„Azt hiszem, mindannyian a megvilágosodást keressük” – Aisha Devi-interjú

Aïsha Devi nem mindennapi zenéjéhez nem mindennapi karakter párosul (nem mindennapi zenéjét annyira szeretjük, hogy tavalyi albuma előkelő helyen végzett év végi listánkon). A tibeti, nepáli ősökkel is bíró, de attól a világtól távol, Svájcban felnövő Aishával még az előző, kilencedik trafós Electrify-estet követően ültünk le beszélgetni, és a – nagyon színes családi háttértől kezdve a klasszikus és rituális éneklés különbözőségein át Tiësto zenei szerepéig – rengeteg témát érintő interjú alatt nemcsak magáról az előadóról tudtunk meg nagyon sokat, de gondolatfolyamain keresztül a körülöttünk lévő világ alapkérdései is szóba kerültek. Monumentális interjú a holnapi Electrify 10. (William Basinski) elé.

- Nagyon érdekes a családi háttered. Több helyen is olvastam, hogy a családod egyik ágán keresztül osztrák-magyar monarchiabeli felmenőkkel is bírsz. Mesélnél erről egy kicsit, hogy is van ez pontosan?

- Nagy katyvasz az egész. A nagymamámmal nőttem fel, nem ismerem apukám ágát, amelyik nepáli, indiai, tibeti kapcsolódású. Én Svájcban nőttem fel. A nagymamám osztrák, német és magyar származású volt, először Ausztriából Németországba majd a háború elől Svájcba menekült, ahol találkozott a nagypapámmal, aki akkor fizikusnak tanult Zürichben, és végül együtt telepedtek le véglegesen Svájcban. Azt hiszem, itt talált igazán otthonára nagyanyám, de ettől függetlenül folyamatosan mesélt nekem borzasztó és gyönyörű történeteket Németországról és Ausztriáról. Gyermekkoromnak nagyon fontos része volt mindez. Rendszeresen csinált knödelt és linzertortát és mindenféle közép-európai ételt. Nagyon romantikus színben tűnt fel nekem akkor ez az egész közeg, ami miatt – kiegészülve az ázsiai mesékkel – valójában teljesen más világban nőttem fel, mint ami igazából körülvett. Már akkor is a saját mesevilágomban éltem. (nevet) Nagyon sokat adott nekem mindez ahhoz, akivé mára lettem. A német ág nagyon meghatározó volt a maga szabálykövető, szigorú mivoltával.

- Mondjuk ezt nem feltétlenül gondolná az ember a zenédet hallva. Jellemzően inkább a tibeti, nepáli örökségre asszociálnak a hallgatóid.

- Igen, de tudod mit, ismerni kell a szabályokat, hogy áthághasd azokat. Úgy nőttem fel, hogy megpróbáltam mindent megragadni abból a nyugati társadalomból, ami körülvett. Gyerekként először megpróbáltam beilleszkedni, követni a normákat. Ez különösen fontos Svájcban, ahol még az átlagosnál is erősebb református negyedben nőttem fel. Ott mindig bizonyítanod kellett ki vagy, a munka elsőrangú volt. Nagyon küzdöttem ezzel a szituációval, hogy magamra erőltessem ezt a nézőpontot, aztán rájöttem, hogy annyira más vagyok, hogy ez soha nem fog menni. Ekkor jelentkeztem a művészeti iskolába, ami nagyon felszabadító volt számomra, mert ott olyan emberekkel találkozhattam, mint amilyen én is vagyok. Kicsit defektes, elveszett emberekkel, akik a saját problémáiktól szenvedtek. Ekkor, a művészeti suliban éreztem magam először igazán jól életemben. Persze énekeltem már előtte magamnak is, gyerekkorom óta. A hangomat rendszeresen használtam korábban is, énekeltem akkor is amikor a kutyámat sétáltattam. Vidéki közegben nőttem fel, nagyon egyedül, elég magányos gyerek voltam, de amikor a kutyámat sétáltattam, kapcsolatot tudtam teremteni a természettel, és énekeltem a kutyámnak (nevet). Azt hiszem, ekkor éreztem először szabadnak magam, a hangommal tudtam kifejezni magam igazán. És aztán később kórusba is beiratkoztam, ahol a klasszikusokat, Mozartot, Beethovent énekeltem, amiket egyébként korábban már nagymamámnál sokat hallottam. Valahogy ezzel együtt nőttem fel, bennem volt mindez. Az első tapasztalásaim a zenével kapcsolatban a klasszikusok voltak.

- Két nagyon távoli zenei világ ez első ránézésre. Szerinted van bármi mélyen, ami összeköti őket?

- Ez nagyon érdekes téma. Úgy érzem, hogy amikor klasszikusokat énekeltem, és még akkor is, amikor már valamennyire beléptem, ha nem is a popzenei, de a nyugati zenék közegébe, akkor mindig bezárva éreztem magam egy leszabályozott gondolkodásmódba. Amikor az ember klasszikus éneklést is tanul (és itt nem a kortársról beszélek, hanem a klasszikus darabokról), minden az általános diatonikus skálán mozog, ami ugyanazt a harmonziációt alkalmazza. Bizonyos szempontból ebben a harmonizációs eljárásban benne van a tökéletességre való törekvés. A nyugati zenékben mindig le kell, hogy zárd a harmonizációt, és minél többet tanulmányoztam a közel-keleti, indiai és arab zenéket rájöttem, hogy ők a félhangokkal soha nem zárják le a harmonizációt. Amikor félhangokkal énekelsz, az mindig felfelé tör. Számomra a nyugati zene nagyon horizontális, míg az arab, szúfi és ahhoz hasonló kultuszok a világ minden táján, inkább vertikális tengelyen mozognak, ami igazán kozmikus erővel bír a szememben. A klasszikus zene nagyon erősen kapcsolódik az egóhoz, valójában nagyon egoisztikus zene. Még mindig nagyon szeretem, és mélyen meg tud érinteni, amikor hallgatom, de szerintem öntelt zene. Amikor mondjuk először hallgatsz közel-keleti zenét, akkor majdhogynem idegesít, amit hallasz. A konformzónád határára lök, és épp ez az, ami iránt érdeklődöm. Nagyon sok régi, rituális zenét tanulmányozom a világban, és azt gondolom, hogy ezek azok, amelyek nem az ént helyezik előtérbe. A sámánisztikus zenéket létrehozó, megszólaltató emberek teljesen hátrahagyják saját egójukat, ez vezeti őket el a transzcendens állapotba. Ez érdekel engem.

- Mondhatjuk, hogy a nyugati zenei hagyomány jól tükrözi azt, ahogy az emberiség, legalábbis ez a része, függetlenítette magát a természettől.

- Igen, számomra túl romantikus, nagyon intellektualizált az egész. Ha tanulmányozod a zenét rájössz, hogy korábban a templomi énekekben szabályokat állítottak fel, megtiltották bizonyos harmóniák használatát. Tehát a nyugati zene bizonyos módon már ekkor is irányította a tömegeket, még a vallási zenék is. Éppen ez az, amiben mélyebbre szeretnék ásni, mert tudom, hogy a vallási zenék célja, hogy manipulálja a tömegeket egy bizonyos gondolat felé, egyszerre énközpontúbbá, mégis erőtlenebbé téve őket. Valami olyanhoz kell imádkoznod, ami rajtad kívül áll. Az indiai zene ennek épp az ellentétje, vagy akár a gregorián éneklés is.

- Igen, a gregorián ebből a szempontból érdekes kakukktojás a nyugati zenetörténetben.

- Számomra a gregorián nem a nyugati zenei örökség része, hanem az ősi rituális zenéké. Ha meghallgatod a harmonizációjukat az teljesen olyan, mint a közel-keleti zenéké. Fantasztikus. Ha meghallod ezt a zenét, akkor érzel valamit a testedben. Ez az, amit imádok a gregoriánban és minden rituális zenében, hogy úgy használják a zenét, ahogy azt eleve kellene, nem szórakoztatásra. A zenét, mint rezgést használják, és minden különböző hang fizikai hatással van a testedre. Minél jobban kinyitod az ajtót a sámánizmus és a rituális zenék felé, annál inkább megismersz egy párhuzamos világot. Távol attól, amit a tévéből meg az iskolából tanultál. Minél jobban összekötöd a különböző pontokat a világban, annál inkább rájössz, hogy ez univerzális. Találni sámánt Szibériában, Brazíliában és Afrikában is. Mind ugyanahhoz a transzcendens világhoz vezetnek, és ugyanúgy fognak énekelni is, főleg a torokénekléssel. Én is ezt tanulmányozom. Van erre példa Afrikában, de az inuit torokéneklés is ugyanebből indul ki (itt bemutatja a különleges technikát). Nem is tudom igazán jól csinálni, fantasztikus technikájuk van, és látni rajtuk előadás közben, hogy transzban vannak. Én magam is erre törekszem, amikor énekelek, hogy teljesen kizárjam a saját énemet. Azt gondolom ez a teljes szabadság, ez a rezgés, maga a fizikalitás az, ami az emberek számára alternatívát nyújthat.

- A zenéd, miközben sok szállal kötődik az ősi tradíciókhoz nagyon futurista is. Hogyan látod a zene jövőjét az elkövetkező évtizedekben?

- Azt mondod, hogy futurista, de számomra az idő képzete nem létezik. Ez a dimenziókról szól. A popzene háromdimenziós, azt kapod, amit látsz. Nekem a futurista zene, ahogy te nevezed, csupán annyi, hogy a háromdimenziós zene transzcendenssé válik, valami láthatatlan energia alakul ki körülötte. Ha transzcendálod az anyagot, akkor elérsz az ötödik dimenzióba, ezt nevezem én transzcendens zenének. Ebben az új dimenzióban kapcsolódom az ősi rituálékkal, ahogy mondtad, amit már elfelejtettünk, de amivel mind újra fogunk találkozni, ebben biztos vagyok. Lehet, hogy már egy éven belül énekelni fogsz a barátaiddal. Ez lesz a következő nagy dolog, körülötte az energiával, olyan lesz, mint sörözni (nevet). A zene jövője, hogy az emberek összegyűlnek, mert úgy érzik majd, hogy több kell nekik, mint az, amit a rádióban hallanak. Én is hallgatom persze, néha tetszik is, de tudom, miről szól, az csak egy kapitalista üzenet. A zene reklámzenévé silányodott,. „Vedd meg, vedd meg!” Olyan, mint egy mantra, újra és újra megismétlik ugyanazokat a sorokat, tudják hogyan lehetnek hatással az emberekre, de ez a rossz üzenet. Az emberek észre fogják venni, hogy mi magunk vagyunk a zene. Amikor megszületünk és felsírunk az már maga is zene, az emberiesség kifejeződése. Semmi nem fogja ezt az erőt visszavenni tőlünk. Mindenki képes erre, nem csak én, a zenében nincs hierarchia. Szóval a jövőben a zene szerintem visszatalál a rituális nézőponthoz, és nem az ipar fogja vezetni, hanem újra az emberek. Mindenki benne lesz, bármi lehet, akár az is, hogy ütögeted az asztalt. A módja nem fontos, az emberek azt mondják, hogy én elektronikus zenét játszom. Egyetértek persze, de ez csak eszköz. Azért használom ezt, mert úgy gondolom, hogy számomra ez a legpontosabb és legdirektebb formája a zenélésnek. Már gyerekként is volt számítógépem, az én egyetlen barátom (nevet). Ez volt az én utam, de más embereknek más lehet. Ez nagyon kortársnak hat, mert a számítógép maga nagyon jelenidejű, de mindegy, hogy hogyan érjük el a célt. Egyébként is túl vagyunk már azon, hogy ámulatba essünk az elektronikus zenétől, hallottuk már Aphex Twint mindenféle őrült dolgot csinálni a számítógépével. Vissza kell térnünk a belső énekléshez.

- Az elektronikus zenének azonban mégis inkább a klubzenés vonalához állsz közel, hogyan alakult ez ki? Miből gondolod, hogy a spiritualitás, amit ki akarsz fejezni, közel áll a klubzenékhez?

- Először is azért, mert klubokban, erdőkben tartott rave-eken nőttem fel. Úgy gondolom, hogy a klubzenék eredete az a fajta közösségi élmény, ami az ősi zenékben is jelen volt. Ha megnézed a történetét, mondjuk a kilencvenes években Chicagóét, ahol erősen politikus töltettel is bírt, de mindemögött, akárcsak Detroitban ott volt a közösségi érzet. Emberek, akik úgy érezték, nem tartoznak a társadalomhoz és együtt kell lenniük. Ez a zene elsődleges szerepe, hogy összehozzon embereket. És ha azt is megnézed, hogy milyen hatással volt ez a zene az emberekre, látni a korabeli videókon, hogy transzban vannak. Droggal vagy anélkül az számomra mindegy. De a rave és a természet találkozása az valami olyan, amit mindannyian akarunk, keresünk. Ha egyszer megtapasztalod, rájössz, hogy boldogságot érzel és kollektivitást. Ez az emberiség idealista víziója, hogy mindannyian ugyanahhoz a körhöz tartozunk.  Én személy szerint imádom a klubokat is, azt hiszem a klubok az új templomok. Meghaladja a műfajokat, a kultúra, bőrszín vagy az osztály kérdését. Ez a valaha volt legjobb felület a kifejezésre.

- Ennél a témánál maradva, sokan hivatkoznak a zenédre úgy, mint post-trance. Mit gondolsz visszatérőben van a trance és annak zsigeri megszólalása?

- Igen, a zsigeri hatás nagyon fontos. Nem véletlen, hogy a trance-t, vagy post-trance-t ennyire sokat alakítgatják manapság. Először is ebben nőttünk fel, ez az egyik referenciánk a zenében. Az elektronikus zene története nagyon rövid, most írjuk. Európában sokkal kísérletibb gyökerei vannak, mint Amerikában, ahol leginkább Detroithoz és a többi ismert városi szcénához kapcsolódik. Itt pedig Boulez-ig megy vissza, ahhoz az ihletéshez, hogy kiszakadjunk a klasszikus zenékből, építsünk hangszereket, amik mások, mint a zongora. A hangszerekkel való kísérletezésről szólt, és nagyban kapcsolódott a rezgésekhez, amiről már beszéltünk. Majd egyre több ember kapott ihletet az elektronikus zenéből Schönbergtől az Einstürzende Neubautenig, akik tovább feszítették a repetitivitást. Az ismétlődés pedig maga a transzcendens aspektus. Ha otthon egyedül a szobádban ülve ismételgeted ugyanazt a mondatot, egy idő után a szavaknak eltűnik a jelentésük, a szádat csak mozgatod és a hang rezgéssé alakul. Ez a transzcendens zene alapja. Vicces, de még a régi holland rave-szcéna és Tiësto is (akivel egyébként ugyanolyan gépet használunk) magas ferkvenciaszámon szól, aminek neurológiai hatásai vannak, el lehet vele érni egy alternatív tudatállapotot. A probléma az, hogy ahogy ők használják, az hipnotizáló hatással bír. Tudatosan. Ez megint nagyon egocentrikus. Mindenkinek a keze a magasban, mindenki megőrül, de közben ránézel a dj-re és látod, azt érzi, „iigen, Isten vagyok!” Számomra ez az a pont, ahol egyértelműen különbözöm tőlük. Persze nem ugyanolyan zenét csinálok, mint ők, de ugyanolyan rezgésekkel dolgozunk. Azonban én azt szeretném, hogy ez az embereket vonja be, én soha nem emelném a kezem a magasba, mert ez nem rólam szól, csak arról, hogy közösen boldognak érezhetjük magunkat.

- A te zenéd azért mégis jóval bonyolultabbnak, komplexebbnek hat, mint az, amiről beszéltél.

- Igen, de ez nem intellektuális különbség, egyszerűen ez az én saját történetem, származásom miatt van így. Annyira kaotikus életem volt, nagyon sokat szenvedtem a saját identitásommal. Az a sok sötétség és fájdalom pedig mind átszivárog most a zenébe, és nincs felette hatalmam. A komplexitás onnan is jön, hogy belesűrítek mindent ettől a sráctól (rámutat a pincérre) a Földig. Megpróbálok mindennel kapcsolatot létesíteni magam körül, igazi megfigyelő vagyok. Minden egyes inger a legkisebb köszönéstől a legnagyobb eseményig hatással van rám. Gyűjtögetem az információkat a Földről és az életről, hogy a zenébe beledolgozzam azokat.

- Nagyapád kvantumfizikus, tehát a spiritualitás mellett folyamatosan jelen volt körülötted a tudomány világa is. Mintha erre reflektálna a tavalyi lemezed címe is (Of Matter And Spirit - Anyagról és lélekről – a szerk). Soha nem került ellentmondásba ez a két világ számodra?

- Érdekes, hiszen az úgy általában teljes félreértés, hogy tudomány világa tisztán anyagi lenne. A társadalom megpróbálja különválasztani a kettőt, a spiritualitást kiszakítani a tudományból, néhány esetben lehet, hogy igaz, de ha a klasszikus fizikusokra gondolunk, ők mind természeti emberek voltak. A legelső fizikusok azok voltak, akik meg akarták magyarázni a Föld, a természet működését. Miért esnek le a dolgok, és más alapvető kérdéseket. A fizika problémája, hogy annyira specializálódott, hogy az egyik ágnak már semmi kapcsolata nincs egy másikkal. Ugyanúgy, mint az orvostudományban. A fizika szerintem most visszakanyarodóban van ahhoz a fundamentális kérdéshez, hogy mi volt előbb az anyag vagy az energia. Vicces, hogy ezzel a fizika épp a sámánizmus felé kacsingat, azt fogja bizonyítani, hogy vannak más dimenziók, amiket azzal érhetünk el, ha transzba kerülünk. A fizikusok régóta tudják, hogy attól, hogy valamit nem látsz, nem azt jelenti, hogy nincs ott. Nagyapám Pauli tanítványa volt, Pauli pedig Einsteiné. Tehát ebből a szempontból a teoretikus fizika világában él, de ha beszélek vele, mindig rájövök, hogy ő a legspirituálisabb ember, akit ismerek. Carl Jungról beszélgettem vele nemrég, aki ugye az egyik első nyugati gondolkodó volt, aki megismertette az itteni emberekkel a spiritualitást, a kundalini vagy a csakrák világát, és nagyapám azt mondta róla, hogy fantasztikus. Mert ezek az emberek, akik ismerik a különböző dimenziókat, lényegében megelőzték a fizikusokat. Látni fogja mindenki a következő húsz évben, hogy lényegében azt bizonyítják majd, amit ezek a sámánok és más dimenziókba kerülő emberek már tudtak. Örülök egyébként, hogy a tudomány eléri ezt. A zene és tudomány ugyanis nincs egymástól olyan távol, ugyanúgy energiákkal dolgozunk, ugyanazokat a részecskéket moduláljuk. Szóval vicces, hogy ilyen szigorúan kettéválasztják ezt az emberek. Ez azért lehet, mert nagyon erősen kötődünk a szavakhoz. Ha azt hallják spirituális, akkor rögtön valami nagyon ezoterikusat vizionálnak, vudu és hasonlók. (nevet. Pedig az egész csak arról szól, ami benned van. A spiritualitás az, ha transzcendentálod a fizikai valódat és megérted azt, hogy valójában energia vagy. Ezt azonban mindig elfelejtjük, pedig még ma is jelen van a mindennapokban. Például amikor ránézel valakire és valahogy hirtelen kapcsolódtok egymással, vagy akár csak amikor azt mondod, milyen jó fej valaki, milyen jó a kisugárzása. (Angolul jobban kijön: He has such a good vibe.) Amióta ezt megértettem, az életem teljesen megváltozott, mindenre így gondolok, mint energiamezőkre. Vicces, hogy a fizikusok között is mennyire sok ilyen ember van, pedig azt gondolnánk, hogy ők nagyon rendezettek, miközben nagy részük eléggé fura figura.

- Annak ellenére, hogy a nyugati kultúrában nőttél fel, mégis a tibeti, nepáli tradíciók erősek tehát a zenédben. De mégis hogyan formálja a zenédet ez az örökség?

- Sokféle úton, más dolgokkal is összekapcsolódik ez. Nagyon sokat meditálok például. A meditálás kezdésnek olyan volt, mint egy büntetés, egy gyógyulási folyamat része. Nem éreztem jól magam a társadalomban, kicsit depressziós voltam és a meditáció hozott jó helyre lélekben. A meditáció nem olyan, hogy ülsz és vársz valamire, abba bele kell vonódni. Még tudományos módszerekkel is kimutatható, amikor valaki meditál, az agyműködés is megváltozik. Ha jól csinálod, megszállottá tesz a tudás iránt. Én mindent elolvasok már, ami kapcsolódik az ősi, szent írásokhoz, vallási szövegekhez. Rengeteget olvasok. Ha éppen nem zenét készítek, akkor biztos, hogy olvasok, és minél többet olvas az ember ezekről, annál inkább észreveszi, hogy ugyanazokról beszélnek. Amikor a torokéneklési technikámat gyakoroltam meditációk közben, rájöttem, hogy nagyon szeretem csinálni, úgyhogy beleszőttem a zenémbe is. Így pedig önkifejezéssé vált. Úgyhogy teljesen oda-vissza hatnak egymásra. Amikor zenét készítek, akkor kvázi transzban vagyok, majdnem mintha meditálnék. Az ingerlés folyamatos, ezért is érzem úgy, hogy a zene már önmagában meditációs erővel bír.

- Ha jól tudom meditáció közben ért az a megvilágosodás is, ami után elhagytad az addig használt Kate Wax monikert és elkezdtél Aïsha Deviként alkotni. Mi volt a folyamat emögött?

- A folyamat kezdetben eléggé énközpontú volt. Arról szólt, hogy megtaláljam az utam, tisztába kerüljek magammal, a helyemmel a világban. Meg akartam találni az édesapámat, akit nem ismertem, és egyébként ma sem ismerem még, ezért elmentem Indiába és Nepálba. Az egész tehát az identitásommal kezdődött, és most már átlényegült, inkább univerzálissá lett és a zenéről szól. Ez csodálatos, hogy a kezdetben személyes küldetésem így átalakult. Azt gondolom, hogy egyre többet tanulok a világról, de ez egy folyamat, amiben eltávolítattam magamat az egómtól. A világról szeretnék beszélni, univerzális dolgokról, persze bennem is megvan az individualista, elő is jön néha, de azért próbálom ezt minimalizálni. Mit is mondanak? Amikor az én eltűnik, kigyúl a fény. Azt hiszem, mindannyian a megvilágosodást keressük, ezért léteznek a vallások is. Azt gondolom, felfogtuk már, hogy a kapitalizmus nem tesz boldoggá sehogy sem. Ezért próbál olyan sok ember manapság a keleti hagyományokból kinyerni valami alternatívát.

- De fennáll a veszély, hogy az emberek ezt is a kapitalizmus berkein belül használják csak és így ugyanott tartunk.

- Igen ez igaz, de nem szabad elfelejteni, hogy többféleképp foghatóak fel ezek a dolgok. Az én esetemben például biztos lesznek emberek, akik azért hallgatnak, mert azt mondják tetszett, ezért vagy azért, de nem fognak belemélyedni a zenébe. És van persze az ipar maga, akik nagyon nagyot keresnek azon, ha valamit eladhatóvá tesznek. De mindig lesznek olyanok, akik utánamennek a daloknak és túllépnek a felszínes hallgatáson. Ez soha nem rövid idő alatt zajlik le, lehet hosszú folyamat akár, de hatással lesz az életükre. Egyébként ez a különbség köztünk és hippigeneráció között, akik nagyon naivak voltak, aztán egy rövid kitérő után visszatértek a társadalomba és jó sok pénzt kerestek, hogy aztán minden sokkal rosszabb legyen a világban. Számunkra ez a rossz már korábban volt, megtapasztaltuk, és nem vagyunk naivak, csupán egy alternatív élet lehetőségét keressük. Ami egyébként nagyon politikai is, legalábbis az én zenémben a politikai töltet nagyon erős. Tudatában kell lennünk annak, hogy nekünk, embereknek, hogy nagyon nagy befolyásunk van a világra. Nem csinálhatunk úgy zenét, ahogy a hippik, az nagyon rövidlátó dolog volt. De én látom a változást a zenészek között, azt, hogy mélyebbre tekintenek. Nem zavar, ha a kapitalista társadalom ebből sok mindent elnyel, mert lesznek emberek, akik felszedik az információkat, amelyek hatással lesznek az életükre. Az emberek átalakulása már folyamatban van. Csak egy példa: a mi generációnk szüleinek az volt az álma, hogy kapjanak egy jó állást, házasodjanak, legyen egy nagy házuk és jó sok pénzük. Ennek nagyon erős individualista vetülete volt, de most Svájcban egyik barátom se álmodik arról, hogy valaha saját háza lesz, nem tudnák megengedni maguknak. A gazdasági változások, a káosz, és az, hogy gazdaságilag minél kevesebb erővel bírunk, igazából jó hatással van ránk. Nem azt mondom, hogy könnyű, de rá vagyunk kényszerítve arra, hogy alternatívákat találjunk. Ahol káosz van, ott forradalom is van. Egy új szisztémát alakíthatnak ki az emberek szépen lassan, mert a jól bevált hierarchiák már nem működnek. Számomra ezek a legizgalmasabb forradalmi idők, nemcsak gazdasági, de spirituális értelemben is. Nem lehetnek ugyanazok az álmaink, mint régen. Ez alapvetően jó. Az álmok nem anyagi irányultságúak lesznek, hanem másfelé mutatnak majd.

interjú: Csada Gergely

a következő Electrify, a jubileumi tízedik est, holnap, április 9-én lesz a Trafóban, az ambient egyik legnagyobb alakja, William Basinski lép fel, Facebook-eseményoldal

ez pedig Devi tavalyi albuma teljes terjedelmében: 

a Mazda klipje: