálisan felemelő. Ennek az egyik oka az, hogy szinte mindig délután egykor kezdődnek, a másik, hogy a közönség a szakma ezer befolyásos, viszont az előző nap reggel hatig tartó záróbulitól nagyon másnapos, ennek ellenére önfeledten tomboló képviselőjéből áll. Amikor ezt írom, alig pár órája ért véget Calypso Rose, az idei életműdíj nyertesének koncertje.

Sír, nevet, táncol, sikít, tapsol, a nevét skandálja ez az ezer, már mindenféle koncertet és helyzetet látott ember. A Trinidad és Tobagó-i calypso-királynőnél több szeretetet aligha vívott ki valaki is ezeken a koncerteken, ami sokkal inkább kedélyesen harcos életének, mint a ma már törékeny 77 éves Rose koncertjének köszönhető. Calypso Rose életének mélypontjai és magaslatai, a közvetlen környezetére tett hatása szinte egyedülálló. Szüzességi fogadalma, a női egyenjogúságot szinte egyszemélyben jelképező személyisége, az emberek tömegeinek életét megváltoztató dalai mind benne voltak ebben a koncertben.

Calypso Rose színpadi neve először, még tinédzserként, Crusoe Kid volt, amivel arra utalt, hogy Robinson Crusoe regénybeli lakatlan szigete a közhiedelem szerint éppen Tobago volt. A calypso, mint minden karibi műfaj, afrikai eredetű, amelyből az európai gyarmatosítók zenéjével keveredve jött létre valami új. A calypso afrikai őse a Nyugat-afrikai, leginkább dél-kelet nigériai kaiso, amely leginkább az ibibio törzs zenéje volt. E törzs tagjai közül sokakat vittek rabszolgának Trinidad és Tobago-ba, így került oda ez a zene és lett kaiso-ból calypso később, valamikor a XVIII. században. A XIX.ben érte el mai formáját, amikor francia hatásra elkezdődtek az álarcos utcai karneválok, amelyek csúcspontjai ma a calypso-versenyek és az év calypso-uralkodójának megkoronázása. Régebben a calypso királyának (king) hívták ezt a címet, és éppen Calypso Rose miatt lett belőle semleges nem calypso-uralkodó (monarch).

Az ő megjelenéséig elképzelhetetlen is volt, hogy valaha nő viselje ezt a címet. Sőt, pályája indulásakor a nők még nem is énekeltek calypso-t. Tizenhárom gyermeket nevelő szülei és elsősorban baptista lelkész apja őt is erősen tiltotta a színpadi szerepléstől. Rose azonban folyamatosan feszegette a határokat, és mire megkapta a koronát, már régen látszott, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Öt évig egymás után minden évben ő nyert, az ötödik év után pedig egyszerűen nem indult többet a versenyen és ma is őt tekinti mindenki az élethossziglani királynőnek. Derűsen harcos, ironikus szövegei a női egyenjogúságról a zenén kívüli világban is megkönnyítették a nők életét a szigetállamban.

„They say that I reign too long / Forgetting that my constitution is strong/ Instead of respecting my long long reign / They making plot to take down my name.”

„I’ve been breaking down walls / Ever since I was small / They could stand up tall and strong / Like a wrecking ball I go knock them down.”

„Everywhere I reign supreme / The one and only calypso queen / No man alive or dead / Could come and take the crown of my head.” – énekli önironikusan és kevélyen a Calypso Queen című számában.

Egy másik dala, a No, Madame egy másik csoport életét változtatta meg és vezetett gyakorlatilag azonnali változáshoz. A rendezetlen jogi helyzetű, gyakorlatilag rabszolgasorban tartott háziszolgák sorsát rendező törvényről Trinidadon úgy tartják, hogy azt egyenesen Calypso Rose dalszövegéből formálták át jogi szöveggé. Ez túlzásnak hangzik persze, de a calypso Trinidadon nem csak zene. Öt évvel ezelőtt láttam trinidadi minisztert a jellegzetes calypso-strófaritmusban rögtönözve rímekben – egyébként éppen Calypso Rose-ról – nyilatkozni és volt egy trinidadi csoporttársam az egyetemen, aki szakdolgozatát calypso-ritmusban skandálva prezentálta. Mindenesetre a trinidadi háziszolgák a No, Madame-ig legális státusz, szavazati jog, társadalombiztosítás, nyugdíj, szabadság és miegyéb nélkül, szolgálataikért havi 20 dollárt kapva éltek, mára pedig van minimálbérük, fizetett szabadságuk, szakszervezetük, méltóságuk.

Abból a derűs harcosságból, amelyet mindig emlegetnek Calypso Rose-zal kapcsolatban, inkább a derű a meglepő, a harcosság kevésbé. Életét 17 évesen, helyi szinten már ismert énekesnőként megváltoztatta, hogy hazafelé tartva három férfi megverte és megerőszakolta. Karja és három bordája eltört, de ennél sokkal súlyosabb volt a lelki sérülés, amelyet részben maga az erőszak okozott, részben pedig a rendőrség és a társadalom közönye, az, hogy áldozatként még a szégyent is neki kellett viselnie, és előkerültek a szokásos, az erőszak áldozatát hibáztató érvek is. A fiatal lány testében-lelkében olyan traumát okozott az esemény, hogy soha életében nem volt többet férfival. Ahogy a koncertjén is mondta, most, nyolcvan felé közeledve kicsit megingott, mert „Mister Manu Chao”-hoz azért feleségül menne (mindenkit mister-ként emleget, a karibi térség angol nyelvű országaiban valahogy megmaradt az a gyarmati időkből származó szokás, hogy minden fehér férfi mister).

Manu Chao jó tíz éve már, hogy csak másoknak készít lemezeket, többnyire úgy, hogy a nagy világvándorlás közben beköltözik hozzájuk és elkezd velük zenélni. Legutóbb Calypso Rose-t szúrta ki magának és rábeszélte egy új lemezre, amire ő is írt számokat, játszik is rajta, de azért meglehetősen a háttérbe húzódva.

Calypso Rose: Far From Home
(Because Music, 2016)

Calypso Rose idén nyári albumával – már a WOMEX-életműdíj előtt – nagyot lendített nyugati világban való ismertségén és ebben elévülhetetlen Manu Chao szerepe, aki az Amadou & Mariam duót hasonló módon támogatta a 2004-es Dimanche à Bamakón. Rose ráadásul szeretett műfajának is adott egy kis löketet, amit az idei Avalanches-sláger (a Frankie Sinatra calypsót hangmintáz) szintén erősített. A Far From Home ugyanis megmutatja, hogy a karibi ős-stílus ma is tud érvényes, ellenállhatatlan tánczene lenni, előtérben a ragyogó fúvósokkal. A lemezen Chao amúgy csak három dalban működik közre, a produceri prímet az Andy Palacio mellől ismert, szintén WOMEX-életműdíjas Ivan Duran viszi (plusz menő remixerek, például Jillionaire növelik az album körüli hájpot). A dicsőség persze teljesen jogosan a szupererős Rose-é, aki ezúttal is fontos dolgokról énekel (I Am African, Love Me Or Leave Me), újradolgozza talán legjelentősebb dalát, a No, Madame-ot és persze jelzi rangját is (Calypso Queen). DE

A WOMEX-életműdíja ebben az esetben valóban nem csak a zenei teljesítmény, hanem az élet-mű megkoronázása, ha lehet ilyet mondani valakiről, aki már évtizedek óta a calypso királynője címet viseli. Egy olyan derűs életműé, amelyben sok sötét folt volt: a már említett tragédia, a nemi erőszak, a mélyen vallásos szülők tiltása, akik az ördög művének tartották a calypso-t, a politikai és társadalmi támadások, amiért első nőként calypso-t mert énekelni, majd később két, gyógyulással végződött rákbetegség és több szívinfarktus is nehezítette Calypso Rose-nak, ennek a derűs, harcos, erős és kreatív nőnek az életét.

Weyer Balázs

A WOMEX életműdíj eddigi díjazottjai:
1999: Juan de Marcos Gonzalez és Nick Gold
2000: Mahotella Queens
2001: Nusrat Fateh Ali Khan
2002: Djivan Gasparyan
2003: Freemuse
2004: Marc Hollander és a Crammed Discs
2005: Bi Kidude
2006: Totó La Momposina
2007: Andy Palacio és Ivan Duran
2008: Muzsikás
2009: Staff Benda Bilili
2010: Danyel Waro
2011: Hugh Masekala
2012: Värttinä
2013: Los Van Van
2014: Mariza
2015: Cheikh Lo