Esperanza Spalding és alteregója, Emily Budapesten - beszámoló és galéria

Az idei év egyik jelentős lemezét jegyző Esperenza Spalding Budapesten, a Mom Kulturális Központban lépett fel a héten. Ilyennek láttuk a kortárs jazz felől az artrockos, jazzfunkos stílusok felé lavírozó basszusgitáros-énekes színházi elemekben is bővelkedő műsorát.

Esperanza Spalding neve évek óta jól cseng a jazzkedvelők körében, azonban legutóbbi, Emily’s D+Evolution című nagylemezével a korábban még a legjobb új előadónak járó Grammyt is megnyerő Spalding kilépett a műfaji komfortzónából és hirtelen az artrockerek legújabb üdvöskéjévé vált. Hogy nem vesztette el teljesen a jazzfejek kegyeit az abból is látszott, hogy a MomKultban megrendezett koncertjén az imént említett artrockerek mellett láthatóan a jazz felől is érkeztek jópáran. Kérdés, hogy mennyire csak Spalding neve vonzotta be őket és mennyire a D+Evolution lemez anyaga. Előbbi esetben valószínűleg csalódniuk kellett, hiszen az idei lemez - ahogy már említettem - radikálisan eltér a Spalding által eddig sikerre vitt kedves, kellemes, jazzes dallamoktól. A lemezbemutató turné pedig jól reflektálva erre az irányváltásra kizárólag az új dalokra koncentrál. A híres afrofrizurájával Spalding csak a koncert prológusában jelent meg a színpadon, hogy aztán rögtön átadja helyét alteregójának, Emilynek és az ő jellemfejlődésének.

Az albumon is bivalyerősnek ható dalok élőben még inkább átütők, és talán mondani sem kell, hogy Spalding milyen remek zenészeket vett maga mellé a turnéra. A funkjazzes dobtémák keményen húznak, a néha Robert Frippet idéző gitárnyűvés borzasztóan a helyén van, a prímet talán mégis a vokalista trió viszi. A két nő egy férfi felállású csapat teljesen egyenértékű szereplője a koncertnek, sőt, felelgetéseikkel ők adják meg a komplex dalok feszültségét, ráadásul az egész este legemlékezetesebb jelenete is az ő nevükhöz fűződik. Amikor az egyébként a lemezfelvételt többnyire hangról-hangra visszaadó, mértéktartóan elkalandozó dalok sorrendjében a Funk The Fearre került a sor, nemcsak a jazzes jammelés tört utat magának, de közben - remek visszatérő színpadi elemként - az énekesek csodálatos táncpárbajt is vívtak, amivel a nézők közé is lejöttek kicsit.

Ha őszinte akarok lenni, akkor ennek a felszabadultságnak a hiánya, a lemezhű megszólalás (legalábbis a koncert túlnyomó részén) negatívumként jegyezhető fel. Az artrock ugyanis Spalding esetében érezhetően MŰVÉSZETté, színházi elemekben is bővelkedő produkcióvá akar összeállni (ebből a szempontból a MOMkult teljesen megfelelő helyszín), amit a szövegek azonnali megértése megnehezített kissé, de a teatralitás maguknak a daloknak a befogadását is más irányba vitte el. Azok ugyanis volnának önmagukban annyira erősek és magukkal ragadóak, hogy talán enélkül a plusz réteg nélkül is remekül működnének, helyette több lazasággal pedig még sokkal jobban is. Mindettől függetlenül Spalding ambiciózussága előtt le a kalappal, mind a lemezanyag, mind a koncertprogram azt jelzi, hogy személyében igazi nagyágyú van születőben, akire a jövőben is nagyon oda kell figyelni. Az Unconditional Love-ot vagy a Rest In Pleasure-t pedig bármikor bármilyen körítéssel lélekemelő hallgatni.

Csada Gergely
fotók: Lékó Tamás

fotógaléria Spalding fellépéséről: