Felnőttek a nagyszínpadhoz – Blahalouisiana-turnénapló (+ RecVideo 004)

Az első nagylemezét idén kiadó - és azzal Recorder-címlapra is kerülő - Blahalouisiana túl van első masszívabb nyári fesztiválszezonján, a Recorder az augusztusi zebegényi UbikEklektikre kísérte el zenekart - Turnénapló és videó az élményeinkről.

Augusztus és a fesztiválszezon végéhez közeledve a Blahalouisiana már sokadik idei fesztiválfellépésére készülődik próbatermében a Vágóhídon. Amíg a fiúk a buszba pakolják a hangszereket, az énekes, Barbi éppen egy következő dj-zéshez próbálja összeszedni a technikai lehetőségeket, közben azt meséli, hogy nemrég szomszéd költözött a mellettük lévő terembe. Kiderült, hogy van egy méretes rés a két szoba között, és most úgy próbálnak új számokat írni, hogy néha áthallatszik némi kéretlen magyar metál a fal mögül.

Több hónap intenzív fesztiválozás után már senki nincs a toppon a zenekarból, egyikük bekapott pár széntabit, a másiknak árpa nőtt a szemén, a harmadik folyamatosan köhécsel, azonban a “bacibusz” alázatosságának és lelkesedésének kutya baja, fél hét körül el is indulunk Zebegénybe az UbikEklektik fesztiválra.

A zenekar nagy részét évtizedes barátság fűzi össze, a buszban is olyan volt eleinte, mintha egy jól összeszokott asztaltársaság délutáni kávéja fölött átbeszélt ügyes bajos napi dolgokat hallanám megtárgyalni. A képbe csak az “rondított bele”, amikor egy Kings Of Leon- és egy új hiperkarma-dal között meghallgattuk egy készülő új szerzemény demóját, hogy egy bizonyos gitársávval kapcsolatos konklúzió levonása után újra kicsit ki lehessen nézni az ablakon a festői Duna-partra, háttérben a várral. Visegrádnál járunk, a koncert időben és térben is egyre közeledik. A srácok ekkor egy ponton elkezdték tanácsokkal ellátni Barbit, hogy miket mondjon két szám között, mi volt a legutóbbi koncerten jó, mire figyeljen most. Például, hogy bár még lesz másnap egy fesztiválos fellépés, de azt már lehetne mondani, hogy ez lesz az egyik nyárzáró koncertjük idén.

Zebegény szűk utcáin könnyű eltévedni, pláne egy ilyen nagy busszal, de miután tettünk két kört, megtaláltuk a fesztivál ijesztően meredek bejáratát. A keskeny ösvény végén a biztonsági őr szembesített minket azzal, hogy nem fogunk tudni beállni, a hangszereket kézzel kell majd bepakolni. Kinevettük. Aztán ahogy realizáltuk a hegyoldalak dőlésszögét, a meglévő buszok számát és a körülmények adottságait, mindenki megfogott egy-két gitárt vagy állványt, és átszereltünk a művház szerű nagyszínpad billenőajtóval leválasztott backstage-ébe.

A koncert előtt még ebben az – egyébként a ClubMatét ivó belpesti neohipszterek és pszichedelik mintás vászonnadrágos lelkek közé határolható – közönségben is akadt pár tizenéves kislány, akik Barbival akartak szelfizni a koncert előtt, ők egyébként a törzsközönséget is jelentették az első pár szám során. A zenekar nagyon ügyesen egyensúlyozik az angol és a magyar nyelvű dalai között, és bár korábban azt mondták, hogy a magyar számoknál sokkal szövegcentrikusabb a dal, az angolnál pedig inkább a zene adja a hangulatot, a koncerten ugyanakkora táncot érdemelt mindkettő, legfeljebb az egyiknél nem énekelte az első sor a szöveget az elejétől a végéig. Ez a kettősség azért is előnyös, mert a magyar számokkal bőven lehet rádiólejátszások után közönséget szerezni, míg az angol számokkal meg lehet mutatni, hogy akár határon túl is bőven megállná a helyét a produkció - gondoljunk csak az olyan slágerekre, mint a Wanderer, vagy a legutóbbi, Deeper.

A zenekar idén jelentette meg első nagylemezét, és a Fishing On Orfű fesztiválon volt nagyszínpados debütálásuk. Szép mérföldkövek ezek egy négyéves zenekar számára, és azok alapján, amit Orfűn, és amit most itt, Zebegényben láttam, azt kell hogy mondjam: bőven felnőttek ehhez a feladathoz és más, nagyobb kihívásokhoz. Bár az itteni, gyűrött papírral feldíszített nagyszínpad nem hasonlítható a Fishing grandiózus hegyoldalához, de a banda most is olyan profin állt ki, amelyet nagyon kevés más, hasonló kaliberű, fiatal zenekartól látni itthon.

Szerintem hiánycikknek számítanak Magyarországon az igazán jó női frontemberek, pláne harminc alatt, mert a legtöbb esetben csak arról van szó, hogy fellép a jócsaj a színpadra és szépen elénekli a számokat, meg talán egy kicsit billegeti is magát hozzá. Barbi azonban szivacsként szívta magába a tapasztalatot, és az elmúlt évek alatt annyira jó frontember lett, hogy még talán a legsovinisztább kanok sem éneklő melleket, hanem egy igazán profi ceremóniamestert látnak a színpadon, akire jó ránézni, aki nem hagyja abba a mosolygást, és látszik rajta, hogy imádja és élteti, amit csinál. Egy nagy rakás ösztönösség mellett ügyes és tudatos verbális és nonverbális kommunikációval a néhány tizenévesből álló törzsközönségből egy több száz fős tömött bulit kerekített a koncert végére. Aztán simán rámondta, hogy ez a nyárzáró koncertjük.

BLAHALOUISIANA-INTERJÚNK A TAVASZI LEMEZMEGJELENÉS IDEJÉRŐL.

Az utolsó szám során az első sort felhívták a színpadra, ilyen még nem volt egyébként a zenekar történetében, és együtt énekelték el az egyik legnagyobb magyar nyelvű slágerüket, Az első reggelen címűt. A koncert végén megvárták, míg szétszéledt a közönség, majd egy gyors lepakolás után még elszívtak egy cigit a backstage-ben. Bár az UbikEklektik az egyik legcsaládiasabb fesztivál a hasonszőrű zenészek számára, sajnos a Blaha most nem maradhatott sokáig, mert másnap reggel már indulniuk kellett tovább a következő állomásra, a SZIN-re, ahol szintén a nagyszínpadon kaptak helyet. Ezért mire az utánuk következő Ricsárdgír elfoglalta a színpadot, a srácok már kötelességtudóan el is köszöntek a fesztiváltól, és éjfélre maguk mögött hagyták Zebegény diavetített és az éjszakai technóra ébredező leejtőit.

turnénapló + fotók + video: Kocsis András és Komróczki Dia

és a szintén színfalak mögötti videós anyag a Blahalouisianával, az augusztus 25-i ubikeklektikes koncertjükről: 

A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.