„Rajongok Ligeti Györgyért!” – Julia Holter-interjú

a Julia Holter kevesebb mint tíz év alatt eljutott a folkot digitális szimfonikus hangszerekkel keresztező daloktól a nagyigényű, változatos, barokkos-szimfonikus, fenséges popzenéig – eddigi utolsó lemeze, a tavalyi Have You In My Wilderness nemcsak karrierje legjobbja, hanem a 2015-ös év egyik csúcsalbuma is. A 46. Recorder magazinban megjelent interjú bővített változata.

Gazdagon hangszerelt és légies dalai élőben is kiválóan működnek, erről hozzánk legközelebb a november 10-én induló utrechti Le Guess Who? fesztiválon győződhetünk meg, aminek Holter az egyik kurátora. Ennek apropóján beszélgettünk a pillanatban maradás nehézségeiről, a hatvanas évek balladáiról és még sok másról.

Tavaly léptél fel először a Le Guess Who? fesztiválon, a Janskerk nevű templomban. Milyen emlékeid vannak arról a koncertről?

Csodálatosak. Nagyon magával ragadó érzés volt egy templomban fellépni.

A zenéd bizonyos értelemben nagyon grandiózus hangzású, tudatosan törekszel erre? Hogy érezted, egy templomban jobban működnek a dalaid, mint egy sima koncertteremben?

Nem hiszem, hogy a zenémnek mindig grandiózusnak kell hangzania, de szeretek teret hagyni a dinamikai kontrasztoknak – hangos, halk – és általában olyan zenészekkel lépek fel, akik leginkább akusztikus hangszereken játszanak, amelyeket rákötnek egy erősítőre. Szóval sok a dinamikai pálfordulás a koncerteken, de hangerő tekintetében mégsem versenyezhetünk, mondjuk egy rockzenekarral. De épp ezért olyan izgalmas egy annyira nagy és jól visszhangzó helyen fellépni, mint egy templom – még ha a dobok miatt sok előkészületet is igényel. Őszintén szólva a templomok elég trükkösek: jó bennük játszani, de az elmosódások miatt ugyanakkor nagyon nehéz úgy beállítani a dobokat, hogy jól szóljanak. De ha mégis sikerül, akkor nincs semmi probléma.

Idén már nem csak fellépőként, hanem kurátorként térsz vissza a Le Guess Who? fesztiválra. Milyen érzés egy fesztivál programját alakítani?

Örülök a felkérésnek. Nem gondoltam túl a feladatomat, csak felkértem néhány művészt, akiket tisztelek egy-egy koncertre – köztük sok kortársat és barátot. Szerintem a fellépőim listája (többek közt Laurel Halo, Tashi & Yoshi Wada, Lucrecia Dalt, Laraaji és Jackie Lynn – a szerk.) jól működik egy nagy egészként is. Nagyon szeretem azokat a zenéket, amelyekben van egyfajta misztérium is. Talán ez az a tulajdonság, amely összefogja a sok különböző fellépőmet.

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy a tavalyi albumod címe, a Have You In My Wilderness tükrözi a párkapcsolatokról alkotott elképzeléseidet – is.

A lemez lényegében nem más, mint balladák és a hatvanas évek által inspirált dalok gyűjteménye, de igen, évekig úgy gondoltam rá, mint egyfajta klasszikus „szerelmes” lemezre. Később realizáltam, hogy nincs például egyetlen ennek megfelelő dal sem rajta. De egyes számokban, mint például a címadóban próbáltam körbejárni a különböző románcok történelmi ábrázolását – mint egyfajta maszkulin, hódítástípusú dolog – és azt hiszem, abban a dalban én is kicsit hasonló szerepet vettem fel. Hasonló történeteket mesél el, csak más perspektívából mondjuk a Lucette, a Night Song és a Silhoutte is. A Vasquez pedig szintén a hódítás témáját járja körül, csak nem romantikus, hanem inkább politikai értelemben.

Azt már a Have You In My Wilderness megjelenését megelőzően is többször említetted, hogy a hatvanas évek balladáira hasonlító dalokat akarsz írni. Mi fogott meg bennük?

Például a hangzásuk, ami máig nagyon magával ragadó, telt és gazdag. Nagyon inspirált Bob Dylantől a Nashville Skyline és Scott Walkertől a Duchess – mind maguk a dalok, mind pedig a hangzásuk. Plusz akkoriban még sokat hallgattam Alice Coltrane-t és bolgár kórusműveket.

Mennyivel érzed személyesebbnek a mostani albumodat, mint az eddigieket, az intimebb téma hogyan befolyásolt szövegíróként?

„Személyesebbnek” nem mondanám, annak hívni a Have You In My Wilderness-t félreértés, de a lemez hangzása, hangulata mindenképp intimebb, mint az eddigieké. Úgy éreztem, hogy ez illik igazán a balladákhoz.

A 2013-as Loud City Songsszal ellentétben a Have You In My Wilderness dalai mintha nem egy történetre lennének felfűzve, hanem mindegyiknek meg van a sajátja, amit elmesélsz.

Igen, ez abszolút így van.

A Sea Calls Me Home-ot, a Betsy On The Roofot és a Have You In My Wilderness-t saját bevallásod szerint 2010 környékén írtad és már akkor is játszottad őket, amikor én négy éve először láttalak élőben. Hogyhogy csak most vetted fel őket?

Akkoriban még nem tudtam, mit kezdjek velük – ahogy te is említetted, önálló dalok voltak egy független narratívával és én már akkor is azt terveztem, hogy egy olyan lemezen jelennek majd meg, amin csak balladák és szerelmes számok lesznek. Ott volt a fejemben a teljes kép arról, hogy milyen albumokat szeretnék alkotni – ezek lettek később a Tragedy, a Loud City Songs és most a Have You In My Wilderness.

A korai szobafelvételeid után a 2013-as Loud City Songs volt az első album, amit már stúdióban rögzítettél és ott vetted fel a tavalyit is.

Igen. Mindkét album úgy élt a fejemben, mint olyan lemezek, amelyeknek tökéletes minőségűnek kell lenniük, hogy minden tisztán hallható legyen rajtuk. Ugyanúgy készültek: otthon megírtam és feldemóztam a számokat, majd a stúdióban Cole M. Greif-Neillel (aki már dolgozott az Ekstasis-on és a Loud City Songs-on is – a szerk.) kidolgoztuk őket. A Wilderness-szel ez kicsit nehezebben ment, mivel ott régebbi dalokról beszélünk, amiknek nagyon hozzám nőtt a kezdeti énekre és zongorára íródott váza. Nehéz volt elengednem őket, hogy új dolgokat próbálhassunk ki rajtuk.

Az is újdonság, hogy mintha most lenne a leginkább előtérben a hangod, nincs annyira elrejtve a sok hangszeres sáv közé. Te mit gondolsz erről?

Hogy ez abszolút így van.

A lemezeiden rengetegszer hivatkozol történelmi/irodalmi eseményekre és személyekre, ugyanakkor a zenéd sokszor annyira maga mögött hagyja a klasszikus dalstruktúrákat, hogy nyugodtan nevezhetjük előremutatónak. Magánemberként inkább a múlt vagy a jövő foglalkoztat?

Hm, egy kicsit mindkettő. Annyi biztos, hogy nagyon foglalkoztatnak az emlékek, az emlékezés folyamata és hogy ilyenkor hogyan torzul el a valóság. Nehéz a pillanatban maradnom, haha!

A középkor művészete az egyik legnagyobb inspirációd. Miért pont ez a korszak ragadott meg?

Nem tudnám megmondani, pontosan hogyan inspirál, de szeretem például, hogy a szerzetesek művészete a kora középkorban nagyon idioszinkratikus volt – legalábbis számomra, számunkra –, de eközben egy magasabb spirituális okból készült. Szerintem ez jól mutatja, mennyire más volt akkoriban az általános gondolkodás és ezt nagyon érdekesnek találom. Guillaume de Machaut talán a legnagyobb kedvencem az érából – de még sokat kell tanulnom róla és a koráról is.

Édesapád, Daryl Holter is kiadott egy albumot tavaly: a Radio Songs – Woody Guthrie In Los Angeles 1937-1939 című feldolgozáslemezen te is énekelsz. Milyen érzés volt először együtt zenélni vele?

Csodálatos! Emlékszem, ahogy gyerekként hallgattam, ahogy egy barátjával játsszák a padlásunkon ezeket a klasszikus munkásosztálybeli dalokat. Aztán a kilencvenes években elkezdett saját számokat írni, amiket még egy kazettás magnóval vett fel. Most pedig kerek egész albumokat vesz fel zseniális emberekkel, mint a producere, Ben Wendel és a többi zenész, akiket meghívott erre a lemezre – nagyon büszke vagyok rá és nagyon jó volt együtt énekelni vele.

Mennyire ismered egyébként a magyar kultúrát?

Egyetemistaként rajongtam Ligeti Györgyért, hatalmas inspiráció volt számomra!

interjú: Kollár Bálint

Julia Holter a november 10-13. között megrendezett holland Le Guess Who? fesztiválon fog fellépni, kurátorként pedig hozzá köthető Laurel Halo, Tashi & Yoshi Wada, Lucrecia Dalt, Laraaji és Jackie Lynn koncertje.

a 2015-ös lemez: 

a Feel You klipje: