Magyar popzene, 21. század – Az elmúlt 15 év trendjei

A klasszikus zenei újságírás, amellett, hogy naprakész, időről-időre hátra is néz kicsit, és hol nagyobb távlatokban vázol fel jelenségeket, hol a közelmúlt trendjeit mutatja be. Na ez az, ami Magyarországon sajnos túl ritkán valósult meg: mivel senki nem írta meg a történetüket, szinte teljes korszakok, színterek vesznek feledésbe. Úgyhogy azt gondoltuk, most régivágásúak leszünk és visszatekintünk a 21. század eddigi szakaszának hazai popzenéjére (persze a teljesség igénye nélkül) – hiszen hiába nem ősi még a sztori, máris tele van elfeledett előadókkal, soha fel nem fedezett albumokkal. A 37. Recorder magazin Magyar zene 2000-2014 fókusztémájának felvezető, történeti áttekintést kínáló cikke következik.

Sokszor meglepődtem ezen, úgyhogy mostanában már nem lepődöm meg rajta: az internet memóriája borzasztóan rövid. A 21. századi magyar zenével párhuzamosan felnőtt hazai internet egyáltalán nem vagy csak csökevényesen tölt be sok, a világ más részein általa ellátott fontos funkciót. Egy tetszőleges 2000-es brit/kanadai/svéd poplemezről pár kattintás után mindent megtudsz, egy 2000-es magyar lemezt keresve örülsz, ha megtalálod valamelyik streamingszolgáltatónál. Az információkkal szolgáló oldalak (akár a zenekarok archívumai, akár az önerőből működő gyűjtő-szolgáltató oldalak, akár a közösségi erőből működgető magyar Wikipédia) borzasztóan felületesek és hiányosak. Lemezborító, de még zenekari fotó sem száguld a szupersztrádán, dalszöveget a slágerekén túl szerény eredménnyel találni, az úgy-ahogy még fellelhető hivatalos videóklipeken kívül az izgalmas mozgóképes dokumentum fehér holló. És nemcsak, hogy alig akad lemezkritika, de történeti dokumentumokat se nagyon találni, sőt közismert korabeli sztorikat sem rögzített jóformán senki. Szóval nem dolgoztak jól a zenekarok/menedzsmentek/lemezkiadók, nem igazán működik a közösségi média kollektív emlékezete és mi, újságírók sem teljesítettünk komolyan értékelhetőt. „Majd a neten megnézzük!” – na, ez a magyar popzene 2000-től átvett történetére vetítve bátor vállalás.

A történelmi rálátás hiánya magyarázat lehet arra, hogy az elmúlt időszakokban publikált hazai „mindenidők” albumlistákon (a hvg.hu és a Petőfi Rádió is 2014-ben összegzett) alig szerepelt lemez a 21. század eddigi tizenöt évéből. Viszont miközben arra várunk, hogy egy 2009-es kiadvány kanonizálódjon, nem esélytelen, hogy el is felejtjük létezését. Szóval nem várhattunk tovább, a tizenöt év még úgy-ahogy kerek is apropónak: összegyűjtöttük az időszak szerintünk leginkább maradandó, kiemelkedő, újrahallgatásra érdemes ötven albumát (és a rálátás kedvéért a tavalyi – meg persze az idei – évet már mi sem szemléztük, azok majd egy 2025-ös best of listán játszanak). Hamarosan tehát online is bemutatjuk ötven kedvenc albumunkat, itt viszont most a 2000-2014-es időszak magyar popzenei trendjeit foglalom össze.

A nagyok

A mainstream popzene itthon a 21. században sem teljesített jobban, mint előtte. A Megasztár tehetségkutató 2003-as indulásával, majd az ezt követő, azóta is végeláthatatlan tévés sztárcsinálással a nép zenéjét sikerült teljesen értékelhetetlenné tenni – belátható időn belül ebben nem lesz javulás. Fejlődés abban sem, hogy az időszakra eső lemezipari, majd zeneipari hanyatlás miatt sok tekintetben kedvezőtlenebbek a körülmények, mind a produkciók felnövesztésére és kiteljesítésére, mind magára az elindulásra (bár ebben a tekintetben azért vannak nyilvánvaló komoly pozitívumok is). Szóval nem, a népszerű és a minőségi itthon továbbra is ritkán köszönnek egymásra. A Magyar Rádió átstrukturálása nyomán 2007-ben indult és azóta csak popzenével foglalkozó MR2 – Petőfi Rádió eleinte pozitív változásokat hozott ezen a téren (Péterfy Bori & Love Band, 30Y, Magashegyi Underground, Supernem), de ma már jól látszik, hogy drasztikus kommerszzenei feljavulást ez sem eredményezett, sőt inkább ismét torzítja a képet az, hogy jellemzően újfent a hurráoptimista szemléletű, fájdalmasan középutas popdaloknak nyílik meg az út – naná, hogy mindenki ilyen szerzeményekkel áll elő (a rádiós játszások után járó jogdíj a zenészek egyik legfontosabb bevétele).

Ezektől függetlenül lett az évtized három legnagyobb zenekara a Kispál és a Borz, a Tankcsapda és a Quimby. Előbbi már ugye a kilencvenes éveket is eleve a sztárok ligájában töltötte, népszerűsége a 2000-es évek elején azonban csak tovább nőtt, és bár hosszasan agonizálva múlt ki 2010-ben, a Szigeten már több generáció is kedvenceiként búcsúztatta Lovasiékat, akik amúgy három lemezt adtak ki ebben az időszakban. A 2000-es Velőrózsák túlírt anyag, a 2002-es Turisták bárhol masszív, erős lemez, de a rosszul fogadott utolsó album, a 2004-es Én, szeretlek, téged sok szempontból nemcsak ekkoriban, de úgy általában is a zenekar legjobbja lett, érdemes újrahallgatni. A Tankcsapda szintén készen érkezett az évtizedbe (éppen a Kispállal közös 1995-ös ’Hazudós zenekarok’-turnén váltak mindketten hatalmas országos sztárokká), de ők azóta, az elmúlt tizenöt évben folyamatosan csak emelkedtek tovább. És ehhez igazán kimagasló lemezeket sem kellett készíteniük, de legalább nem is adták alább, a 2001-es Agyarország, a 2006-os Mindenki vár valamit és tulajdonképpen a többi is egész korrekt lett. Hozzájuk hasonlóan a harmadik nagy, a Quimby is elkészítette már legmarkánsabb lemezeit a kilencvenes években, de az előző két együtteshez képest ők akkor még csak a klubokban számítottak sztárnak. Aztán a 2000-es évek nem is indultak túl fényesen a számukra, egy hosszabb zenekari leállás, és Kiss Tibor frontember öntisztító rehabilitációja után azonban 2005-ben egy jó lemezzel (Kilégzés) fényesen visszatértek, megduplázták közönségüket, majd az ezen az albumon hallható és a tárgyalt időszak könnyedén legnagyobb slágerévé lett Most múlik pontosan Csík-féle átdolgozása után még ezt a rajongóbázist is megsokszorozták.

Ha hányattatott sors, akkor abból a Hiperkarmának és dalszerző-frontemberének, Bérczesi Róbertnek is kijutott, de az sem kérdés, hogy az övé(k) az elmúlt tizenöt év legnagyszerűbb életműve is. A 2000-es, még szinte szólóban felvett Hiperkarma, a 2003-as félelmetes Amondó és a megérdemelt nagy visszatérés után 2014-ben megjelent Konyharegény is az élmezőny csúcsának számít, sőt Bérczesi Nemes András Pluto-vezetővel közös Biorobot nevű zenekara is elsőosztályú lemezt adott ki 2013-ban.

Az évtized embere a magyar popzenében viszont alighanem Tövisházi Ambrus. Három jelentős és igen népszerű együttest – az Amorf Ördögöket, az Erik Sumo Bandet és a Péterfy Bori & Love Bandet – vezette, vezeti (és még ott az Amorf Lovagok is, plusz a Tudósok-tagság, plusz filmzeneszerzés), számtalan remek album, sok-sok sláger jelzi dalszerzői-produceri tehetségét, és ha ez nem lenne elég, még mások lemezeit gondozó zenei gondolkozóként, producerként is kimagaslik. Fontos megjegyzés, a korszak nagy pozitívuma, hogy megszaporodtak a kilencvenes években annyira hiányzó, jó fülű, jó kezű főleg zenekarokból érkező producerek (a FreshFabrik-os Schram Dávid, a Heaven Street Seven-es Takács Zoltán, a Volkova Sisters-es Sándor Dániel, az Ivan & The Parazol-os Beke István vagy épp Ákos mellől Szakos Krisztián).

Trendek idővonalon

A jó zenék egyáltalán nem egyenletes ütemben jelentek meg 2000 után, nagyon is kirajzolódik a fel- és leívelő szakaszok mellett több különféle trend is.

Az évtized legelején éppen felfutóban volt az első nagy magyar elektronikus tánczenei hullám, amiben akkoriban fontos szerep jutott a zászlóvivő Anima Sound Systemnek, de a német UCMG lemezkiadó Ugar nevű magyar szárnyának is (Yonderboi, Marcel, Deutsch Gábor), hiszen az gyorsan vitte hírünket sokfelé Európában (amúgy meg a kilencvenes évek végéről áthúzódó easy listeninges, chilles downtempo uralkodott – lásd még Karányi). Gitárzenében az élmezőnyhöz lépett fel a Heaven Street Seven a 2000-es Cukor albummal, még népszerű volt a Nyers és a FreshFabrik, de az underground hiphop is egyre izgágábban ficánkolt (Az Árral Szemben, Dózis, IMMC).

2001 az Emil.Rulez! áttörésének az éve, amúgy meg nem túl izgalmas időszak, annál inkább 2002, amikor az önszervező Budapest Rock’n’Roll (BPRNR) egészen izgalmasan beindítja a fővárosi (és kis részben vidéki) rock- és metáléletet, aminek már rövid távon is érzékelhető, pozitív hatása lesz. De ebben az évben vesz új lendületet a hazai folk- és világzenei színtér is (erről bővebben hamarosan egy másik cikkben), alakul tovább az elektronikuszenei szcéna (Neo, Žagar) és persze jelenik meg az első Bëlga-album, amivel útjára indul az elmúlt időszak egyik kulcszenekara, számos későbbi erős nagylemez elkészítője.

2003-ban tovább színesedett a hiphop-paletta (Bankos, Sena, Ludditák, Hősök), de a Pannonia Allstars Ska Orchestra megjelenésével fellendült a magyar ska is és voltak ígéretes szubzsáner próbálkozások: az Annabarbi az undergound gitárzenébe gyújtott fényt egy rövid időre, Tigrics pedig az idm-es elektronikára kapcsolt lámpát. 2004-ben is született jó hiphop (Bobakrome, Akkezdet Phiai), Sickratman a Bëlgából kiválva ment még messzebb noveltyben (miközben a Bëlga-producer DJ Titusz Carbonfools néven szervezett az egész tárgyalt időszakot végigdolgozó elektrorock formációt). Az altermetál megerősödött (Isten Háta Mögött, Ektomorf, Subscribe), streetpunkban gyorsan kultikussá vált a Böiler, a Pluto pedig egy Manu Chao-s hangulatú lemezzel jelentkezett be, és a következő évektől fontos gitárpopegyüttes lett belőle.

A 20 LEGJOBB MAGYAR HIPHOPLEMEZ A RECORDER SZERINT.

2005-ben indult a tradicionális népzenétől ekkorra már amúgy is bátran ellépő Csík Zenekar – lényegében – popzenei karrierje rengeteg pop- és rockdal-átdolgozással, amúgy viszont az évben kevés volt az új elem a körforgásban (mondjuk a Wall Of Sleep képviseletében újra lett jó doom, és lett korrekt ragga rap is: Copy Con Szolnokról).

Több év pangás után 2006-ben felerősödött a gitárzene (HS7-, Pluto-csúcslemezek, beköszönt a 30Y), elindult Lovasi András másik zenekara, a Kiscsillag (a 2006-os debüt remek) és a föld alatt az Amber Smith vezetésével elkezdett terjedni az indie-rock, ami 2007-ben robbant be igazán a Hangmással, az EZ Basic-kel, a Mooggal és másokkal. De 2006 amúgy is színes és bő termésű év a zenében, máris érezhető a 2005-ben elstartoló PANKKK nevű kormányprogram hatása, ami ugyan elsősorban az élőzene támogatására jött létre, de fellendülést hozott a lemeztermésben is. Nagy hiphop-lemezek érkeztek (Bankos, NKS), bemutatkozott a 2010 után hatalmasra növő Punnany Massif, volt jó pop (Frenk), dalszerző-előadó (Eszter), rockabilly (Mystery Gang), továbbélő underground (Tudósok, Csókolom, Specko Jedno), a Kistehén Tánczenekar pedig nemzetközi sikerekre is tört (ezen a téren azért a sok más próbálkozóhoz – Rémember, The Puzzle, The Moog, The Unbending Trees stb. – hasonlóan igazán átütő eredmény nem született).

2007 az MR2 éve, vele együtt jöttek a másodgenerációs alterrockosok (Kaukázus, Vad Fruttik), bulis (Irie Maffia) és okosan bulis (Zuboly) zenekarok (meg hát a Budapest Bár is, nincs mese), de erősödött a rockszíntér (Chief Rebel Angel, Óriás) és a posztrockszíntér is (Pozwakowski, Marionette ID). 2008-ban kevés markáns új szereplő tűnt fel, inkább az erőviszonyok beállításáért ment a harc: az már látszott, hogy az indie-rock itthon nem igen fog labdába rúgni, de a Kispál-hatás hordozóinak (30Y-tól a Vad Fruttikig) bőven terem babér majd az évtizedfordulón. A keményebb rocknak esélye sem volt rádióba kerülni, jó popzene meg alig akadt, így a Kolin feltűnése üdítőnek hatott.

2009-2010-ben folytatódott a frekvenciaharc, egyre több, idővel egyre puhább szereplő jelentkezett be a maga szeletéért, ami közben ismét ellaposodott a hátország, csökkent az izgalmas zenék száma, a Jazzékiel sanzonrockja, vagy a Qualitons retro soulbeatje például lelkesítő kivételnek számított. Aztán volt végre említésre méltó mozgolódás az elektronikus tánczenében, az évtized nagyjából markáns táborok és színterek nélkül pergett le, mire megjelentek az electrohouse-os újfiúk (Tits And Clits, We Plants Are Happy Plants), a jövőbeatesek (Dnte, Headshotboyz) és nyomukban azóta sokféle színtér burjánzik (élen a Farbwechsel kiadóval).

2011 már erősebb év volt néhány nagyon szerethető jelenséggel: a speciál dalszerző-előadó Hó Márton és a Jégkorszak, az ambientfolkos Bajdázó, az Ektomorf mellett a másik legnagyobb nemzetközi sikerű metál Thy Catafalque és a hiphop felől is (Funktasztikus, DSP), amely műfaj közben mainsteam szinten kezdett borzasztó (és) népszerű lenni.

KEDVENC MAGYAR KIADVÁNYAINK 2012-BEN. 2013-BAN. 2014-BEN.

A magyar zene legújabb kori felfutása azonban 2012-ben kezdődött csak meg igazán és tart lényegében máig, ebben a három-négy évben – nyugodtan lehet mondani – soha nem látott mennyiségben bukkantak fel jó átlagszínvonalú előadók a lehető legszélesebb műfaji palettán. Hálószobapop, artpunk, wonky, garázsrock, neopszichedelikusok, egyre erősebb elektronikus tánczenei produkciók, akusztikus gitárzene, táncos popzene – most tényleg él minden. Egy újabb látványos generációváltás zajlik, pláne hogy sorban szűnnek meg a 2000-es éveket uraló zenekarok. Ugyanakkor ez az az időszak, amikor egyre szélesebbre nyílt a minőségi olló az izgalmas kicsi zenekarok és az egyre sematikusabb, sokat futó produkciók között: nagy kérdés, hogy az előbbiek mennyire tudják kiforrni magukat – de ennek a jelenségnek, miképp részletesebben a közelmúlt időszakának majd egy másik cikkben járunk utána.

Dömötör Endre

hiperkarma-fotó: Bende Csaba
Quimby-fotó: Valuska Gábor
Tankcsapda-fotó: Tankcsapda.hu
Amorf Ördögök-fotó: Amorf Ördögök-Facebook
Kispál és a Borz-fotó: Kispalesaborz.hu