Floating Points: Elaenia (lemezkritika)

Több mint egy fél évtizedet vártunk rá, de most végre itt van a brit Floating Points első nagylemeze, amely számos 12"-et, EP-t követ. De vajon mindössze összegzése-e az Elaenia a producer eddigi munkásságának, vagy számíthatunk tőle valami újdonságra is? A Recorder magazin 37. számának tartalmából.

Kiadó: Pluto

Megjelenés: 2015. november 6.

Stílus: ambient elektronika, nu-jazz posztrock

Kulcsdal: Nespole

Floating Points évek óta várt első nagylemeze nem az a deep house-os, future garage-os uk bass-mestermű, amit talán sokan reméltek tőle, de a 2009 óta aktív és tucatnyi kislemezt, EP-t jegyző londoni producer kétségtelenül egy olyan anyagot rakott össze, amiből kihallatszik a gondos tervezés és tulajdonképpen korrekten felvillantja eddigi pályájának legtöbb elemét. A 42 perces albumon akad a kezdetektől jellemző nu-jazz (egyébként is leginkább jazzes, valamint kései Talk Talk-os a szemlélet), deep house-foszlányok, dubos ambient, időközben felszedett posztrockos elszállás és az egészet egy otthonhallgatós hi-fi-élménynek tervezte meg. Elég hatásos, csak az igazi meghökkentés hiányzik belőle.

7.5/10

Dömötör Endre 

a teljes lemez:

a Nespole videója:

és a Silhouettes klipje: