Cserna-Szabó András írása a metál iránti rajongásáról, a Faith No More új albumának apropóján.
Majd’ három éve, 2012. június 4-én két nagy álmom is teljesült Romániában. (1.) Kolozsvárról Bukarestbe menet megálltunk Deduleşti-nél a híres kamionos büfé előtt. A Restaurant Popas nevű csehóról úgy tartják a román városi legendák, hogy az egész országban itt sütik (faszénparázson) a legautentikusabb összetételű, legjobb ízű, legszebb fizimiskájú miccseket (és nem Kolozsváron az Ószeren, és nem Bukarestben a Sörös Szekérben stb.) Szóval egy ültő helyemben bevágtam úgy nyolc hihetetlenül kiváló minőségű miccset (azt beszélik az okosok, hogy ott jó a miccs, ahol a vendéglő körül nem mászkálnak kóbor kutyák – hát itt nem mászkált egy se), és aztán húztunk tovább, mert (2.) aznap este a bukaresti Arenele Romane-ban maga a legendás Slayer zenekar húzta a talpalávalót.
1988 óta készültem Slayer-koncertre, csak valahogy (ahogy szokott lenni) mindig közbejött valami. Elsős gimnazista voltam, amikor egy 90 perces BASF kazetta (132m) két oldalára a szentesi maszek lemezboltos (jópénzért) felvette nekem a Slayer 2 db lemezét. Akkor még nem sejtettem, hogy a thrash metal műfaj két örök klasszikusáról van szó, csak azt tudtam, hogy nagyon tetszenek a borítók. Vagy inkább jelentősen megijedtem mindkettőtől. A Reign In Blood (1986) című LP elején valami apokaliptikus hangulatú festmény volt, Dante Poklának is lehetett volna az illusztrációja: vérben úszó fejek, lángnyelvek, ördögszarvas püspök, a trónszékben egy bárány ül és egy karóba húzott fejjel játszik, angyal bézbólütővel, ilyesmi. Nem lehetett nem észrevenni a lemezt. A másik korong (South Of Heaven, 1988) borítóján díszes markolatú késsel átdöfött, óriási koponya volt látható, mögötte katedrális, a koponyában valami állatok éltek.
Ombódi (azt hiszem, így hívták a szentesi lemezboltost) felvarrta a két lemezt a kazettára, én hazavittem, behelyeztem az ikerkazettás magnómba a BASF-et, és már bömbölt is a Slayer. Világvégi brutalitás, pokolbéli dallamok, a zene olyan érdes és kemény, hogy szinte horzsolt (a Wikipedia „Slayer” szócikkének szerzője ezt némileg szakszerűbben fogalmazza meg: gyors tremolohasználat, torzított gitárszólók, dupla lábgépes dobolás, üvöltő éneklés).
Persze nem csak a Slayert bírtuk akkoriban, hanem a többi thrash-legendát is: a Kreatort, az Anthraxet, a Metallicát, a Testamentet, a Megadeth-t, a Voivodot és a többit. Nagyanyánk kétnaponta szűkítette a farmerunkat a régi, lábbal hajtós Singer varrógépével, magasszárú fehér Puma cipőt hordtunk, hosszú hajunk vállig ért, de két fülünk fölött borotvával felnyírva – ez utóbbi stílust, azt hiszem, Jason Newstedtől, a Metallica (akkor új) basszerosától tanultuk. A főtéren, a református templom mellett működött „Kisgyurka”, a trafikos. Nála lehetett kitűzőket szerezni a farmerdzsekire, akinek nem volt egy rendes Motörhead-kitűzője a felső zsebén, az nemigen számított embernek. Kedvenc magyar együttesünk a Vágtázó Halottkémek volt, rendes hazai thrash banda híján. Még egy saját metálzenekart is alapítottunk, sajnos, egyedül a dobosunknak volt némi hangszeres tudása, így a rövid életű METAXA együttestől csak egy versszaknyi dalszöveg maradt az utókorra: „Van egy piros gomb a Földön / Ne nyomjátok meg könyörgöm / Mert kipusztulnak az emberek / S ti sem lesztek rockerek.” (Erről jut eszembe a sztori, amit egyik kolozsvári barátom mesélt egy kilencvenes évek eleji gyergyói thrash-fesztiválról. Az őrült reszelést a következő refrén kísérte székely tájszólásban: „Gyíkolás, gyíkolás, feszt csak gyíkolás.” Ami tulajdonképpen felfogható a Kill ’em All székely fordításának is.)
Aztán jöttek a kilencvenes évek, és minden elbaszódott – ahogy ezt Randy „Ram” Robinson is halálpontosan fejti ki A pankrátor című filmben a bárpultnál állva a rúdtáncos csajnak. Jött a grunge nevű mocsok, lekönyökölte a tisztességes metált a színpadról, a rendes zenekarok pedig vagy megszűntek vagy elkurvultak. Még az isteni Metallica (első három lemezük megkarcolhatatlan remekmű) is bodorított hajjal kezdett nyávogni, rossz nézni / hallani, amit műveltek / művelnek.
Néhány zenekar azért (többé-kevésbé) önmaga tudott maradni, a Slayer például végig nagyjából önazonos maradt, nemcsak a kilencvenes években, de gyakorlatilag máig, az utolsó két lemezünk például zseniális (Christ Illusion, 2006 és World Painted Blood, 2009). És amikor 3 évvel ezelőtt a húrok közé csaptak Bukarestben, akkor majdnem negyvenévesen elindult kezem-lábam, önkívületben headbangeltem, és két órát őrjöngtem a derék román kollégákkal. Ezt a hatást nálam az újak közül csakis a norvég Kvelertak tudja elérni, akiket nagy posztmodern metálzseniknek tartok, a System Of A Down szintje.
Mindezt csak azért írtam le, azért nosztalgiáztam egy sort, azért merengtem ódon metálemlékeimen, mert eddig nem mertem bevallani, hogy fogalmam sincs, milyen a Faith No More új albuma. A felkérés ugyanis eredetileg erre a feladatra szólt.
Cserna-Szabó András június 11-én csütörtökön a Jelenkor folyóirat vacsorával egybekötöt támogatói estjének lesz az egyik felolvasó vendége és séfje (Facebook-esemény). Egy prózája szerepel az idei, 86. Ünnepi Könyvhétre megjelent Körkép 2015 antológiában. Az általa szerkesztett Hévíz irodalmi folyóirat legfrissebb száma a napokban látott napvilágot.
