A pop és az underground összeolvadása – 1994 2. rész: pop és rock

Húsz éve a popzene. A poptörténeti körforgás húszéves periodicitását követő megemlékezéseinkben három éve 1991-re, két éve 1992-re, tavaly 1993-ra csévéltünk vissza, a Recorder friss, huszonhetedik számának fókusztémájával pedig 1994-re - ez az év általában a poptörténet egyik legjobbjaként szokott szerepelni az összegzésekben. Nem alaptalanul. Irdatlan mennyiségű klasszikus album, és nagyon erős lemez jellemzi, plusz a punk lett az új pop, a brit gitárzene ismét világuralomra tört és a techno meghódította a mainstreamet. Kurt Cobain halálával pedig egy generáció vesztette el bálványát. Lesz majd összefoglaló az 1994-es hazai történésekről, listázzuk az év legjobb albumait, ciki és menő slágereit, a szárnyra kapott britpopról külön is szólunk - sőt bulizni is hívunk mindenkit 1994 popzenéjére -, de nagy évösszefoglalónk kronologikus idővonala után először jöjjön egy áttekintő az év főbb popzenei trendjeiről.

Mainstream pop és rock

Húsz évvel ezelőtt Amerika a poppunktól és a még mindig szűnni csak nem akaró grunge-tól volt hangos, Angliában azonban ellencsapás formálódott britpop fedőnéven és hamarosan világuralomra is tört. A Blur, az Oasis, a Suede és a Pulp nevével fémjelzett gyűjtőkategóriáról – és a vonatkozó 1994-es brit gitárzenei színtérről – hamarosan írunk részletesen is, itt most inkább maradunk 1994 egyéb jellemzőinél.

Az előző évek hozadéka, de a mainstream rádióban ekkorra nyert végérvényesen teret az alternatív rockzene (na persze csak a világ szerencsésebbik felén). Még szép, hiszen a poppunk áttörése zajlott 1994-ben: nagykiadónál jelent meg a Green Dayt sztárstátuszba kapituláló, 20 millió felett fogyó Dookie, de az Offspring  szintén harmadik lemeze, a Smash is elkelt vagy 16 millió példányban (és akkor nem beszéltünk arról, hogy a Bad Religion is nagykiadóhoz szerződött, a Rancid is elkezdett nagyon népszerű lenni és a Blink-182 is felvette első lemezét), plusz valahol itt említhető a powerpopos Weezer szintén nagyon sikeres debütálása is.

A grunge ugyanakkor még tartotta magát Amerikában, sőt lehet, hogy második legerősebb évét tolta (Alice In Chains-, Pearl Jam-, Soundgarden-, Stone Temple Pilots-lemezekkel, oldalágon a Nine Ninch Nails-szel, debütáló Marilyn Mansonnel, nu-metált indító Kornnal), de Kurt Cobain áprilisi halála sokáig árnyékot vetett nemcsak a műfajra (azt magával együtt kinyírta), hanem úgy általában a rockzenére is. Egy (lehet két) generáció legnagyobb ikonjának zenekara az MTV Unplugged kiadásával búcsúzott és csuklasztotta el majd mindenki hangját. Két teljesen különböző élmény volt hallani az akusztikus Nirvana-koncertet a felvétele után és már az énekes halálának tudatában. A legnehezebb alighanem Courtney Love-nak lehetett, aki férje testének megtalálása után pár nappal adta ki Hole nevű zenekarának Ezt éld túl című – ekkor már rég kész és legyártott, boltokba kiszállított – bivalyerős, máig eleven rockalbumát (és pár hónappal később a Hole basszerosát is elveszítette herointúladagolásban).

A popzenének ugyanakkor nem volt túlzottan izgalmas éve ez. Amerika berosált a svéd Ace Of Base jórészt két évvel korábbi dalaitól, a listákon jó volt látni a sokszínűséget, viszont a hagyományos popstílusok inkább izgalommentesek voltak. A Boyz II Men, All-4-One, R. Kelly típusú r&b uralkodott, utóbbi felügyelete alatt mutatkozott be Aaliyah, az üdítő kivételt a TLC jelentette (meg Jhelisa, de ő nem lett sikeres). Stabilan futottak a fiúbandák (Take That, East 17 – és beindult az ezeknél jóval nyálasabb Boyzone) a briteknél fura reggaepop reneszánsz zajlott, Európában pedig az eurodance dübörgött tovább, de már kevesebb korszakos zenével, persze nem kevés nagy slágerrel.

Indie & posztrock & arthop

Ha akkoriban a grunge, a poppunk és a britpop árnyékában nem is volt nyilvánvaló, de az amerikai indie igen erős évet húzott le (Pavement, Guided By Voices, Built To Spill, Sebadoh, Codeine, Low, Lambchop, The Magnetic Fields), akárcsak a zajrockosabb testvérzenekarok (Jon Spencer Blues Explosion, Jawbox, Jawbreaker, Drive Like Jehu, Shudder To Think, Shellac, The God Machine – és mondjuk itt említjük meg, hogy a Kyuss is nagy volt, meg elindult egy black metal reneszánsz).

Jellemző trend volt még a posztrockosnak hívott zenekarok elterjedése (mindenki ódzkodott ettől a tulajdonképpen találó névtől: Bark Psychosis, Pram, Laika, Tortoise, ’O’rang – sőt a Disco Inferno kísérletező "posztpopja" is idesorolható), a hiphopos ütemek és az artrockos gitárzenék keresztezése (Beck, Soul Coughing, G. Love & Special Sauce, Cake), meghatározó dalszerző-előadók debütálása (Jeff Buckley, Elliott Smith, Ben Harper) és műfajukban nagynevűek (Morrissey, Nick Cave, Daniel Johnston) erős kinyilatkoztatásai.

Britanniában sem minden a britpopról szólt (ott volt az ábrándos Saint Etienne, a Moog-búgató Stereolab, a barokkpop The High Llamas, a kamarapop The Divine Comedy,a zajban úszó Spectrum, a zajban már egyenesen lebegő Main, az artpopos Animals That Swim és a neopszichedelikus Gorky’s Zygotic Mynci is), de jó éve volt az acid jazznek is, kreatív (Galliano, Sandals) és kereskedelmi (Jamiroquai, Brand New Heavies) értelemben is. Európa sem vallott szégyent 1994-ben: Svédországból a Cardigans, Belgiumból a dEUS, Németországból a Blumfeld tűnt fel.

Dömötör Endre

A legkelendőbb nagylemezek 1994-ben

Top 5, USA

1. Ace Of Base: The Sign
2. Mariah Carey: Music Box
3. Snoop Doggy Dog: Doggystyle
4. Elton John: The Lion King (filmzene)
5. Counting Crows: August And Everything After

Top 10, UK

1. Bon Jovi: Cross Road
2. The Beautiful South: Carry On Up The Charts
3. Mariah Carey: Music Box
4. Eternal: Always & Forever
5. Wet Wet Wet: End Of Part One: Their Greatest Hits
6. R.E.M.: Monster
7. Pink Floyd: The Division Bell
8. Blur: Parklife
9. The Beatles: Live At The BBC
10.Carreras, Domingo & Pavarotti: The Three Tenors In Concert