Gondolnánk-e, hogy egy magyar emberről van szó? Na jó, azt még talán. És azt, hogy zenész volt? Ráadásul világhírű zongoraművész, akinek a nevét a budapestiek már a metró mozgólépcsőjének plakátjairól és a Szamos egyik új desszertjéről is ismerik: Cziffra György.
Képzeljünk magunk elé egy zongoristát! Megvan? Egy frakkos, kifinomult úriember naphosszat gyakorol, vigyáz legfőbb munkaeszközére, a kezére, este pedig ünnepelt sztárként vonul a pódiumra, hogy teljes odaadással muzsikáljon közönségének. Hogyan bírná ki egy ilyen érzékeny művész a világháború borzalmait? Azt, hogy hullákat kell látnia maga körül vagy azt, hogy komoly fizikai munkát végezzen mindennél jobban féltett kezeivel, mondjuk például követ törjön? Cziffrával mindez megtörtént. Regénybe illő története valóban regényalakot is öltött Ágyúk és virágok címmel, ami nem egy szokványos muzsikus életrajz pusztán zenéről való filozofálással, néhány vicces történettel és a zenekarok, karmesterek, valamint koncerthelyszínek sorjázásával – bár meg kell hagyni, a piranhákhoz hasonlított kritikusairól egész érzékletesen ír –, hanem háborús kalandregény, amiből kiderül, hogy a „vadállat” tizedes hogyan mosatta fel szegény Cziffrával az egész körletet a kiképzésen, csak mert koszos volt a bakancsa, vagy hogyan élt a katonai zárkában kenyéren és vízen.
Akinek a háború és a zongorista szó hallatán talán nem alaptalanul Roman Polanski filmjének az a jelenete jut az eszébe, amelyikben az Adrian Brody alakította Władysław Szpilman a hangszer évekig tartó nélkülözése után egyszer csak hibátlanul eljátssza Chopin g-moll balladáját, annak tudnia kell, hogy a valóságban ez nem így működik, sem az emlékezet, sem a másféle mozgáshoz, munkához szokott izomzat korlátai miatt. Cziffrával azonban mégis hasonló történt. Két év kihagyás után parancsot teljesített, amikor a Wehrmacht néhány magas rangú tisztje előtt kellett zongoráznia vacsora közben. „A sors iróniájaként kétévnyi kihagyás után két órát kaptam, hogy visszaszerezzem kezeim valaha volt rugalmasságát és gyorsaságát.” Esti zongorázása háttérzeneként indult a tisztek beszélgetésének morajlása közben, de teljesen másképp ért véget: „Ahogy előadásom végén felemeltem a fejem, elégedetten állapítottam meg, hogy nemcsak a beszélgetések zaja ült el végérvényesen, hanem, hogy mostanra minden szék a zongora felé fordult.” A tábornok felajánlotta azt is, hogy Berlinbe viszik zongoristának, ahová viheti a családját is, de Cziffra származásuk miatt nem mert kockáztatni. Na nem mintha az nem lett volna nagy kockázat, hogy a tábornoktól kapott laposüveget annak fejében adta oda a náci delegáció befűtött mozdonyát őrző katonáknak, hogy amíg ők illegálisan isznak, addig megnézhesse közelebbről az „ócskavasat”.
CSALÁDI FOTÓK CZIFFRA GYÖRGY ZONGORAMŰVÉSZRŐL.
„Teljes elkeseredésemben, mintha csak látnoki képesség szállt volna meg, megnyomtam egy »nyomás« feliratú gombot. Ezúttal az öreg mozdony olyan gyorsan beindult, hogy egy helyben kezdtek pörögni a kerekei. De még mielőtt hozzányúltam volna egy másik kezelőszervhez (hál’ Istennek erre már nem volt időm), már könnyedén gurult is, legalább negyvennel, rohamosan gyorsulva... az ellenséges vonalak irányába. Végül is mindennek gyorsan kellett történnie, ha nem akartam, hogy az őrszemek futva utolérjenek. Igaz, bizonyára a konyak is kocsonyássá tette a lábukat.” Később némi iróniával hozzáteszi Cziffra: „A tábornoknak minden képzelőerejét latba kellett volna vetnie, hogy meggyőzze magát: az előbbi virgonc kis zongorista és a hajnali háromkor egy ukrajnai pocsolyában ülő, félig agyonvert emberi roncs egy és ugyanaz a személy. Egyébként nekem is.” Soha nagyszerűbb szökési kísérletet!
EGY DRÁMAI HÁBORÚS TÖRTÉNET: KARÁDY ÉS A KITÖRÉS
Persze gondolhatjuk minderről, hogy mese habbal, valószínűleg nem kis része tényleg az, de annak kiváló. Mondhatnánk, aki nem hiszi, járjon utána.
Néhány részének lehet is: például a ma kezdődő Cziffra Fesztiválon. (X)
Vagy ha valaki úgy gondolja, hogy a gyors zongorázást Guinness-rekordokban lehet mérni, az vessen egy pillantást a következő videóra:
Tóth Endre