Durvulni kár – Electrify Vol. 6.: Colin Stetson, Mika Vainio (beszámoló)

A sorban hatodik Electrify két külföldi fellépője a világ legnépszerűbb avantgárd szaxofonistája, Colin Stetson, valamint az ex-Pan Sonic tag zajzenész Mika Vainio voltak. Egyikük egy óra alatt komplett világot húzott fel, másikuk ugyanennyi idő alatt megkérdőjelezte egész addigi munkásságának jelentőségét.

Colin Stetson fellépéseiről szokás úgy beszélni, mintha cirkuszi produkciók lennének, nem koncertek. Egyetlen szaxofon és néhány mikrofon elég neki ahhoz, hogy egyszemélyes zenekarrá alakuljon, és a legkülönbözőbb hangszereket imitálja. Ha tényleg ennyiről lenne szó, akkor egyszeri poénnak elmenne, de akkor már a körlégzés demonstrálásánál ezerszer nagyobb baromságokra fizetnék be. Emberek a hajuknál fogva pörögnek öt méter magasan, vagy épp láncfűrészekkel zsonglőrködnek – ezek mind izgalmasabbak, mint egy hangszerrel dülöngélő középkorú férfi. Cirkuszban viszont sosem láttam olyat, hogy egyik pillanatban még úgy szól egy hangszer, mintha egy elefántcsorda vonulna, a következőben pedig már úgy, mint egy Black Sabbath-szám basszusszólama. Hogy ezt egészen véletlenül egy darab fickó csinálja, igazából szinte mindegy, mondjuk busz helyett elég egy Suzuki a turnézáshoz.

Az mindenesetre viszonylag ritka, hogy egy négy szaxofonszólóból felépülő koncerten nem lehet lépni az emberektől, holott a legtöbben rögtön hátraarcot csinálnak, ha meghallják a „jazz”-szót, főleg amikor a baljós „avantgárd”-előtaggal emlegetik. Biztosan bejátszik, az is, hogy „milyen izgalmas, ez a szaxofon-bűvész, vajon hogy csinálja?”, de Stetson népszerűsége inkább azon alapulhat, hogy a technikai virtuozitás sajátos, és puha hangzásvilággal párosul. Az innovatív szaxofonisták inkább durvulni szoktak, gépfegyver, feketeség, de még a szentlélek is kísértet inkább, ezek azok a zenék, amiket csak akkor illik hallgatni, amikor senki nincs a hangfalak 50 méteres körzetében rajtunk kívül; Stetson viszont, még a legvadabb pillanatokban is meglepően lágy. Olyan időtlen sejtelmességbe burkolóznak a számai, mint Jon Hassell trombitás szerzeményei.

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy szűk érzelmi skálán mozogna, vagy ne tudna grandiózus, vagy fenyegető lenni, mindenki láthatta a Trafóban, hogy ezek mind megvannak benne. Viszont úgy néz ki, többen szeretik a monumentális, ködös képzelgéseket, mint az agyszaggató őrületet.

Főleg a koncerteken ritkán előkerülő basszusszaxofonból csalt elő Stetson olyan egyáltalán nem „szaxofonos” hangokat, amik mostanában elektronikus zenében gyakoriak, így még az is megmagyarázható, hogy mit keresett az Electrify-on. Hol szólóhangszerként, hol ritmushangszerként bánt a szaxofonokkal, a billentyűk kattogtatásával és az átfújásos-technikával pedig több réteget is gond nélkül összecsúsztatott, amitől a körkörös, repetitív futamok mindig máshogy játszottak össze. Ettől tényleg el lehetett arról feledkezni, hogy ezek szaxofonszólók, inkább maroknyi primitív, de tehetséges zenész közös produkciójának hinném csukott szemmel.

A fennkölt címadások – mint például a koncerten is előkerülő To See More Light – ritkán nem nagyképűek, de Stetson simán felnőtt a feladathoz, emellett pedig megismételhetetlenül személyes maradt a produkció. Erre a kettősségre tényleg csak a legnagyobbak képesek.

Mika Vainio teljesítménye önmagában is csalódás lett volna, Stetson után viszont egyenesen lehangoló volt hallgatni. A 100 éve turnézó öreg rockerek és a minden hétre jutó zenekari újraegyesülések korában nem nehéz olyan koncertekbe futni, amiket a fellépők is látványosan unnak, és jó eséllyel csak a villanyszámla befizetése motiválja őket, ez a buli is ékes példája volt ennek a szomorú trendnek.

Az ijesztgetés önmagában nagyon régóta nem érdekes, már ‘82-ben is magas szinten űzték a műfajt különböző kísérletező kedvű őrültek/zsenik. 2014-ben annyi alműfaj van, ami alapjáraton másról sem szól, mint a félelem megzenésítéséről, hogy olyan olcsó, inspirálatlan trükkökkel, amikkel Vainio próbálkozott, jobb érzésű emberek sarokba állnának, nem színpadra. Ami horrorfilmekben a hirtelen hangos zaj, vagy a bokorból előugró idióta, az volt zenében Vainio: megijeszt, de rémálmaim biztosan nem lesznek.

Az absztrakt, kaotikus indusztriális techno csak akkor lehet jó, ha elementáris, le kell hengerelnie, különben érdektelen. Legutóbb ugyanebben a teremben Pete Swanson megmutatta, hogy kell ezt csinálni, akkor mindenki lebólogatta a fejét, most meg csak ásítozva tekingettek legtöbben a kijárat felé. Ötlettelen töredékek mindenféle koncepció nélkül egymás mellé hajigálva, nagy szerencse kell ahhoz, hogy ebből kijöjjön bármi.

A bántóan hangos, csontremegtető basszus amúgy remek dolog, érdemes volt miatta feltalálni az elektromosságot, de kár itt megállni. Vainionak viszont elég volt ennyi. Alibiből bedobott még néhány sablont: kútmély bugyogás, csörömpölés, kalapálás, törés-zúzás. És akkor most mi van? Nekem is van számítógépem, letöltök ezt-azt, rákötöm egy nagyobb hangrendszerre, aztán befosatok bárkit. Csak én nem vagyok se „legendás”, se „kultikus”, akit meg annak mondanak, gyakorolhatna önkritikát, vagy ha nem, rácsaphatna valaki a kezére: „Mika, ezt ne. Mi szükség erre?” Semmi.

Kálmán Attila
(a fotók nem a budapesti eseményen készültek)

ez a friss video Stetson budapesti koncertjén készült, az említett To See The Light: 

és a legutóbbi Stetson-album, a New History Warfare Vol. 3: To See More Light - (X) 35 millió dal a Deezeren. Válaszd hozzá a Telenor 2GB+Deezer szolgáltatáscsomagot!: