Bob Dylan- és Beatles-lemezeket nem olyan nagy kunszt összevadászni, egzotikus helyek zenéit viszont annál nehezebb. DJ Greg, azaz Keresztúri Gergely az afro-kubai, afro-karib műfajok rajongója, azon belül is a salsa gyűjtője – értékes kollekciója nemcsak Magyarországon, de Közép-Európában is egyedülálló. A salsaszezon kellős közepén éppen ideje bepillantani egy műfaji gyűjtő, azaz LP Kollektor mindennapjaiba.
DJ Greg egzotikus lemezpolcát a salsa műfaj rajongójaként kezdte megpakolni, csakhogy hamar rájött: ezt a műfajt nem véletlenül nem játssza senki vinylről a környéken, hiszen a klasszik salsakiadványok Európában szinte beszerezhetetlenek. Greg azonban kitartó gyűjtőmunkával felépítette Közép-Európa alighanem legnagyobb ilyen kollekcióját, úgy, hogy a legközelebbi számottevő források Amszterdamban és Londonban találhatók. Albumai és kislemezei nagy részét egyenesen az Egyesült Államokból hozta haza (na meg küldték neki postán, miután rájuk akadt az eBay-en vagy a Discogs-on). A gyűjtemény ezután is sokat utazott, hiszen a hazai salsa-bulik mellett DJ Greg gyakori vendég velük külföldi partikon is, főleg Bécsben, de lépett már fel salsa-kongresszuson Isztambulban, Grazban, Pozsonyban, Temesváron, Kolozsváron is. A New York-i, miami-i és kubai salsalemezek mellett perui, venezuelai, kolumbiai, Puerto Ricó-i ritkaságok, elképesztő borítók és komolyan elszállt árak következnek.
Greg az LP Kollektor rovatunk eddigi szereplőivel ellentétben nem gyerekként fertőződött meg a vinyllel. „2007-ben kezdtem el dj-zni, először még cd-ről, és az egész lemezezés ennek kapcsán jött, az első lemezjátszómat 2009-ben vettem, miután rájöttem, hogy rengeteg potenciálisan jó zene semmilyen más formátumban nem elérhető, nincs belőle mp3, nincs fent a YouTube-on. Ha le akarom játszani ezeket, akkor muszáj megvenni lemezen. Persze arra is hamar rájöttem, hogy a latin zenében rengeteg olyan album van, amelyből nem született újrakiadás, éppen ezért a legritkább jó kiadványok árai elszaladhatnak akár több ezer euróig is. A következő lépés a minőség felismerése volt: semmilyen zenei formátum nem szól olyan szépen, mint a vinyl, az mp3 meg főleg nem.” Na de miért pont a salsa lett a szívügy, adódik az első kérdés. „Mindig is nagyon fontos volt számomra a zene, nagyon sokféle korszakom volt. A kilencvenes évek második felében éppen a funkos időszakomat éltem, abból is a jazzesebb dolgokat szerettem, amikor megismertem Sergent Garciát és ő elindított bennem valamit. Elkezdtem latin zenéket hallgatni, ami egy teljesen más dallam- és ritmusvilágot adott, sőt, egy teljesen más zenei szemléletet is. A 2000-es évek elején el is kezdtem zenét tanulni és zenélni is. Annyira megfogott, hogy teljesen el akartam merülni benne. Volt egy bossás zenéket játszó zenekarunk, a Cselédek, neves zenészek voltak a tagjai, még cd-t is csináltunk! (nevet) A PASO billentyűse, Benkő Dávid volt tagja a bandának, vagy éppen a PASO-ban hegedűn közreműködő Barna Gyuri. Aztán volt egy kis kocsmazenekar is, amivel alapvetően funkyt játszottunk, abban is perkáztam. Ezzel nagyjából párhuzamosan bejött a tánc is az életembe, elkezdtem salsázni és ez hatalmas, máig tartó szerelem lett. És ugyan már korábban is dj-skedtem, de csak a házibulizós értelemben, viszont a salsázásból, a táncolásból indult ki a komolyabb dj-karrierem, mert egyszerűen nem volt, aki feltegye a zenéket, főként abban a műfajon belüli kis közösségben, akik a new yorki salsát táncolják.”
Ehhez már óhatatlanul is bele kell merülnünk a műfaj történetébe: „a mambóval, cha cha chával és hasonló zenékkel indult az ötvenes években a kubai és Puerto Ricó-i zenészek beáramlása után, és a hetvenes évek elején jött a nagy robbanás Amerikában. Egyrészt New York latin negyedében, az El Barrióban minden utcasarkon volt egy remek zenekar, és közöttük sok olyan akadt, amelyek hiába játszottak baromi jó zenét, kiadtak egy lemezt és eltűntek. Persze ott a másik véglet, a felkapott zenészeké, például Tito Puente több mint száz stúdiólemezt jelentetett meg. Ezt az időszakot a Fania Records nevű kiadó fémjelezte, amely felvásárolt minden kis latinzenei kiadót, de aztán ezek kiadványait később jellemzően nem jelentette meg újra, úgyhogy azok között az albumok között vannak az igazán döbbenetes árú ritkaságok, hasonlóan a dél-amerikai egylemezes bandákhoz. A másik meghatározó amerikai helyszín Kuba és Puerto Rico volt, a harmadik meghatározó világ pedig természetesen Közép- és Dél-Amerika, annak afro-karib, afro-latin fele. Tehát nem a portugál fennhatóságú Brazília, amely a saját zenéjével egy teljesen másik univerzum és meglepő módon ez a két világ nagyon keveset is érintkezik. Az afro-karibi az elsősorban ugyebár Kuba, onnan lényegében minden fontos lemez jól elérhető és viszonylag kevés is a ritkaság. Viszont Venezuelában, Kolumbiában és vicces módon Peruban is nagy élet folyt, akár csak salsára szűkítve, már a hetvenes években is, na és persze ott vannak a kisebb közép-amerikai országok Panamától Mexikóig. Ezekből persze már jóval nehezebb összegyűjteni a jó lemezeket. A salsa ezután az aranykor után kissé háttérbe szorult, de aztán a kilencvenes években a klasszikus kubai és salsa témájú filmek kapcsán újraéledt és azóta is virágzik. Sok mai zenekar is a régi klasszikusokhoz nyúl vissza, kicsit persze modernebb felfogásban, de közben új műfajok is napvilágot láttak, mint a nagyon népszerű reggaeton és a salsával ötvözött, főleg Európában népszerű salsaton, vagy a kubai változata, a cubaton, de a salsának is virágoznak mellékágai, mint például a szintén a gyökerekhez visszanyúló, azokat újraformáló timba. És most érünk el oda, hogy a mai salsában két nagy tábor létezik, ami táncban és zenében is eléggé különbözik: az egyik a kubai-miami-i salsa, amit körbe-körbe táncolnak még a párcserés formájában is, a másik pedig a New York-i ág, amit vonalon táncolnak és aminek a zenéje sokkal jazzesebb rengeteg breakkel és kiállással. Na én ezt a New York-i, de amúgy Los Angeles-ben, San Franciscóban is divatos vonalat egy picit jobban szeretem, viszont itthon nem volt senki, aki ezt játszotta volna, így lettem self-made salsa dj.” (nevet)
Greg elkezdett ezzel a jazzesebb salsával Műcsarnokot is megtöltő bulikat szervezni, hamarosan átállt a vinyl-lemezekre és persze elkezdte vadászni a ritkaságokat. Polgári foglalkozása miatt sokszor utazott Amerikába, ahonnan egyre komolyabb lemezmennyiséggel jött haza és nemsokára azt vette észre, hogy a közép-európai régióban szinte ő az egyetlen, akinek megvannak a lemezek eredetiben, és ezért hívják is mindenfelé játszani. Bécsre egy időben szinte második otthonaként tekinthetett, annyiszor táncoltatta a salsa ottani rajongóit, Isztambulban pedig tényleg élt is két évet, és ott már volt annyi lemeze, hogy tudott játszani vinylről. Hogy mennyire ritka madár a vinyles salsa dj (akinek különben nem kell beatmatch-elnie, sőt, kötelező végigjátszania a darabokat, mert a táncosok az utolsó kiállást is élvezni akarják), arra talán elég az az adat, hogy a világban is mindössze néhány tucat ilyen ember akad. Nem véletlenül, hiszen ezeknek a lemezeknek az ára jellemzően negyven-ötven eurótól kezdődik, a határ pedig tényleg a többezres tétel. Ennek megfelelően Magyarországon csak néhány kubai műfaji lemez bukkan fel (az egykori szocialista testvériség vonalán érkeztek a kiadványok), az ötszáz darabos kollekció 95% külföldi beszerzés. Érdekes ugyan, hogy a legjobb vétele mégis egy budapesti lemezboltban történt, ahol a kubai – az eredeti, negyvenes évekbeli Buena Vista Social Club előadói közé tartozó – Pio Leiva 1961-es klasszikus lemezét egy ezresért megtalálta – abban az állapotban háromszáz eurót ér. „Manapság exponenciálisan nő a lemezek ára és értéke, úgyhogy egy idő után kénytelen voltam más csatornákat keresni. Erre jó volt a „dél-amerikai eBay”, a Mercado Libre, ezt persze a helyi kereskedők fedezték fel, akik ott vesznek és az eBayen adnak el, ezért ma már ott sem könnyű olcsó dolgokat kifogni.”
„Én alapvetően nem tartom magam gyűjtőnek, mert döntően olyan lemezeket keresek, amiket le is tudok játszani, amikre jól lehet táncolni. Inkább egyszerűen csak salsarajongónak mondanám magam. Ez az elképesztően erős dallamvilágú zene persze igazán a ritmusával bolondítja meg az embert, ami nem is csoda, hiszen egy hagyományos, tizenegy tagú salsazenekarban hatan ritmushangszeren játszanak. Ennek aztán olyan mélységei vannak, hogy az őrület. Persze tanulni kell kihallani ezt, megszeretni a salsát, illetve megszokni a zenei/ritmikai mélységet, ami elsőre sok lehet, de nagyon megéri.”
lejegyezte: Dömötör Endre
fotó: Lékó Tamás
és akkor egy kis zenei ízelítő:
itt pedig még több:
