Mind egy irányba tart – Boyband-történelemlecke (1. rész)

Zayn Malik idén szállt ki a jelenleg egyeduralkodó fiúzenekarból, a One Directionből és a négytagúra fogyatkozott hipersikeres boyband nem sokkal később azt is bejelentette, hogy a novemberben megjelenő ötödik nagylemeze után szünetet fog tartani. A fiúk az X Factor 2010-es brit kiadásában egyenként tűntek fel, ám már csapatként végeztek a harmadik helyen, és azóta a kategória egyik valaha volt legsikeresebb képviselői lettek, vagyis a boyband-mánia a kilencvenes évek csúcsidőszaka óta sem szűnt meg meghatározó popzenei jelenség lenni. És hogy a pillanatnyi királyok közelgő félrevonulása egy korszak végét is jelenti? A leghatározottabban nem. A friss Recorder magazinban sok más mellett a boyband-jelenséget is vizsgáltuk, íme az első rész - jön még majd a magyar szál és más.

Mi is az a boyband?

Ha egy gyanús együttest vizsgálva az alábbi jellemzők közül legalább hármat felismerünk, akkor minden bizonnyal boybanddel van dolgunk:

- 3/4/5 fiú énekel, de nem zenél

- szerepek vannak: jófiú, rosszfiú, jópasi, mókamester, a titokzatos csendes

- koreografált táncot látunk a színpadon, meg meztelen felsőtesteket, koordinált outfiteket

- szerelmes vagy bulis dalok szólnak, többszólamban

- a háttérben egy producer/menedzser/édesapa és egy casting/tehetségkutató áll

A kezdetek

Ugyan a New Kids On The Block volt a klasszikus értelemben vett fiúcsapatok pionírja, a műfaji időszámítás jóval a nyolcvanas évek közepe előtt kezdődött, még mielőtt az egyetlen öntőmintában készülő bandák színre léptek volna.

A 60-70-es évek

A The Osmonds fiútestvérei 5+2 taggal alkották meg családi fiúbandájukat, ami kezdetben hagyományos vokálegyüttesként indult (ha nagyon mélyre ásunk, a fiúzenekarok ősi előképét az ötvenes évekbeli doo-wop énekegyüttesek jelentik), majd az évek során a menedzser apuka rosszallása ellenére a pop, majd később a pop-rock felé vették az irányt.

Tanulság: egy boybandben sosem lehetnek elegen.

A The Monkees négy tagja annyira beleélte magát abba, hogy egy képzeletbeli bandát alakítanak saját tévésorozatukban, hogy 1966-tól harminc éven át jelentették meg vidám, jófiús poplemezeiket.

Tanulság: a boyband, mint brand legalább olyan fontos – ha nem fontosabb –, mint az általuk előadott dalok.

A The Beatles-t kísérő, őrületig fajuló rajongás bizonyos értelemben megelőlegezte a valódi boybandeket körülvevő hisztériát.

Tanulság: a közös produkció és az egyenruhák ellenére egy többmilliós rajongótábor összegyűjtéséhez és megtartásához egyéniségekre van szükség.

A The Jackson 5 r’n’b-ben utazó klasszikus családi vállalkozás volt, szigorú és kegyetlen menedzser-faterrel. A tinikből álló fiúcsapat táncban, énekben és általános profizmusban már előre lekörözte az utána megalakuló bandákat.

Tanulság: senki sem lehet túl fiatal egy boybandhez (az 58-as születésű Michael Jackson 64-ben lépett be testvérei mellé).


A 80-as évek

A kizárólag fekete srácokból összerakott New Editiont kezdetben szintén gyermekek alkották (tagjai közt a gyorsan sikeres szólókarriert kezdő Bobby Brownnal), de a rágógumipopot lassan felváltották az érzelmes soul- és r’n’b-balladák.

Tanulság: a könnyen emészthető r’n’b még a vegytiszta popbandáknak is jól jöhet.

Kulcsdal: Candy Girl

A New Edition tulajdonképpen a mai értelemben vett fiúbandák legelső megjelenése volt. Maurice Starr dalszerző-menedzser az ő felfedezésükkel és futtatásukkal kezdte el kialakítani a későbbi popcézárok számára a követendő mintákat. Ám a laboratóriumi körülmények ekkor még nem álltak rendelkezésre, és miután az első turnét követően Starr gyakorlatilag nem fizetett védenceinek, azok fellázadtak, pereltek és nyertek – majd természetesen új kiadóhoz szerződtek. Starr azonban tanult a leckéből és létrehozta a formula „fehér” változatát is, amellyel hamarosan nagyságrendekkel nagyobb közönséget tudott elérni. Így állt össze a New Kids On The Block (a fenti keretesben), ami már stílusában és hangzásában is egy tökéletesen megvalósított, mintaszerű boyband volt.

Tanulság: Boyband-tag vagy, de elbizonytalanodtál? Nézz meg egy NKOTB-klipet!

Kulcsdal: Step By Step

A 90-es évek

A nagy kilencvenes évekbeli felfutás előtt még szólni kell a Boyz II Menről is, még ha ők kicsit ki is lógnak a sorból, részben mert már fiatal, de felnőtt férfiak alkották, részben mert ők sosem lettek annyira poposak, hogy ki tudjanak törni a soul és r’n’b műfaji keretei között, viszont stílusuk számos elemét jó pár később kezdő fiúzenekar hasznosította újra.

Tanulság: a soul és r’n’b kevésnek bizonyult a világ leigázásához a 90-es években, de csak a 2000-es évekig kellett várni, hogy ez egycsapásra megváltozzon.

Kulcsdal: I’ll Make Love To You

Az élvonal

Noha a kilencvenes években az addigra kiérlelt best pratice-módszertan adaptálásával több ezer fiúcsapat jött létre és a 2000-es évek közepéig az egész világon eluralkodott a boyband-alapítási láz, az sosem volt kérdés, hogy kik a műfaj igazi globális sztárjai (és ez úgy is igaz, hogy még a legnagyobbak is csak leginkább a saját kontinensükön futottak be). Íme, a Top 3!

Take That

Vitán felül a kilencvenes évek legsikeresebb angol boybandje, ami aztán Robbie Williams későbbi szólókarrierjéhez is felszállópályaként szolgált. Az Egyesült Királyságban igazi konkurencia nélkül voltak a legnépszerűbbek, de Amerikának talán mindig is túl angolok maradtak, mert számos szerényebb kislemezsiker ellenére sosem sikerült meghódítaniuk az országot.

Kulcsdal: Back For Good

Backstreet Boys

Minden idők legsikeresebb, tipikus ötszereplős boybandje 1993-ra állt össze, és három év kellett ahhoz, hogy eredetileg Amerikából indulva, de tulajdonképpen európai sikerei hatására otthon is befusson. A Lou Pearlman amerikai producercsászár által legjobban összerakott fiúcsapatba jól elkülöníthető karakterek, sőt énekhangok kerültek, és végül még az évekig távolmaradó Kevin Richardson is visszatért. Mostanában amikor éppen nem nemzetközi turnékat bonyolítanak, akkor óceánjáró hajókon hakniznak – de azt most már tutira szigorúan szabályozzák, hogy ki veheti le teljesen a felsőjét, ki lehet atlétában és ki csak pólóban.

Kulcsdal: I Want It That Way

NSYNC

Őket is Lou Pearlman indította el, és hiába nem lettek annyira sikeresek, mint az etalon BSB, Amerika elég nagy volt mindkét csapatnak, sőt amikor a BSB a 2000-es évek elején kezdett egyre érdektelenebbé válni, az NSYNC akkor kezdett feljönni. Justin Timberlake és JC Chasez duója volt annyira izgalmas, hogy a háttérben szinte teljes érdektelenségben táncikáló másik három taggal is tudták vinni a bandát.

Kulcsdal: Tearin’ Up My Heart

Az élvonal másodvonala

A Brit-szigeteken a sikerreceptet alkalmazó bandák közül az 1992-ben startoló East 17 (jobbra) jutott legközelebb a ’Take That riválisa’ címhez egy rövid időre, ők a kicsit keménykedő, hiphoposabb vonalat képviselték és elég kúlak voltak. Az 1994-ben indult ír Boyzone egyértelműen a szívhezszóló balladáival tarolt, és mérföldkőnek tekinthető, hogy tagjai közül Stephen Gately elsőként comingoutolt egy sikeres fiúbandából. Őket a szintén ír Westlife váltotta 1999-ben, hasonló népszerűséggel, az 1997 óta színen lévő 5ive pedig még az USÁ-ban is egész jól befutott a boyband-sztenderdeknél eklektikusabb zenéjével. A politikailag egy fokkal korrektebb felállású Blue (a négy tag között volt egy fekete is) pedig mindent kihozott a 2000-es évek fiúbandái számára még megmaradó lehetőségekből, amit még lehetett – ebbe még egy közös dal is belefért Elton Johnnal.

Európa

Európa, azon belül is főként Németország és Hollandia hatalmas szerepet játszott abban, hogy az ismeretlen csapatok némi népszerűséget és tapasztalatot szerezzenek, de természetesen ezek az országok maguk is kitermeltek népszerű fiúbandákat (ilyen a holland-angol Caught In The Act vagy a német Bed&Breakfast és itt kell megemlíteni a „tiszteletbeli európai” Worlds Apartot is, amelynek tagjai jóval népszerűbbek voltak a kontinensen, mint szülőhazájukban, Angliában), akik még az internet térhódítása előtt, a popmagazinok (Bravo, Popcorn stb.) és német zenetévék segítségével legalább a mi földrészünkön viszonylag nagyobb sikereket értek el.

Epilógus

Boybandeket persze tehetséges tinifiúk is alakítanak csak úgy, padlásszobákban, olyanok, akik elképzelik, hogy milyen jó lenne, ha annyi lány sikoltozna értük, mint az aktuális példaképekért, de a gépezetet nyilván a zeneipar egyik legolajozottabban működő egységeként annak egyetlen kézzelfoghatóbb értékmérője, a pénz mozgatja. Ma már nem is lemezeladási mutatókkal mérik azt, hogy a tehetségkutató-mágnás, Simon Cowell által futtatott One Direction az elmúlt öt évben hogyan körözte le üzleti sikeresség szempontjából a nagy előképeket (akiknek persze az akkori bevételi modellnek köszönhetően sokkal több lemezük fogyott az 1D eddigi 18 milliójánál), hanem az, hogy mennyit ér a zenekar brandje (már három évvel ezelőtt is 50 millió dollárt), és hogy mennyit keresnek a tagok (évről-évre többet, 2014-ben 75 millió dollár volt az összbevételük). Nehéz elképzelni tehát egy olyan kort, amikor az itt bemutatott előadótípus újabb mutánsaira nem lesz szüksége a zeneiparnak. Na meg persze az örökké sikítozó tinilányoknak.

Sugó Lilla