A popzenében 2013-at és 2014-et kis túlzással egy amerikai producer-előadó, Pharrell uralta, és nagyon úgy néz ki, hogy 2015-öt pedig egy brit producer-előadó, Mark Ronson fogja. Az Amy Winehouse hangzásfelelőseként elhíresült Ronson friss listavezető kislemezéről (Uptown Funk) és albumáról (Uptown Special) a legfrissebb Recorder magazin Profül rovatába egy magyar producer-zenész írt kritikát, most koncentráljunk csak a jelenségre: producerekre, akiknek sikerült előadóként is befutniuk – és majd a második részben zenészekre, akik producerként is sokra vitték.
Nyilván számos olyan zenész van, aki maga végzi el mindkét melót: dalszerzőként-előadóként sikerre viszi saját dalait, producerként pedig meghatározza, hogy a felvétel hogyan szólaljon meg, azaz nagy ívben elhajt mindenkit maga körül. Prince, a Beach Boys-os Brian Wilson vagy éppen Grimes csak három példa arra, amikor a zenész mindent maga kontrollál. Ők egyébként más előadóknak is producerkedtek, de ez kevésbé érdekes fejezete karrierjüknek. A két tábor az ötvenes-hatvanas években még jócskán elkülönült (bár számos producer kezdte kisebb, sokra nem jutó formációban), egy idő után aztán megjelentek a mindkét területen sikeresek, a kétezres évek elején pedig már egyenesen ők uralták a popzenét: Dr. Dre, a Neptunes és Timbaland megkerülhetetlen volt (igaz, utóbbi előadóként azért annyira sokra nem vitte). A folyamat az évtized során Danger Mouse-szal, Pharrell-lel és most Mark Ronsonnal jutott csúcsra. Ronson most már saját nevén is jegyez No. 1. albumot és dalt, énekesként viszont még nem ő viszi el a show-t – holott annak sem rossz.
Ronson nem adja fel
Az 1975-ös Mark Daniel Ronson beleszületett a zenébe, hiszen édesapja közepes sikerű zenekarokat (pl. Bucks Fizz) menedzselt, ráadásul szülei válása után csak még durvább lett a helyzet, mert édesanyja hozzáment Mick Jones-hoz, az soft-hardrockos Foreigner gitárosához. Mark nyolcéves volt, amikor átköltöztek Londonból New Yorkba és a lakásuk átalakult permanens partihelyszínné, nem csoda, hogy legjobb gyerekkori barátja Sean Lennon lett. Ronson a kilencvenes években menő New York-i hiphop dj-vé edzette fel magát (előszeretettel hívták hírességek házibulijaiba is), de az évtized végén már belekóstolt a zenekészítésbe is, kisebb produceri munkák révén. Első komolyabb feladata Nikka Costa 2001-es albuma volt, 2002-ben már Sean Paullal is dolgozott, 2003-ban pedig kiadta első szólólemezét, hogy jelezze, mindkét végén égeti a gyertyát. A Here Comes The Fuzz című album a jónevű közreműködők ellenére megbukott és a New York és London között ingázó Ronson ezután inkább produceri karrierjére koncentrált, aminek meg is lett az eredménye, előbb Lily Allen felkarolásával, majd Amy Winehouse csúcslemezének (Back To Black, 2006) produceri rendezgetésével robbantott. Persze exhibicionista énje nem hagyta nyugodni, a hírnévvel a zsebében már máshogy alakult a második szólólemez sikere is – a Versionön ismert popslágereket és indie-dalokat öltöztetett újra, neves és ismeretlen énekesekkel. Bekerült az elit ligába (ahogyan Robbie Williams, Adele és például Nas is bekerült az ő önéletrajzába), de a következő szólólemez (Record Collection, 2010), amelyen már énekesként is bemutatkozott, megint csak szolidabb fogadtatású lett, holott azért jó pár potenciális sláger volt az anyagban. Ronson azonban győztes típus, és negyedszerre, mostani friss albumával bevette a listákat – nem nehéz megjósolni, hogy karrierje mindettől csak tovább fog virágozni. Hősünknek 2007-ben – amikor az amerikai piac kicsit sem volt vevő a Winehouse-zal közös Zutons-feldolgozására (Valerie) –, azt bizonygatták zeneipari szakemberek, hogy „itt esélyed nincs egy Mark Ronson featuring bárki kislemezzel!” Az idő a kitartó zenész-producer-előadót igazolta.
A PRODUCERI MUNKÁT HAZAI MENŐPRODUCEREKKEL KÖZÖSEN MUTATTUK BE.
Háttérből a fényre
Mark Ronson producerből lett szólóelőadó, de persze messze nem ő volt az első, aki sikeresen ül meg egyszerre két lovat. A két világ közti átjárásban ritkább a ronsoni út, kevesebben vannak azok, akik előbb producerként lesznek híresek, aztán támad kedvük lemezeket kiadni. Daniel Lanois az egyik emblematikus és nyilvánvaló példa. A kanadai producer a helyi new wave sikercsapattal (Martha And The Muffins) dolgozott pár szuper lemezen, majd Brian Eno fedezte fel magának és néhány közös munka után hívta el a U2 társproducerének. A meghatározó lemezeken (The Unforgettable Fire, The Joshua Tree) való közreműködés után Bob Dylantől Peter Gabrielen át Neil Youngig elég sok fontos zenész megvolt neki, de 1989 óta alkalmanként saját folkos-ambientes dalaival, szólólemezeivel is szórakoztatja a világot, nem is rosszul. Hozzá fogható nagy név Nigel Godrich (fent), aki Ride- és Siouxsie And The Banshees-lemezeken tanulta a szakmát, hogy a Radiohead háziproducereként kerüljön be a legnagyobbak közé, akit persze mások (R.E.M., Beck, Pavement, Travis stb.) is előszeretettel alkalmaztak. Godrich végül haverjával, egy Thom Yorke-kal közös zenekarral (Atoms For Peace) került át a másik oldalra, naná, hogy nem sikertelenül.
ZENÉLŐ PRODUCEREKRŐL EGYSZER MÁR VOLT SZÓ NÁLUNK, ITT!
Ethan Johns apja, Glyn Johns is nagynevű hangmérnök volt, nem véletlen, hogy mindkét fia producerként végezte, Ethan ráadásul nemcsak sztár lett a szakmájában (Ryan Adams, Laura Marling, Kings Of Leon, Paul McCartney), de a félénk férfi hosszú rábeszélések után 2012-ben kiadta első folkos, indiepopos szólólemezét is. Ebbe a szerepbe is belejött, tavaly már a második is megjelent. Az cseppet sem ritka, hogy dj-ből lesz valaki producer (leginkább önmaga producere, ami itt most nem annyira érdekes, még ha az ’Avicii featuring akárki’-szintig jut is), az viszont már ritkább, hogy komoly nagylemezekhez is elkezdik hívni az illetőt. Andrew Weatherall-lal ez történt: Happy Mondays-, New Order-, Primal Scream-remixekkel robbant be és egyszercsak meghatározó Primal Scream- és Beth Orton-lemezeken dolgozott, miközben a tánczenei értelemben vett ’producer’ kategóriát túllépve alapított fontos elektronikus formációkat (The Sabres Of Paradise, Two Lone Swordsmen). A hiphop szintén olyan közeg, amiben ha az ember kellően ügyes zenecsináló, akkor egy idő után a mikrofon végén is jó eséllyel mutathatja meg magát. Timbaland (fent) r&b-énekesek producereként kezdte, aztán a kilencvenes évek végére a hiphop és popzene egyik háttér-kulcsfigurája lett, de addigra már kint volt az első szólólemeze is. Pharrell határeset, mert szinte egyszerre próbálkozott zenekarával (N.E.R.D.) befutni és másoknak dalt író producerként érvényesülni (társával Chad Hugoval), első sikere – társproducerkedés a Wreckx-N-Effect Rump Shakerén – azonban inkább ebbe a ligába sorolja, pláne, hogy szólóban gigantikusan csak egy sor másoknak írt sláger után futott be 2013-ban.
(holnap a zenészből lett producerekkel folytatjuk)
Dömötör Endre
Ronson és Amerikában, Nagy-Britanniában egyaránt No. 1., Bruno Marssal közös slágere, az Uptown Funk:
az előző albumán ilyen perfekt popdalok, mint a You Gave Me Nothing maradtak kiaknázatlanok:
Daniel Lanois első lemezének, az 1989-es Acadie-nak a nyitószáma, a Still Waters:
az Atoms For Peace koncerten, Nigel Godrich a bal szélen dolgozik hangszereivel valamint vokálozik:
Ethan Johns extrém lámpalázát leközdve tudott közönség elé állni remek saját dalaival:
Weatherall produceri munkái után saját formációjával, a Sabres Of Paradise-szal is bőven maradandót alkotott:
Timbaland 2007-ben csinálta meg a maga featuring-sikerlemezét, és a Shock Value-val szólóban is csúcsra ért - a Timberlake-kel és Nelly Furtadoval közös Give It To Me volt az óceán mindkét partján listavezető húzósláger - hősünk rappel:
