Elvágyódás és visszavágyódás – Elszigetelt szigetlakók a világzenében

A sziget, szigetcsoport vagy szigetország fogalma az egyik legizgalmasabb kulturális földrajzi jelenség. És itt most nem a földrajzi értelemben vett szigetekről beszélek, nem veszem ide a Szentendrei szigetet vagy Horvátország számos partközeli szigetét, mert ezekből éppen az hiányzik, ami egy szigetet kulturálisan érdekessé tesz: az elszigeteltségből fakadó különbözőség. Weyer Balázs Világrecorder-sorozatának újabb része.

A Föld tele van olyan szigetekkel, amelyek évezredeken át alig voltak rendszeres kapcsolatban a külvilággal és csak a közlekedés illetve a telekommunikáció robbanásszerű fejlődésével váltak a világ részévé. Az ilyen szigeteken esetenként változó mértékben, de tovább maradtak meg archaikus népzenei gyökerek – a nehezebb megközelíthetőség és a más kultúrákkal való találkozás nehézkessége miatt.

Nagyon fontos az is, hogy a szigetlakók mindig erős identitással rendelkeznek, erősen azonosulnak a szigetlakói léttel. Az identitás körvonalai nagyon határozottak és – a nagyon nagy szigeteket leszámítva – megegyeznek a sziget földrajzi határaival. Nagyon kevés olyan sziget van, amelyet politikai határok többfelé osztanak – Hispaniola (Haiti és Dominika osztozik rajta) és Borneo (Malajzia egy része és Indonézia osztja ketté) a legjobb példák erre. Itt a határok valódi fizikai határok, nem képzelt-virtuálisak, mint a kontinenseken. Ez az identitás pedig a szomszédos szigetek vagy szárazföldek lakóival szemben is erős: a saját nyelv vagy nyelvjárás és a saját hiedelemrendszer mellett a saját zene is tovább állt ellen a külső hatásoknak, mint a kulturálisan képlékenyebb területeken.

Nézzünk végig a Föld kulturális és politikai értelemben legfontosabb szigetein: a Fülöp-szigetek, Okinava, az indonéz szigetvilág nagyobb szigetei, Tajvan, Srí Lanka, Mauritius, Réunion, Madagaszkár, a Zöld-foki szigetek, a karibi szigetvilág szigetei a kicsiny St.Luciától Kubán, Puerto Rico-n, Jamaikán át Trinidad és Tobago-ig, az Azori-szigetek, a Kanári-szigetek, a Baleár-szigetek, Korzika, Szardína, Szicília, Ciprus, Málta, Kréta, Izland, a Feröer-szigetek és Grönland történelme és kulturális sajátosságai rengeteg párhuzamot kínálnak. Szinte mindegyiket mindig meg akarta hódítani valaki: sokáig az adott kor földrajzilag legközelebbi nagyhatalma, aztán a gyarmatosítás idején valamely nagyobb hódítási kapacitással rendelkező gyarmatbirodalom, végül – többnyire csak a huszadik századra – vagy függetlenek lettek vagy lehorgonyoztak egy adott állam kínálta politikai kereteken belül és ott élveznek többé vagy kevésbé különleges státuszt. Általában stratégiai, „geopolitikai” jelentőséget tulajdonítottak nekik, ezért voltak kedvelt hódítási célpontok, de hajlok arra, hogy többnyire a „stratégia jelentőség” csak abban állt, hogy egy jól látható darab föld voltak, amelynek egy hódító nehezen tud ellenállni.

A szigeteket kulturálisan is sok minden köti össze. Kézenfekvő például, hogy a hajózás és a halászat témája sokkal fontosabb ezen népek kultúrájában, mint bárhol máshol. Meghatározó a szigeten túli világhoz való viszony és a hódítások kulturális hatása is, a hódítók és a meghódítottak (ahol maradt belőlük) kultúrájának keveredése, amelyet még az afrikai kultúra is megfejelt azokon a helyeken, ahová rabszolgákat is vittek.

Trinidad és Tobago talán a legjobb példa erre: volt spanyol, francia, holland és végül brit uralom alatt is, afrikai rabszolgák is jelentős számban érkeztek ide. Viszont itt meglehetősen korán, már a XIX. század elején eltörölték a rabszolgaságot. Ezért a cukornád-ültetvényeken itt már az 1830-as évektől nem dolgoztak rabszolgák és a kieső munkaerőt egy direkt erre a célra alkotott vendégmunkás-programmal pótolták. Ennek a keretében 1845 és 1915 között 150 ezer indiai munkás érkezett Trinidadra, amely hatalmas szám a nem túl népes országban. Ma Trinidad lakosságának több mint egyharmada indiai, egyharmada afrikai, a harmadik harmada pedig minden más. Ellenpélda az Azori-szigetek, amely szinte lakatlan volt és a hódító Portugália két régiójából érkezett a telepesek többsége: Algarve-ból és Alentejo-ból, így ezeknek a térségeknek a falusi kultúráját teremtették itt újjá – megbolondítva a Portugáliából kiűzött zsidók egy részével, a kiűzetés ugyanis csak a szárazföldi részre korlátozódott, így voltak, akik nem Franciaország, hanem Ponta Delgada felé vették az irányt.

Sokszor úgy tűnik – persze ez túlzás –, mintha a szigetlakók életének minden percét kitöltené a szigetlakóság tudata. A legendás zöld-foki szigeteki saudade, a lefordíthatatlan kifejezések listájának kedvenc darabja épp ezt az érzést fogja meg: a távoliságból, az elszigeteltségből fakadó magányosságérzést, a kihajózók visszatérésének bizonytalanságát, a szigetet körülvevő vizek végtelenségéből fakadó érzelmi tériszonyt, az elvágyódást és az esetleges távozás utáni visszavágyódást egyszerre. Ez nem csak a Zöld-foki szigetekre igaz azonban, hanem szinte minden sziget kultúrájára és zenéjére.

Okinava

(valójában a Rjúkjú-szigetek, Okinaván kívül Amami, Yaeyama és Miyako tartozik ide)

Lakosság: 1,3 millió.

Jellegzetes hangszer: Shanshin. Háromhúros hangszer, amelynek húrjait külön névvel illetik: az uujiru a férfihúr, a nakajiru a középső húr, a miijiru pedig a női húr, a mélytől a magas felé haladva. A hangszer testét kígyóbőr borítja.

Politika: Japánhoz tartozik, de 1972-ig különleges státuszban amerikai gyámság alatt volt.

Még valami: A szerelmes népdalokban a lányok a fiúkat bókként sashoz vagy vaddisznóhoz hasonlítják.

Izland

Lakosság: 300 ezer.

Politika: A legtovább dán uralom alatt volt, fokozatosan vált függetlenné, végleg csak 1943-ban. Egy dán helytartó a XVIII. században – miután hazaküldött levelében „ijesztő visongásnak” nevezte az izlandi népzenét – küldetésének tartotta, hogy a magasabb rendűnek vélt dán zenét beleverje az izlandiak fejébe, de ez csak részben sikerült.

Saját műfaj: Például a rímur, amely balladás forma 2 és 4 soros strófákkal, s sok-sok alliterációval. A hákvedának nevezett izlandi sajátosság szokatlansága az énekelt szövegben a mondatokon belül vándorló hangsúlyból fakad, amely sokszor a sorok végére esik, néha viszont teljesen máshol tűnik fel, ettől mintha zenei egyensúlyérzékünk kicsit felborulna.

Még valami: Mint Skandináviában mindenhol, itt is már az ősi mítoszokban is jelen vannak női hősök, női hadvezérek. Ahogy ma is itt a világban a legnagyobb a női vezetők aránya.

Srí Lanka

Lakosság: 20 millió.

Saját műfaj: Nadagam és nurti, dramatizált vallási szertartásos zenei formák.

Saját hangszerek: A ravanahatha az indiai sarangihoz hasonló, kókuszdió héjából, bambuszból és kecskebőrből készült kéthúros hegedűféleség, amelyen állított helyzetben játszanak. Srí Lankán annyiféle dob van, mint ahány szavuk az eszkimóknak a hóra. Thammattama, geta beraya, mridangam, banku rabana, yak beraya, karakawana rabana, bummadiya, daula, udekkiya, dandu beraya.

Madagaszkár

Lakosság: 22 millió.

Történelem: Sokan nem is szigetnek, hanem önálló, kicsi kontinensnek tartják, mert az itteni élővilág, az itt élő fajok 90%-a sehol máshol nem található meg a Földön. A sziget meglehetősen későn, úgy 1200 évvel ezelőtt kezdett benépesülni, tehát még az őslakosnak számító malgasok is viszonylag friss jövevények. A madagaszkári őslakos kultúra, a malgas mellett az ország érdekes keveréke délkelet-ázsiai, kelet-afrikai és európai hagyományoknak.

Saját műfaj: A tsapiky temetési zene, amely – legalábbis a mi fülünknek – egyáltalán nem hangzik gyászosnak.

Saját hangszer: A valiha egy bambuszcsőre épített hangszer, valahol a hárfa és a citera között. Amikor a szigeten megjelent a gitár, nagyon gyorsan elterjedt, de a valiha alapján tanultak meg rajta játszani, így a gitár jóformán ma is a valihát imitálja és így szinte más hangszer lesz belőle.

Korzika

Lakosság: 300 ezer.

Történelem: Ugyan a történelem viharai Franciaországhoz sodorták, előtte hosszú évszázadokig Genovához tartozott. A korzikai nyelvjárás inkább a középkori olasz egy dialektusa – a sziget északi részén a toszkáné, a délin inkább a szárdé. A sziget rövid ideig volt csak önálló állam, de a függetlenségi törekvések meggyengült formában – elsősorban a matricák és graffitik szintjén – még jelen vannak. A korzikait ma már csak a sziget lakosságának 10%-a vallja anyanyelvének, de a fele érti.

Saját műfaj: 4-6 tagú férfikórusok, korzikai nyelven cunfraterniták. A cunfraterniták többszólamúsága burdonszerűen kitartott szólamokra és szólóénekre alapul. Megkülönbözethetünk vallási énekeket, és szekuláris dalokat, mint például a nannák (altatók) vagy a paghjellák. A közeli Szardínián nagyon hasonló kórusok vannak, azokat tenori-nak hívják.

Weyer Balázs

(A témával sokkal bővebben foglalkoztam a Bartók Rádió Népzene távolról című műsorában, ahol tizenkét részes sorozat készült szigetek népzenéjéről. A műsor minden kedden 14.30-kor hallható).