Se guru, se módszer, se tanító – Van Morrison

2015.05.01. 15:05, rerecorder

Idén lesz hetvenéves, karrierje több mint fél évszázada tart, Bob Dylan mellett a legnagyobb hatású dalszerző-előadó, akinek folyamatosan, így most is vannak aktuális zenészkövetői. Március végén, három év szünet után adta ki harmincötödik stúdiólemezét – egy önfeldolgozós duettalbumot – és idén turnézni is fog (június 8-án Bécsben, a Wiener Stadthalleban is láthatjuk). Van Morrison a legnagyobbak egyike, de ez a tény valahogy nincs annyira szem előtt, pláne Magyarországon.

Van Morrison az az előadó, aki helyett a legtipikusabb módon beszél zenéje. Meg kell hallgatni három legjobb lemezét (Astral Weeks, Moondance, Veedon Fleece), hogy kiderüljön mit tud, és hogy utána tulajdonképpen ne is legyenek további kérdéseink. De tényleg - hamarosan egy másik cikkben bemutatjuk tíz legzseniálisabb albumát -, ha valaki még netán nem hallott volna tőle semmit, kezdje a fentiek bármelyikével, ha tetszeni fog, úgyis meghallgatja a többit és ez még csak a jéghegy csúcsa. Az életmű és a rocktörténet egyik legmagasabb csúcsa az 1968-as, nagyjából két nap alatt rögzített Astral Weeks, ami teljes egészében valószínűleg örökre megfejthetetlen lemez marad, csak erről értekezve meg lehetne tölteni ezt a cikket.

Az 1945-ös születésű észak-ír zenész a lehető legnagyobb természetességgel és egyezményes összhangban a popzene legnagyobb géniuszainak egyike, Bob Dylan, Neil Young, Leonard Cohen, Joni Mitchell, David Bowie és társaik ligájába tartozik, elismertsége mostanság valahogy mégsem olyan szembetűnő, mint a többieké.

Biztosan ott van az okok között, hogy az egyik legnehezebb természetű zenész, interjút ritkán és féllvállról adó, a világot nagyjából nagy ívben leszaró művész – így nyilván kevesebbet is kap vissza a megérdemeltnél. A nagy popzenei hatáspanteonban való beágyazottsága ugyan folyamatos, de a többiekkel (az említett Dylanékkel) ellentétben neki nem volt se a kilencvenes, se az elmúlt másfél évtizedben ’nagy’ (és hozsannázott) visszatérő lemeze. Persze alighanem ilyen megítélése sem izgatja, hiszen kedvére ontotta az amúgy gyengének soha nem nevezhető albumokat. Közhely: a zenének él – ahogy 2012-es legutóbbi újdalos lemezének címe is mondja: Born To Sing: No Plan B. És olyannyira éneklésre, dalírásra született, hogy ezt szinte mindenki tőle tanulta: hatása tényleg felbecsülhetetlen, a Doors-tól Bruce Springsteenen át Elvis Costellón, a Dexys Midnight Runners-en keresztül Sinéad O'Connorig, Jeff Buckley-ig oldalakon át lehetne sorolni. Arról nem is beszélve, hogy már rögtön szólókarrierje indulásakor, 22-23 évesen meghatározó hatást gyakorolt saját generációja (Tim Buckley, Nick Drake, John Martyn, Gram Parsons) hangzására, és persze azóta is, a legújabb generációéra is (Ed Sheerantől az Amen Dunes-on át az éppen felkapott Ryley Walkerig szintén lehetne listázni).

Morrison valósággal beleszületett a zenébe, apjának volt a legkomolyabb lemezgyűjteménye Belfastban az ötvenes években, naná, hogy egész fiatalon zenész lett és tulajdonképpen ez a korai eklektikus hatás meg is határozta egész pályáját: rock&rollt, r&b-t, bluest, gospelt, jazzt, folkot, country-t és persze ír zenét hallgatott, majd mixelt szinte összes dalában. Először gitározni tanult meg, 12 évesen alapította első skiffle-zenekarát, majd jött a szaxofon, a hárfa, észre sem vette és már minden hangszeren játszott a zongorától a dobig. Számos kisebb zenekar után 1964-ben alapította a Them nevű fontos és jó rhythm & blues-zenekart, amellyel megírta első világslágerét, a garázsrockos Gloriát (ezt később Jimi Hendrixtől Patti Smith-ig lényegében mindenki feldolgozta) és további sikerek is következtek, de kapcsolata a zeneiparral és a sajtóval már ekkor ambivalens volt, aztán a Them 1966-ban fel is oszlott. 1967-től Amerikába száműzte magát a 22 éves zenész és első ottani sessionjén felvette a Brown Eyed Girl című szintén világslágert (akkori producer-menedzsere, Bert Berns által összerakott, Van által megtagadott első szóló nagylemeze (Blowin' Your Mind! - 1967) is ebből a - később számtalan újrakiadáson újrahasznosított - sessionből állt össze). Az igazi kezdet az Astral Weeks lett, onnantól Morrison a maga (eleinte társ-)producereként készített albumokkal hódította meg a világot, nem kis részben sokszor transzcendensnek nevezett élő fellépéseivel (sokak szerint az 1974-es It’s Too Late To Stop Now című dupla album a valaha készült legjobb koncertlemez). Öntörvényűségére jellemző azért, hogy háromnegyedórás, odakent, botrányos fellépésekről is hírhedt.

Az Astral Weeksen kifejlesztett, jazzes, keltafolkos, r&b-s megszólalást a hetvenes évek közepéig tartó páratlan kreatív ihletettségben hol a fúvósdús r&b (Moondance 1970, His Band And The Street Choir - 1970), hol a kelta soul (Saint Dominic’s Preview - 1972), hol a country&western (Tupelo Honey - 1971), hol meg az ír zenei gyökerek és a jazz keveréke (Veedon Fleece - 1974) felé vitte el, de még az időszak leggyengébbnek tartott albuma (Hard Nose The Highway - 1973) is simán szuper alkotás. A ’74-es Veedon Fleece után tört meg először lendülete (válása után jött egy hároméves szünet is) és utána már soha nem is szárnyalt a korábban jellemző pazar módon. Ez azonban ennyi rocktörténetileg meghatározó album után csak azt jelenti, hogy Van The Man rátalált egy minden korábbi erényét ötvöző, „nagyon zenei” megszólalásra és még a kilencvenes évek elejéig sem csinált ezzel a sounddal rossz lemezt – sok pályatársával ellentétben a nyolcvanas években sem tévedt el a digitális stúdióútvesztőkben.

Igaz ugyan, hogy azóta meg – mondjuk 1993-tól számított kései korszakát – stilisztikailag kalandmentes lemezek jellemzik, leginkább tét nélküli örömzene, gyakran közreműködőkkel rögzített, sok jutalomjátékkal teli, hol jazz-sztenderdes, hol country-feldolgozásos, hol tradicionális ír dalos anyagok (utolsó igazán jó kiadványa az 1997-es The Healing Game, bár a legutóbbi újdalos, 2012-es, inkább jazzes Born To Sing is korrekt). Mostanában, így hetvenhez közel, azért kicsit lassított a tempón, a 2008-as Keep It Simple óta az egészen friss (és eseménytelen) duettlemezzel (Duets: Re-working The Catalogue) együtt is csak két album jött ki, bár más területen meg igencsak elfoglalt: 1970-ben született első lánya után második feleségével 2006-ban lányuk, 2007-ben fiúk született.

És akkor még nem volt szó páratlan énekhangjáról, ami Van Morrison legfontosabb fegyvere. Ő a transzcendentális soul énekes, akinek egészen biztosan nem szívesen lennénk a szomszédja, de akit ettől függetlenül a végtelenségig lehet hallgatni. Ha valami furcsa oknál fogva mostantól csak egyetlen előadót hallgathatnánk, válasszuk bátran őt: az élet minden jelentős mozzanatát ihletett sorokban megéneklő észak-ír énekes bármilyen hangulathoz hozzá tud tenni valamit és még azon túl is. Szóljon bármilyen banális örömzene a háttérben, egyetlen hajlítása kifordítja a világot a sarkából. A nagyon kevesek egyike ő. „Rocksztárnak hívni engem abszurd. Nem rocksztárnak születtem. Ami vagyok, az egy énekes és egy dalszerző, egy olyan, aki nyomja a bluest, a soult, a jazzt és a többit.”