„A művészet az égi rendről tudósít” – Ákos-interjú

(X) Új EP-je és közelgő arénás koncertjei okán beszélgettünk Ákossal, de eljutottunk a művészetfelfogásáig is.

- Szeptemberben jelent meg a legújabb Ákos-anyag, az Igazán, ami az első EP-d. Hogyhogy nem nagylemez?

- Próbálunk alkalmazkodni a durván megváltozott zenehallgatási szokásokhoz. Egyrészt a középlemez a rövidebb koncentrációs képességekkel megáldott hallgatókat kevésbé teszi próbára, másrészt így az albumhoz vezető út közben sem hagyjuk új dalok nélkül azokat, akik figyelnek a munkánkra. Az emberek nagy többsége ma már csak egyes dalokat hallgat, albumot nagyon ritkán vagy soha. Mi történne ma mondjuk a King Crimsonnal vagy a Genesis-szel? A nagy lélegzetű, komplex művek arénák helyett művelődési házakban, pinceklubokban keresgélhetnék a közönségüket. A koncentrációs képesség rövidülésével jobbára megszűnt az értelmezés igénye is. Nem találunk utat a hajdani közös tudásbázishoz, a közös nyelvhez, amit jobb szó híján műveltségnek neveztek. A tudatlanság általában gőggel párosul: amit nem értek, annak nincs is értelme. Ebből lesz aztán a gigantikus humor, hogy dalszöveget szöveggenerátorral is lehet írni, mint ahogy a régi festményeken is csak szakállas fazonok ténferegnek – azok számára, akik nem ismerik fel a szereplőket. Nagy kérdés, hogy van-e a művészetnek feladata, és ha van, mi az. Vajon arról kell-e szóljon, hogy milyen az élet, milyen a „való világ”? Az én vállaltan ódivatú szemléletem szerint a művészet mindig arról beszél, ha áttételesen is, hogy milyen kellene legyen az élet. Indirekten az égi rendről tudósít, ilyen értelemben szakrális. Ugyanerről írta Csehov, hogy az életet úgy kell ábrázolni, ahogyan álmainkban megjelenik.

- A Bonanza Banzai feloszlása óta először újra együtt dolgoztok Hauber Zsolttal. Hogy alakult ez így?

- A zenekar nagy sikerek után oszlott fel, személyes és művészi problémák miatt. Zsolttal kamaszkorunktól barátok voltunk, erre a kapcsolatra épült a Bonanza is. Amikor a szintis lemez ötlete eszembe jutott (2084), egyből őt hívtam, de akkor még nem találtunk egymásra. Később egy Recorder-cikk nyomán hívtam fel, azt mondta, most nem tud beszélni, Olaszországban van a gyerekkel. Mondom: milyen gyerekkel?! Mert 40 éves koráig ő volt az irigyelt, független, csajozós aranyifjú. Hát, megnősültem, mondja, van egy kisfiam. Meghívtam őket hozzánk, a lányaim azonnal kezelésbe vették Zsoltikát, sütögettünk, boroztunk, beszélgettünk. Utoljára harminc éve éreztük ennyire jól magunkat együtt, amikor a Fazekas gimi padjait koptattuk. Éreztük, hogy hosszú idő után talán fel tudjuk venni a fonalat. Az ő meghívása elsősorban szerzői oldalról érdekelt, mert egyikünk se éppen hangszervirtuóz. Kíváncsi voltam, hoz-e inspiráló ötleteket. Az eredmény már hallgatható, nekünk örömet okozott a közös munka, remélhetőleg ez hallatszik is.

SZINTIPOP-ÁSATÁS EGY ŐS-BONANZA DEMÓVAL.

- A bonanzás időkhöz képest mi változott meg?

- A dalok születésének tekintetében lényegében semmi. Akkor gyerekek voltunk, nagyon ránk nehezedett a siker, a közönség elképesztő rajongását sem tudtuk kezelni, a sajtó is a torkunknak ugrott, mert se kutyája, se macskája nem voltunk senkinek. Klasszikus „alulról jövő kezdeményezés” volt a miénk, amatőr, underground és forradalmi ügy, szájról szájra terjedő hír. Később az országossá váló siker terheiből konfliktusok lettek. Most sokkal jobb a helyzet, higgadtabbak vagyunk. Amit csinálunk, az ugyanúgy lelkesít, de nincs hímverseny. A középkorúságnak kevés előnye van, de legalább már tudja az ember, mit szeret, nem kell minden tévutat kipróbálni. Ez persze be is zárhat, de talán most abban a pillanatban vagyunk, amikor szabaddá tesz.

- És a középkorúság másik oldala? Például a Kapuzárás című szám az új EP-ről.

- Önreflexív alkat vagyok, és konkrétan egy reflexió jött velem szembe: bár én ma is kamasznak érzem magam, magasnak és karcsúnak, a családi nyaraláson egy kirakatüveg tükrében egy kövérkés fickót pillantottam meg, szalmakalapban és teljesen indokolatlan ujjatlan pólóban. Ebből életem egyik legkönnyebben megírt dalszövege született, olyan sorokkal, hogy „Éhező vágyakat etet a képzelet.” Szerintem jól leírja a férfisorsot, legalábbis az enyémet biztos.

- December 12-én és 13-án két koncerted is lesz az Arénában.

- Sokszor hallom, hogy nekem könnyű egy Arénát megtölteni. Lehet, hogy egyszerűnek tűnik kívülről, de ettől ez még komoly feladat. Aki távolabbról nézi, gyakran intézménynek látja ezt a produkciót, de ez nem gyár, egyéni ötletekből és teljesítményből épül fel minden, épp ez benne a szép. A repertoárt az Igazán EP új dalai köré építjük, de a dalsorrendre például – egyéb szempontok mellett – hatással van az is, hogy a Test című szólólemezem és a Jóslat című Bonanza-album egyaránt 20 éves idén. Jesszusom! Meglepetések, koncerten ritkábban hallható szerzemények is terítékre kerülnek, de természetesen játsszuk az ismertebb dalainkat is, mert ezekkel azonosítanak bennünket. A régi számokat mindig átfúrjuk, áthangszereljük az aktuális hangvételnek megfelelően, mert ha még egyszer ugyanúgy kellene eljátszanom őket, felvágnám az ereimet, de hosszában. A közönség jelentős része örül, mert így a régi számok is újak, és mi is több örömet lelünk a játékban. Okosságnak tűnő hülyeségeket, hülyeségnek tűnő okosságokat ordibálunk egy mikrofonba, és körötte száll füst, meg a csillámpor. Ha egy mondattal le lehetne írni, nagyjából ennyi lenne ez a műfaj.

- Az Aréna megtöltése egyszer is nagy feladat, hogyan sikerülhet neked kétszer is?

- Zsolttal hosszú idő után újra együtt zenélünk, egykori kultstátuszú zenekarunk híre máig hat, de nyilvánvalóvá tettük, hogy nem szimpla nosztalgiabuli lesz, úgyhogy őszintén szólva nem tudom. Sokszor hallom, hogy szerencsés vagyok, de az igazi nagy szerencse az, hogy mindig sokat dolgozhattam, egyrészt mert szeretem azt, amit csinálok, másrészt mert van kinek odaadni a munka eredményét. Talán közhelyesnek hangzik, hogy szeretem a közönséget, de ez a mai hazai viszonyok között egyáltalán nem magától értetődő és nem is általános. Negyed évszázaddal ezelőtt, amikor én is kezdtem, azért állt az ember a színpadra, mert dolgozott benne a közlésvágy. Mára kialakult az a művészettípus, amennyiben ezt egyáltalán művészetnek lehet nevezni, amelyikben nincs benne a megnyilatkozás és a másik megszólításának igénye.

ÁKOS-INTERJÚ A KARCOLATOK CÍMŰ DEBÜTLEMEZÉRŐL ÉS ANNAK 2013-AS TURNÉJÁRÓL.

- Ez a típus nem volt meg mindig?

- Talán megvolt, de korábban nem dominált. Látom, nagyjából merre megy a világ, de nekem nem kell mindenhova vele menni: számomra az a művészet, ami szakrális alapon áll. Ha a művészet kimerül a provokációban, joggal gyanakodhatunk, hogy nincs elég ötlete. A formabontás, mint olyan, rég elavult. Mégis milyen formát kellene ma lebontani? Nincsenek már formák: Duchamp óta egy kiállított piszoár is művészetként parádézik, és akkor még nem beszéltünk a húgyba mártott feszület esztétikájáról. Ehhez képest felemelő, hogy a ma „dalszövegei” csak anyukához szólnak, hogy dobjon le szotyira pénzt, meg hogy az utca sötét, és az erősebb kutya csinálja a szerelmet. A közönség nagyjából két dologból választhat: a tévéslágerek szövegi lápvilága és a haladó kritika által körberajongott sivár taplóság között.

- Azt mondtad egy interjúban, túlzás lenne azt állítani, hogy a magyar énekes-dalszerző hagyomány egy jól kitaposott ösvény. Viszont amit most mondtál, azzal egy olyan hagyományhoz is kapcsolódsz, amit hívhatunk “komoly” popzenének, például a nagyívű témákat feldolgozó progrock tartozhat ide.

- Kamaszkoromban hallgattam ilyesmit, komolyzenével kacérkodó rock volt ez, az ilyesmi rám szerzőként egyáltalán nem jellemző. Nem lettem zenész, énekes vagyok. Bármekkorát nőtt is a produkciónk az elmúlt években, a dalszerzői énem megmaradt a balladamondói attitűdnél. Egy szál gitáros szemlélet ez, de csak az hallja meg, akit tényleg érdekel az ilyesmi. Ha a dal nem személyes, akkor nem tarthat számot a közönség személyes viszonyára. Miért éneklik arénák a Solsbury Hillt? Egyrészt mert jó dal, másrészt mert személyes, és csak ilyenhez lehet személyesen kötődni. Amikor meghallottam ‘85-ben Suzanne Vega első dalát, a Marlene on the Wallt, egyből írtam a haveromnak Angliába, hogy ez nekem azonnal kell. Az a szerencsétlen kazetta megnyúlt, annyit hallgattam tizenhét évesen, sírtam az örömtől, hogy van ilyen zene, van ilyen szöveg egyáltalán. Komoly muzsikálás, nem tucatpopzene, és húsba vágóan személyes. Egész életemben valami ilyesmit akartam csinálni magam is. Ez hol jobban sikerült, hol kevésbé, de aligha tagadható, hogy mostanra elég sok embernek van személyes viszonya a dalaimmal.

ÁKOS-INTERJÚNK A 2084 MEGJELENÉSÉNEK IDEJÉBŐL.

- Ha a személyesség valóban ennyire fontos, akkor miért van az, hogy a magyar zeneipar utánpótlását tévés tehetségkutatóktól várják?

- Ez teljes félreértés. Ezek a tévéműsorok a lényeget tekintve zenés valóságshow-k, sajátos szempontrendszerrel. Nem tehetséget kutatnak, hanem tévékompatibilis embereket. A tehetség nem veszi fel a tévés stylist által ráadott fűzöld bőrdzsekit, ha nem akarja. A tehetség nem Whitney Houston számát akarja énekelni, hanem a sajátját, ami lehet, hogy bénább vagy nyersebb, nem illik a neonfények közé, de a sajátja. Ezeknek a műsoroknak egyetlen mentsége, hogy néha teret adnak olyan tehetségeknek is, mint Rúzsa Magdi vagy Janicsák Veca. Mi annak idején az 1987-es Csillag születik nevű Petőfi Csarnok-os tehetségkutatón tűntünk fel. Előttünk Beri Ary és a Pillangók lépett színpadra, a brigádban egy Balogh Mari nevű lány trombitált. Utána jött a Máyusi Kalapács, akik konkrétan vas öltözőszekrényeket vertek kalapáccsal, szállt a szikra, ilyen Einstürzende Neubauten- meg Laibach-hatásokat mutató valami volt, nem pont zene, de a produkció marha izgalmas volt. Aztán jött a Sexepil együttes Hegyi Zolival: "igazi zöld és igazi kék" (mély hangon Hegyit utánozza). Utána az obligát nejlonhúros kislány, őt követte egy countryt játszó gitáros testhez álló overállban, aztán egy metáltrió szűk farmerben, fehér tornacipőben, függönyhajjal. A srác odalépett a mikrofonhoz: (vékony hangon) „a következő számunk címe Háború”, aztán minden átmenet nélkül elkezdett hörögni. És ezek után jöttünk mi a furulyanagyságú szintetizátorunkkal, hogy úristen, közönség, mert addig csak a Fazekas Gimnázium 134-es termében léptünk fel a haverjaink előtt. Totál káosz volt az egész, de őszintébb, emberibb és szórakoztatóbb volt bármilyen mai tévéműsornál.

- Egyik oldalról ott van a munkába temetkező, hiperaktív, másik részről, pedig az egyedüllétre áhítozó ember. Ez az ambivalencia nem vezethet oda, hogy egyszer azt mondod: na most volt elég?

- Sokszor éreztem már, hogy elég. Ha arról nyavajgok, hogy mennyire elfáradtam, és huzamosabb ideig lógatnám a lában, akkor valaki mindig gyorsan biztosít arról, hogy a semmittevést úgyse bírnám ki. Ez egyáltalán nem lehetetlen, de egyszer azért szívesen kipróbálnám. Komoly külső és belső nyomás alatt zajlik az élet ebben a műfajban, nincs vége a munkaidőnek soha, ez tényleg 24 órás szolgálat. Nem tudok rutinból, izgalom nélkül felmenni a színpadra. Vállalom, hogy ennyi idő után is amatőr vagyok, ebből a szempontból biztosan. Szeretek készülni, izgulok a buli előtt, mert tudom, mennyi mindenen és mennyi mindenkin múlik egy koncert fogadtatása, persze személyesen rajtam is. És hiába készül az ember hetekig-hónapokig, simán történhet valami váratlan. Volt már ilyen, az Andante című dupla koncertalbumot úgy vettük fel, hogy 40 fokos lázam volt, alig éltem. A Kongresszusi Központ üzemorvosa közölte, hogy ilyen állapotban nem mehetek föl a színpadra. Na, mondtam, maga nagyon fog csodálkozni. Két nap alatt négy koncertünk volt így: nem hősködni akarok, csak azt próbálom illusztrálni, mennyire összenő az ember a produkciójával. A színpadon jobbára magamra vagyok utalva, magamat képviselem, és persze tétje van minden koncertnek. Az egyetlen fellépéstípus, amikor tök nyugodt vagyok, a felolvasóest. Kisebb teher, inkább játék: ha aznap kevésbé jönnek össze a dolgok, a szöveg akkor is magától működik.

interjú: Kálmán Attila
fotók: www.akos.hu

a december 12-i Aréna-koncert Facebook-eseményoldala és a december 13-i Aréna-koncert Facebook-eseményoldala 

az új EP címadó dala, az Igazán egymilliós látogatottság felett járó klipje: 

az Igazán EP: