Szent Patrik napra hangszerelve – gyorskép három fiatal ír zenekarral

Minden évben március 17-én tartják az ír nemzeti összetartozás és közös ír lélek legnagyobb sörmámoros ünnepét, a Szent Patrik napot. Ekkor a világ több városa mellett Dublin is zöldbe, valamint az ír zászló színeibe (zöld, fehér, narancssárga) borul. Naná, hogy a zeneimádó írek sokféle koncerttel is készülnek erre az alkalomra. A Recorder írországi tudósítója Dublin legnevesebb koncerttermében három feltörekvő helyi ászt tekintett meg: a Little Green Carst, a Delorentost és a We Cut Cornerst.

Az emberek lóherés mintával az arcukon, „a zöld mind a negyven árnyalatába” öltözve és hatalmas kalapok alatt egész nap tánccal, hagyományos ír zenével és mérhetetlen mennyiségű alkohollal ünneplik egy olyan védőszent halálának évfordulóját, aki eredetileg nem is ír, hanem walesi volt (angol kalózok rabolták el és hurcolták az Ír Szigetre, ahol néhány éves rabszolgáskodás után a nyelvet kitanulva ír pogányokat kezdett téríteni). Az ő számlájára írható a lóhere-kultusz, mert annak három levelével érzékeltette a szentháromság lényegét a hitetlenek számára. Továbbá a legenda szerint néhány halott feltámasztása mellett ő űzte ki a kígyókat a szigetről (de ezt természetesen csak átvitt értelemben vehetjük, tekintve, hogy azokból egy darab sem él Írország területén a legutóbbi jégkorszak óta).

Az ír fővárosban 1931-től minden évben megtartják a hagyományos Szent Patrik napi felvonulást, melynek érdekessége, hogy például New York-i változata írebbnek mondható, mint a dublini. Ennek az az oka, hogy ez utóbbinak inkább a nemzetközi kavalkád a lényege, ahol a tradicionális dudák és dobok mellett megférnek például a latin táncosok, napocskának öltözött gyerekek és popslágerek is – demonstrálva azt, hogy az írek milyen sokféle kultúrával kerültek kapcsolatba. Ezzel szemben Amerikában krumpliba szorult fejű leprechaunoknak (ír manó) és hatalmas Guinnesses korsóknak öltözve masíroznak a résztvevők, büszkén gondolva a sok családban fellelhető ír gyökereikre (ennek az a megközelítőleg ötmillió ír bevándorló az alapja, akik a burgonyavész és az azt követő éhínség elől menekültek az Újvilágba még a 19. századtól). A tengerentúliak ír-mániája egyébként odáig terjed, hogy még a Chicago Rivert is zöldre festik.

A színes, zenés felvonulás Dublin központjában a Parnell tértől a főutcán keresztül (O’Connell Street) vonul, elhaladva például a Trinity Collage mellett, hogy végül a Szent Patrik-székesegyháznál érjen véget. Noha a legtöbb menetelő banda tagjait amerikaiak teszik ki, ez egyáltalán nem zavarja azt a többszázezer dublini nézelődőt és a világ minden tájáról érkező turistát, akik talpig zöldben követik őket minden évben. A helyekért az első sorokban szabályos harc szokott kialakulni, így érdemes időben érkezni, ha az ember egy jó álláspontot szeretne elcsípni. Másodszor sikerült élőben követnem a parádét, de bevallom őszintén, a nagy multikulturális forgatagban éppen csak a tematikát nem sikerült megértenem – noha a legalább egy napra mindenkiben ott dobogó közös ír szívet már-már én is kezdtem érezni.

A nagy zöldség jegyében Dublin több emblematikus épülete is smaragdszín fényekben pompázott miután lement a Nap, miközben az élőzenés fellépéseket kínáló pubok (köztük a híres Temple Bar) roskadásig megteltek szomjas ünneplőkkel.

A Szent Patrik napi hatalmas buli egyre hosszabbra nyúlik; idén már 14-étől különböző programokkal készültek annak a közel másfél millió látogatónak, akik a jeles esemény okán jöttek Írországba. Köztük a St. Patrick’s Day előestéjén az egyik legnagyobb ír whiskey gyár a legpatinásabb helyi koncerthelyre, a Vicar Streetbe várta a zenekedvelőket három fiatal helyi banda, a Little Green Cars, a Delorentos és a We Cut Corners koncertjére. Amellett, hogy a hely minden négyzetméterét a promóció jegyében dekorálták ki, a szimpátia felkeltésének leghatékonyabb eszközeként whiskey-gyömbérre beváltható kuponokat osztogattak a zöld szoknyás hostessek.

A VICAR STREET PATINÁS KONCERTTERMÉT LEGUTÓBB GLEN HANSARD ADOMÁNYGYŰJTŐ KONCERTJE KAPCSÁN EMLEGETTÜK.

Az este headlinerét az ötfős Little Green Cars jelentette, akik játszottak Jake Bugg előtt annak Egyesült Királyságbeli turnéján, meghívták őket a kaliforniai Coachellára és a Lollapalooza fesztiválra is, ám igazi sikert mégis anyaországukban értek el. Eddig egyetlen stúdiólemezt adtak ki Absolute Zero címmel az Arcade Fire-rel és Björkkel is dolgozó Markus Dravs producerkedése mellett. A zenekar két gitárosa (Adam O’Regan és Donagh O’Leary) általános iskolai jó barátok, míg a többieket, köztük Faye O’Rourke énekesnőt és Stevie Appleby-t, aki a férfivokálért és a dalok szerzéséért felel, a középiskolában szedték össze és hozták tető alá tizenévesen a folkos indie rock formációt, amelynek zenéjéről jogosan ugrik be az Írországban kifejezetten nagy népszerűségnek örvendő Fleetwood Mac.

Ahogy az ingyen whiskey kezdett kellőképpen nyomot hagyni a vegyes korosztályú közönségen (akik ekkorra már azt sem bánták, hogy egy órát csúszott a buli), befutott végre az este első fellépője, a lelkesedésben mindenkit túlszárnyaló We Cut Corners. A dublini gitáros-dobos duó korábban az észak-ír Two Door Cinema Club és a Villagers előzenekaraként, tűnt fel, Today I Realised I Could Go Home című bemutatkozó korongjukat, majd idén a Think Nothing lemezüket pedig az év legjobb ír albumának jelölték. Az ezért járó Meteor Choice zenei díj esélyesei egyébként éppen a Vicar Streeten lépnek fel minden év elején, hogy a közönség a nagy várakozással megelőzött esemény végére élőben értesüljön arról, hogy ki bizonyult a legjobbnak (a 2014-es elismerést például a tradicionális ír zenét szolgáltató The Goaming zsebelhette be, míg egy évvel korábban épp a Delorentos győzedelmeskedett).

A We Cut Corners hangzását bluesos, rockos elemek határozzák meg, dalszövegeik ötletesek és pár éven belül talán meghatározó ír zenekarrá növik majd ki magukat, de a „Smaragd-szigeten” túli elismertség megjósolhatóan nem egyhamar fog bekövetkezni. Igazi színpadi jelenléttel ugyan inkább a hajdobáló dobos bírt, mint a szerényebb énekes, de mindkettőjük előadásából érezhető volt az elragadtatottság amiatt, hogy a neves szponzor rájuk gondolt a Szent Patrik nap előestéjére szánt line-up összeállításakor.

Energikusságban a mikrofont átvevő Delorentosra sem lehetett panasz, akik nemrég bemutatott Night Becomes Light című albumuk két új dalával indítottak. A helyszínre érkezőket egy hatalmas kivetítő fogadta, ahova Twitter üzeneteket vártak a szervezők. Ennek megfelelően be is futott egy a Delorentostól az üres set list képével, daljavaslatokra buzdítva a rajongókat. Szerencsére a 2005-ben alakult együttes elég termékenynek mondható négy stúdió- és egy akusztikus lemezével, így bőven akadt miből válogatniuk.

A Delorentos zenei elődeinek a Clash-t, a Pixies-t és az Arcade Fire-t tekinti (ez utóbbira alapvetően vidám hangvételű dalaik nehezen engednek következtetni) és olyan előadók előtt játszottak már, mint Sinead O'Connor, The Coral vagy épp az Arctic Monkeys. Az együttes magát különcként aposztrofálja; elmondásuk szerint szívesen kísérleteznek akkor is, ha azzal meghökkentést váltanak ki az emberekből. A valóságban viszont kifejezetten nagy népszerűségnek örvendenek az Ír Köztársaságban. Valószínűleg spanyolos hangzású névválasztásuk miatt jelentős rajongótábort gyűjtöttek Spanyolországban, de hívják őket Olaszországba és az Egyesült Államokba is. A huszonévesekből álló zenekar karrierje már csak azért sem nevezhető szokványosnak, mert 2009-ben az énekes, Rónan Yourell bejelentette, hogy kiválik a bandából, majd maga a csapat is a hivatalos feloszlás mellett döntött, miután a kiadójuk csődbe ment. Két hónappal később viszont azzal a hírrel tértek vissza, hogy nem csak, hogy megszűnni nem fognak, de frontemberük is marad a helyén. Stílusuk valóban nehezen behatárolható, de inkább pop, mint alternatív, némi posztpunkos hatással. A különös jelzőt pedig hiába szeretnék magukon tudni, ha az olyan dalaik, mint a Show Me Love vagy a S.E.C.R.E.T. teljesen rádióbarátnak mondhatóak. Ez utóbbi betűit teli torokból üvöltötte is mindenki a koncerten, miközben a Delorentos-fiúk katartikus állapotban ugráltak a színpadon. Kedves, rendes zenekarhoz illően pedig kifelé menet az énekes le is pacsizott az első sorral.

Sajnos pont a headlinerek fellépésére csillapodott a whisky hatása. A közönség nagy részét láthatóan olyan írek alkották, akik valószínűleg nem először találkoztak a Little Green Cars-szal, amely két éve nem jelentkezett új anyaggal. Azt, aki viszont még nem látta élőben a BBC Sound Of 2013 listájára a Kodaline-nal írekként egyedül felkerülő formációt, biztosan lenyűgözte a férfi-női vokál tökéletes harmóniája (így engem is). Azt viszont el kell ismerni, hogy sokkal visszafogottabban játszottak és kevesebb érzelmet vittek az egészbe, mint az őket megelőző fellépők. Ám ez tiszta és természetes stílusuk része, amelytől meglehetősen távol áll a Delorentos-féle őrjöngés. Dalaikat a frappáns szövegek határozzák meg, amelyekben erősen tetten érhetőek az irodalmi és filmes utalások. Így kapta az amerikai író után egyik számuk a Harper Lee címet és legismertebb slágerük a The John Wayne (aki a szövegbe ugyan a cowboyos filmjei miatt került be, de az írek kicsit mindig elismerően gondolnak rá, miután A csendes férfi című filmje megdobta az ország turisztikai népszerűségét). Bemutatkozó lemezük – Absolute Zero – címe és borítóképe ugyanakkor egy komplett tisztelgés Charles Bukowski előtti.

Unatkozó írek ide vagy oda, amikor belekezdtek a My Love Took Me Down To The River To Silence Me című dalukba, sokunk lett libabőrös. Hiba talán annyiban történt a szervezők részéről, hogy stílusban kevésbé egyező együtteseket válogattak össze. Igaz, így mindegyikük más-más színfoltot jelentett az estén, leképezve ezzel némiképp a homogénnek egyáltalán nem nevezhető mai ír zenei életet. Aperitifként pedig kiválóan működtek a Szent Patrik naphoz.

beszámoló és fotók: Benke Boglárka

a Little Green Cars legismertebb slágere: 

a Delorentos jól kiabálható himnusza: 

és a We Cut Corners: