Omladozó plázák, virtuális zsákutcák – Mi is az a vaporwave?

2014.12.03. 14:38, rerecorder

Reneszánsz szobrok, rosszul renderelt digitális képek, furcsa japán reklámok, giccses szaxofonszólók, plázazene. A vaporwave egyszerre vizuális és zenei irányzatként összehozta ezeket a dolgokat, de hogy lesz ebből kapitalizmuskritika? Valamint hova tovább: tényleg a PC musicé a jövő?

2010 környékén, amikor már mindenki végleg temetni kezdte a kiterjedt, szubkultúrára emlékeztető trendeket a zenében, akkor egyszer csak egyre több nagyon hasonló vizuális anyag kezdett megjelenni közösségi oldalakon, ezekkel párhuzamosan pedig a zenemegosztókat is ellepték a homályos eredetű, talált hangokból összeeszkábált, kísérteties számok. Képek, gifek, videók mind szerves részét képezik a vaporwave-esztétikának – HD minőség, retrofuturizmus, random tárgyak egymás mellé helyezése stb. –, de ebben a cikkben főleg az irányzat zenei vonatkozásairól lesz szó.

A vaporwave gyűjtőnevet 2011-ben kezdték használni a turntable.fm oldal felhasználói, majd gyors terjedésnek indult és általánosan használt fogalommá vált. Az elnevezés egyrészt utalás a vaporware-ekre, amik olyan szoftverek, amelyek különböző okoknál fogva sosem készülnek el, ilyen-olyan blöffök csupán. Másrészt megidézi a Kommunista kiáltványt is – „All that is solid melts into air” –, Marx és Engels a pára-metaforát használta annak szemléltetésére, hogy a polgári kapitalizmus úgy számolta fel a korábbi megcsontosodott normákat és viszonyokat, hogy az új rend a folyamatos változás, illékonyság lett. Harmadrészt a pára önmagában is metaforikusan utal a zene jellegére: bizonytalan körvonalú, nehezen megragadható, „körülvesz”.

A stílus, már csak azért is, mert több alstílusra töredezett – olyan remek elnevezésekkel, mint mallsoft (éteri vásárlós liftzene), post-internet (sötét szintis verzió), futurefunk (Saint Pepsi-féle (balra) disco vaporwave), vapornoise (zajos durvulás), vagy broporwave (kamu irány a brostep mintájára) – rengeteg zenei előképpel rendelkezik. A hangmintázás jellege, a zene „észrevétlensége” egyértelműen a musique concrete-ot, a Satie-féle „bútor-zenét” idézi, amikből később kinőtt a már popzenének számító ambient. A ritmika és a zenei struktúrák hiánya, a leszámolás a hagyományos dalszerkezettel a zene atmoszférájára tolta a hangsúlyt, a legtöbb vaporwave ugyanígy hangulatfestő. Az eredmény nagyon közel áll a lenézett liftzenéhez, vagy akár a library musichoz, sokszor hallgatás alapján ezek megkülönbözhetetlenek a vaporwave-től, koncepciójuk azonban nagyban eltér.

SAINT PEPSIT ITT MUTATTUK BE GLOBÁLRADAR ROVATUNKBAN.

Szintén fontos előkép a kizárólag hangmintákra épülő, John Oswald által az 1980-as években kitalált plunderphonics, ami az 1989-es Plunderphonics című lemez által érthető meg legjobban. Ezen Oswald ismert popszámokat rendez új kompozíciókba (például), a végeredményt jól tükrözi a borító: Michael Jackson Bad című albuma hangyányi módosítással, Jacko a bőrkabát alatt nem visel semmit, csak melleket és punciszőrt. Oswald William Burroughs cut-up technikájához hasonlította saját módszerét, a jól ismert dalokon produceri munkával csavart párat, az eredmény pedig viccesen nyugtalanító kritikája lett a megszokottnak. A vaporwave ugyanígy a hozott anyagot modulálja, a hangminták révén, azok módosításával irányítja a figyelmet a korábban reflektálatlanra.

Mivel a vaporwave előadói talált hangokkal dolgoznak, ezért a hangmintakultúra hosszú hagyományához kapcsolódnak, ami a Don Giovanni rengeteg zenei idézetétől a századforduló modernista hangkollázsain át, a ‘80-as évek hiphopján keresztül napjaink elektronikus zenéjéig ível. A vaporwave-et az teszi különlegessé, hogy a hangminta alapjául szolgáló elemek nem többé-kevésbé ismert zenei idézetek, hanem reklámzenék, zörejek, számítógépes menük hangjai, videójáték-effektek; tehát a modern embert folyamatosan körülvevő, szinte észrevétlen hanganyag.

Az irányzat beindulásban megkérdőjelezhetetlen szerepe volt két kortárs elektronikus zenésznek, Daniel Lopatinnak és James Ferraronak. Lopatint leginkább Oneohtrix Point Never projektje miatt szokás ismerni, ezen a néven korábbi lemezei, például a 2009-es Zones Without People azt a fajta analóg szintis, digitális melankóliát mutatják be teljes díszében, ami könnyen asszociálható a virtuális valóság és az internet hátborzongató oldalával, ami kedvelt témája lett a vaporwave-nek is. A 2011-es Replica volt az, ami a készítés módja miatt is sokakat inspirált, Lopatin régi reklámzenéket gyűjtött – az anekdota szerint bolhapiacon vásárolt VHS-ekről van az anyag –, ezekből csinált kollázsokat és az egészet összefogta statikus zajjal. Ezeket a lemezeket nem szokták vaporwave-nek tekinteni, mert túlontúl látványosan nyúl Lopatin a hangmintákhoz, a vaporwave-nél pedig szinte észrevehetetlen a hozzáaadott érték, többek között ezért is burkolóznak névtelenségbe a vaporwave-szerzők.

A névtelenség megtartásának általános formája paradox módon a nevek halmozása, egy-egy előadó 5-10 álnevet is használ párhuzamosan, ezek jellemzően kitalált megacégek, technikai eszközök, vagy jövőre utaló dolgok nevei, gyakran japán karakterekkel feldobva. Visszatérve Lopatinhoz: neki tulajdonítják az első – sokak szerint magasan a legjobb – vaporwave kiadványt, a Chuck Person álnéven kiadott Eccojams Vol. 1.-t, ami címében egy klasszikus SEGA-játékra utal. Ezen valóban megtalálható a stílus minden jellemzője: ‘90-es évekből kukázott hangok, álmosítóan ambientté nyújtott hangminták, nosztalgikus hangulat, retrofuturisztikus megszólalás, valamint a nyugalom és fenyegetés furcsa elegyéből kialakuló atmoszféra.

Ferraro hipnagógikus poppal kezdte, ami olyan, mintha a vaporwave testvérstílusa lenne, csak a spektrum másik végéről. A hangminták inkább a ‘80-as évekből jönnek, a megszólalás sokszor fájóan lo-fi, dalközpontú és popérzékeny; viszont hangulatában és atmoszférájában az összetéveszthetőségig hasonlít a vaporwave-hez. A színtér központi figurája Ariel Pink volt, aki aztán rendesen kinőtte magát és inkább indie-sztár lett, de a mostani számaiból is sugárzik az a múltba révedő, mégis nagyon kortárs hangulat, ami főleg Simon Reynolds Retromania-elmélete után volt slágertéma. Ferraro nem is a korábbi munkássága miatt lett állandó hivatkozási alap, hanem a kizárólag MIDI-hangokra írt 2011-es Far Side Virtual lemeze okán. Azt nyilatkozta, hogy nem is számokat írt, hanem csengőhangokat komponált, és a lemez ettől szinte hallgathatatlanul steril és művi, de épp ezért invenciózus. A pittyegések és a kattintáshangok folyamatosan ott vannak az ember fülében, olyannyira mindig, hogy már észre sem vesszük, viszont Ferraro kíméletlenül ráirányítja figyelmet. Ezek a technológiai fejlődés és a kapitalista társadalom hangjai, ezért építkezik ezekből a vaporwave, azt tudatosítja ezáltal, hogy tudat alatt, a fülünkön keresztül is szórakoztatnak minket, de mi lesz akkor, ha elkezdünk azokra a hangokra figyelni, amik – ahogy Adam Harper, a stílus legfontosabb elméletalkotója fogalmaz – „láthatatlanul olajozzák a kapitalizmus kerekeit?”

PC Music

2014 nagy durranása A. G. Cook bombaerős koncepciójú netlabelje. A PC music – azért pc, mert számítógéppel csinálják, ilyen egyszerű – a vaporwave-hez hasonlóan szintén erősen hangmintaalapú, nagyrészt az interneten szerveződő és jelenlévő, a fogyasztói kultúrát kritizáló, viszont szégyentelen klubzenét takar. Az előadók (ha egyáltalán több emberről van szó, nem csak Cook által kitalált imidzsekről) áramvonalasított, termékként megjelenő popsztárok egy futurisztikus műanyag világból. Cookék a távol-keleti poptól a happy hardcore-ig a leghatásvadászabb, magas bpm-ű, héliumos vokálokkal kiakasztó bulizenéket billentik ki pont annyira, hogy „weird” legyen, de napokra beleragadjon a fülbe, és táncolni akarjon, aki meghallja. Hannah Diamond, a Lipgloss Twins, SOPHIE, Danny L Harle, QT és a többiek HD-ben bizonyítják, hogy mennyire változók a cikiség határai, messze túl irónián, szarkazmuson, már számolni se lehet a kanyarokat.

YELLE FRISS INTERJÚNKBAN ÁRULTA EL, HOGY SOPHIE-VAL DOLGOZIK ÚJ DALOKON.

Adam Harper a választ is megadta, szerinte azáltal, hogy a szórványos hangkulisszák tendenciózusan egymás mellé kerülnek, azt mutatják be, hogy mennyire egyszerű, röhejes és giccses módokon próbálják hangokkal lebilincselni az emberek figyelmét, persze főleg a fogyasztói társadalom és a versenykapitalizmus gaz szekértolói. Ezért a vaporwave technikája az accelerationism nevű filozófiai irányattal rokon, ami azt mondja, hogy a kapitalizmus úgy számolható fel, ha nem kritizáljuk, hanem éppenséggel annak szellemében felgyorsítjuk és bővítjük azt, így végül összeomlik saját súlya alatt. A vaporwave szempontjából tehát arról van szó, hogy a béna plázazenék, a reklámszpotok giccsei és a telefonok pittyegései nagy tömegben egymás mellé helyezve majd felnyitják a hallgatók szemét, hogy „Jé, de szar a kapitalizmus. Ezzel vertek át engem eddig? Hát ezért vettem meg azt az iPhone-t?” Hogy ez tényleg így van-e, azzal kapcsolatban szerintem nem egyedül vagyok szkeptikus, de ez a keményvonalas vaporwave-isták koncepciója. A broporwave-esek meg persze már azt sem tudják, ki az a Marx, csak a digitális delfineket és a halványrózsaszín template-eket szeretik.