A világzenében a migráció, a menekültek mindig az egyik legfontosabb téma voltak. Most, hogy Magyarország egyszer csak hivatalosan elkezdte utálni a bevándorlókat, fontos kimondanunk: a zene és a bevándorlás, a népvándorlások ügye nagyon erősen összekapcsolódik. A világzene legnagyobb nevei közül sokan menekültként élnek ma is, a kategória megteremtésében is jelentős szerepet játszott az egykori gyarmattartó országok és gyarmataik újraértelmezett viszonya, de a huszadik század eleje előtt kialakult, autentikusnak tartott stílusok közül is sok különböző kultúrák népvándorlás okozta találkozásából jött létre. Ma, június 20-án van a Menekültek Világnapja, Világrecorder rovatunkban Weyer Balázs írt a témáról.
A modernkori menekültügy és a világzene kapcsolata talán nem újdonság az olvasók számára. Korunk egyik nagy divatja, a tuareg zene, a desert blues (sivatagi blues) például jelentős részben észak-afrikai menekülttáborokból jutott el a világpiacra. A tavaly az év világzenei lemeze díjat elnyert Aziza Brahim (nyitóképen) Nyugat-Szaharából, félig-meddig fogolytáborból menekült néhány évvel ezelőtt Barcelonába és él ott ma is. Brazil, pakisztáni, karibi, ghánai, nigériai zenészek Angliában, szenegáli, mali, elefántcsontparti, algériai, marokkói zenészek Franciaországban, dél-amerikaiak Spanyolországban, törökök és kurdok Németországban, Ausztriában, Svájcban illetve szintén Angliában, Zöld-foki szigetekiek Párizsban, Lisszabonban, Rotterdamban csinálnak karriert. Nem beszélve az Észak-Amerikába mindenfelől bevándorlóakkal, Irántól Csehországig.
Ezek a bevándorlók a leggyakrabban szülőföldjük zenéjét játsszák új lakóhelyükön is, és a megénekelt témák is többnyire az otthon körül, az otthoni viszonyok körül forognak, és gyakran szólnak a száműzetésről, az otthon elvesztéséről. Érthető, hogy ezek a zenészek politikusabbak az otthon maradottaknál: egyrészt éppen politikára való érzékenységük az egyik oka, amiért eljöttek, másrészt a távolból bátrabban beszélhetnek, hiszen ezekről a helyekről nem véletlenül menekülnek el az emberek. A szegénység és a szabadság hiánya általában vonzzák egymást. Ezért is hamis a gazdasági bevándorlás és a politikai menekültek ügyének éles szétválasztása: nem kell, hogy valahol polgárháború legyen vagy konkrét életveszély ahhoz, hogy valahonnan menekülőre akard fogni. A szabadság hiányának sokféle megnyilvánulása és fokozata lehet és van. A zenészek és mindenféle művészek pedig általában érzékenyebbek a szabadság hiányára, alacsonyabban van az ingerküszöbük. (A vendégmunkás, az viszont más, ő nem előbb elmenekül, és aztán ott megpróbál valahogy egzisztenciát teremteni magának, hanem konkrétan egy munka vagy ajánlat miatt megy ki. Ez pusztán piaci alapon működik.)
Rengeteg példát lehet hozni a világzenéből arra, hogy akár konkrét irányzatok, akár egyes dalok a migráció értelmezési keretében érthetőek csak meg. Latin-Amerika zenei hagyományának nagy része két nagy zenei hagyománykör keletkezéséből jött létre: az elsősorban Nyugat-Afrikából behurcolt rabszolgák és a gyarmatosítással oda került európaiak (illetve egyes ritkább esetekben az őslakók) találkozásából jött létre. Többnyire az afrikai ritmusok és az európai dallamvilág találkozása hozta létre a szambát, a sont (majd később a salsát), a tangót, a merenguet, a cumbiát, a landót. De ugyanez igaz a blues-ra is és mindezekből levezethető a rock and roll és a mai pop (amelyben fontos összetevő még az afrikai ritmusok és az európai harmóniák mellett az oszmán birodalom janicsár katonazenekaraiban kifejlődött alap hangszerpark). Ezt a folyamatot tudományosan hibridizációnak nevezik.
A BRAZIL ZENE GYÖKEREIRŐL ITT ÍRTUNK RÉSZLETESEBBEN.
Hogy közelebbi példát is mondjunk: nagyon nehéz a magyar népzenét a romák közreműködése nélkül elképzelni, akik közül az utolsóként bevándorolt csoport, a beások alig több mint 100 évvel ezelőtt érkeztek az országba a Balkánról, de a korábbi csoportok is migrációs folyamatok eredményeként érkeztek ide és játszottak aztán nagyon jelentős szerepet például az erdélyi vonós magyar népzene megőrzésében és átörökítésében. De ugyanez igaz a nemzetközileg legsikeresebb mai magyar zenekarok egyikének, a Söndörgőnek (balra) a hátterére is: a Magyarországon (részben Mohács környékén, részben pedig Budapesttől északra a Duna mentén, Szentendre és Pomáz környékén) élő délszláv közösségek zenéje önálló irányzat, amelyet a migrációs együttélés hozott létre és ebben a formában a délszláv területeken nem is létezik. De van példa sokkal frissebben, a balkáni háború alatt Magyarországra menekült zenészekre is, akik aztán a háború végével nagyrészt visszaköltöztek (például Dragan Ristic és a ma elég sikeres Kal zenekar). A diaszpórák zenéje önmagában is külön kutatási területe az etnomuzikológiának.
A népvándorlások, a tömeges migráció mellett az egyéni menekült-sorsok és az azokból létrejött alkotások is visszatérő elemei, olykor pedig slágerei a világzenének. Külön ága a műfajnak Európában a „sans papier”-tematika, az papírok nélküli, gyakorlatilag illegális bevándorlók témája. Franciaországban élő afrikaiak, Spanyolországban élő dél-amerikaiak Tiken Jaf Fakolytól a Che Sudakáig énekelnek erről gyakran. Az ellenkező véglet pedig a skandináv országok, akik ma gyakorlatilag úgy igazolnak le illetve honosítanak zenészeket a harmadik világból, ahogy a sportolókat szokták.
A migráció a zene fejlődésének egyik üzemanyaga volt a történelem során mindig, legfeljebb a hangrögzítés feltalálása előtti korra nézve az elképzeléseink erről kevésbé testközeliek. A népzene, mint egy régészeti terület, egy közösség és az adott darab föld minden rétegéről tartalmaz információt. Népcsoportok és zenészek jöttek-mentek mindenfelé és eltanultak egymástól fogásokat, hangszereket cseréltek, átvették, ami tetszett nekik. És ehhez sokszor elég volt egyetlen zenész vagy zenészcsalád: sok példát tudunk arra, hogy egy konkrét hangszer úgy került be egy kultúrába, hogy valaki arra járt és megtanította őket azon játszani vagy azt készíteni vagy ellenkezőleg: egy faluból valaki járt külföldön és hazahozott egy hangszert vagy dallamot, ami megváltoztatta a zenét helyben.
A különbség ma csak annyi, hogy sokkal gyorsabb és érzékelhetőbb ez a jótékony keveredés. De intakt zárt kultúrák sosem voltak, sem zeneileg, sem máshogy. A hibridizáció nem a hagyomány feloldódása, hanem a hagyomány megőrzésének legfontosabb módja. Senki sem talált fel semmit a semmiből, minden hagyomány kölcsönhatások eredménye. És akkor most jöjjön néhány példa!
ITT PEDIG EGY CIKK MAGYARORSZÁGON ÉLŐ KÜLFÖLDI ZENÉSZEKKEL.
Caetano Veloso: London, London
Nagyjából a lehetséges legszebb dal az emigrációról, egyszerre van benne honvágy, magány és hála a befogadó ország iránt. Veloso a hatvanas-hetvenes évek fordulóján élt Londonban, mikor brazil katonai diktatúra a Tropicalia zenei- és életmód-mozgalom másik vezéralakjával, Gilberto Gillel együtt börtönbe zárta, majd azzal a feltétellel engedték ki őket, hogy azonnal elhagyják az országot. Gil Párizsban és Lisszabonban, Veloso Londonban töltötte az ezt követő éveket. A cím nélküli lemez, amelyen a London, London is van, szinte teljes egészében az emigrációról szól.
Kal: Djelem, Djelem
A Kal egy belgrádi roma zenekar, akik sokféle bolondságot csináltak már, de az első lemezük igazán jó volt. Azon szerepelt a Djelem, Djelem is, a cigány himnusz, amely akár a menekült-lét egyik himnusza is lehetne. A dal szövege az otthontalanságról, a népként való hazátlanságról szól. „Megyek, megyek, hosszú útra megyek, nem találom sehol sem a helyem” – így a magyar szöveg. A Kal egyébként akkor alakult, amikor vezetője, Dragan Ristic, mintegy 8 év emigráció után visszatért Belgrádba. Budapestről, ugyanis itt vészelte át a balkáni háború éveit. A szám talán leghíresebb előadója viszont Ljiljana Butler volt, ő bosnyák cigányként Düsseldorfban töltött tizenvalahány évet. Boris Kovác, az újvidéki zseni pedig még számot is írt ebben az időszakban Budapestről, amely a fő találkozási pontja volt a balkáni háborút ideiglenesen máshol átvészelőknek (Last Waltz In Budapest).
Al Mukawama/O’ Zulu/99 Posse: Europe Fortress
Ez a három erősen átfedő olasz projekt az erősen politizáló zenekarok közé tartozik. Igen, a szám arról szól, amit a címe is mutat, az EU bevándorlási politikájának keményvonalas oldaláról, és eredetileg Asian Dub Foundation-szerzemény.
Aziza Brahim: Manos enemigas
Nyugat-Szaharában gyakorlatilag nem lett máshogy létezni, mint menekültként. Menekült vagy, ha elmenekülsz onnan és akkor is, ha ott maradsz, mert ott menekülttáborban élsz. Nyugat-Szahara csak félig meddig ország, mert harcok ugyan már húsz éve nincsenek, de 1979 óta félhivatalos marokkói megszállás alatt van a félmillió lakosságú terület, a lakosság nagy része pedig algériai menekülttáborokban él. Aziza Brahim viszont Barcelonába menekült, és katalán zenészekkel játszik ott együtt. Tavaly övé lett az év legjobb lemeze a World Music Charts szerint.
Che Sudaka: Sin papeles
A papírok nélküliség az európai menekültek egyik alapélménye, sok dal szól erről. Sans papier, ha Franciországban, sin papeles, ha Spanyolországban élnek. A Che Sudaka tagjai négy különböző latin-amerikai országból érkeztek Spanyolországba és találkoztak ott.
Weyer Balázs
harminc dal menekültektől, bevándorlásról:
