Oneohtrix Point Never: Garden Of Delete (lemezkritika)

Daniel Lopatin (lásd még: Games, Ford & Lopatin) 2010-ben robbant be első nagyobb kiadós, rendesen terjesztett, de valójában már negyedik, Oneohtrix Point Never álnéven jegyzett albumával, a Returnallal. A következő évben az Replicával tovább emelte a tétet kísérleti zene és 21. századi esztétikai kérdések összedolgozásával, de a 2013-as R Plus Seven is nagyon erős kiadvány, ám a most novemberben megjelent, kedvenc idei albumaink listán is előkelő helyen végzett Garden Of Delete egyértelműen az életmű egyik csúcsa.

Kiadó: Warp / Neon Music

Megjelenés: 2015. november 13.

Stílus: kísérleti elektronika

Kulcsdal: Sticky Drama

„Festményre tekintve ma, ’a meggyőző elmélet hiánya sorsdöntő’. Elolvastam újra. Nem azt mondja, hogy az elmélet ’eligazítónk’, ’gyámolunk’ vagy éppen fehér botunk lehet. Nem. A hiánya ’sorsdöntő.’” Daniel Lopatin lemezeivel pont úgy vagyok, mint az előbb idézett Tom Wolfe a fenti sorok írása közben az akkori legmodernebb festészettel. Azon kapom magam, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább szövegek előzik meg és hálózzák be az Oneohtrix Point Never-lemezeket. Zene nélkül nem lenne semmi, de az előre adott értelmezések nélkül viszont nem is hallhatom a malasztot. Erős a csábítás, hogy egy szót se írjak arról, amit a Garden Of Delete-en hallottam. Lopatin mintha játszana is erre az album mitologizálásával: a visszadátumozott blogposztokból, obskúrus Twitter-bejegyzésekből, egy Kaoss Edge nevű „hypergrunge” együttesből és rejtett linkekből a megjelenés előtt épített fiktív világ már a lemez nélkül is beszippant.

És akkor még nem is tartunk ott, hogy Garden Of Delete = GOD, a főszereplő pedig egy Ezra nevű földönkívüli kamasz. Ezra magyarul Esdrás (ami „Isten segedelmét” jelent), aki prófétaként külön könyvet kapott a Bibliában, a babiloni fogság után ő népszerűsítette újra a Tórát a zsidók között. Ez már most egy doktorandusz nedves álma. Oké, Lopatin írt egy poszt-digitális operát egy pubertáló UFO megváltóról? Többek között. Ráadásul mindezt azután, hogy a megbízhatóságáról híres Death Grips-et kellett helyettesítenie a Nine Inch Nails és a Soundgarden előtt egy turnén. Ennek köszönhetően a GOD egy saját nyomorúságán üvöltve síró tinédzser lelkivilágát tükrözi, aki ha nem kap meg valamit AZONNAL, akkor dühöngeni kezd. Sablon és kiszámíthatatlanság: ez mozgatja titkon az összes számot. A Sticky Drama (nem kicsit szól a geciről!) zongorázgatásból tomboló hardcore-ba átcsapása, az I Bite Through It darálós maximalizmusa és az utána jövő Freaky Eyes templomi orgonás & hangmintázós power ambientje külön-külön is rohadtul erősek, de a Garden Of Delete mégiscsak kompakt album. A számok egymásra erősítve válnak egyre ijesztőbbé és rántanak be Lopatin elcseszett labirintusába, ahol semmi nem az, aminek látszik. Hanem linkek undorító japán videókhoz.

9/10

Kálmán Attila

a friss album: 

a Sticky Drama klipje: