Anarchia a megnyugvás területein – A Sex Pistols és az igazság

Mindenki hallott már róluk és mindenki el tudja dúdolni a God Save The Queen refrénjét, sokan azonban még annak ellenére is tévesen ismerik a Sex Pistols-mítosz elemeit, hogy közel negyvenévnyi idő állt rendelkezésre a tisztázásukra, és hogy százszor érdekesebb a részletgazdag nagyképet vizsgálni, mint végigszaladni a rövidített olvasmányon. Johnny Rotten, Sid Vicious, Malcolm McLaren és a kleptománia – avagy minden, amit a Pistolsról tudni kell pontosan 37 évvel a Never Mind The Bollocks, Here’s The Sex Pistols 1977. október 27-i megjelenése után.

Bármennyire is ellentmond a punk egyházi dogmáinak és bármennyire is reflexszerű tiltakozásba kényszeríti az egyszeri PICSA-pólós trógert, az igazság az, hogy a zenekar, amire a Sex Pistols leginkább hasonlított, nem volt más, mint a Beatles. Elég csupán néhány közös tényezőt felsorolni. Egyik négyes sem ment volna semmire saját rafinált és talpraesett menedzsere nélkül; a bandákon belüli személyes kapcsolatok itt is és ott is egy nő feltűnése után kezdtek gyors oszlásnak indulni, és persze mindkét együttes hónapokon át kilincselt egy elfogadható lemezszerződésért, hogy aztán úgy felforgassák a világi média/popzene állóvizét, mint nagyon senki más. Mindkettő produkció egy érzékeny és történelmileg fontos időbe, valamint társadalmi rétegbe született bele; megjelenésükkor egyaránt a lázadás ilyen vagy olyan formáját képviselték, és ami talán a leglényegesebb: mind a liverpooli, mind pedig a londoni bagázs szolgált annyi innovációval a kevés múltbéli rálátással bíró fiatal közönsége számára, hogy sokan hajlamosak legyenek elfeledni, mennyit is merítettek elődeik szelleméből.

A hónapok alatt egyre csak növekvő egók és a különböző elbeszélési módok miatt roppant nehéz pontosan meghatározni, mi történt a Sex Pistols fokozatos összeállása és Johnny Rotten a San Franciscó-i Winterland színpadán kiejtett hírhedt utolsó mondata között. Az énekes és Malcolm McLaren közötti ellentétek ugyanúgy torzítják a brit punkforradalomról alkotott víziót, mint az egész cirkusz kiindulópontjának tekinthető New York-i színtér és a londoni Finsbury Park közötti óriási földrajzi távolság. Persze a nézőpontok tanulmányozásával kirajzolódik egy többé-kevésbé logikus és elfogadható kép, ami alapján világos, hogy korántsem lehet olyan nyílt és egyszerű tőmondatokban elmesélni a történetet, mint ahogy azt sokan teszik, és hogy az egész perspektívát csúnyán elferdíti a témával kapcsolatos információhiány, a műfaj kommercializálódása és a legendákra jellemző általános misztifikáló hajlam.

Ha az átlagember a Sex Pistolsra gondol, valószínűleg Johnny Rotten csoffadt patkányképe vagy Sid Vicious ostoba, arroganciától szétrobbanó tekintete jut eszébe, pedig pont John Lydon és John Simon Beverley voltak azok, akik a legkésőbb csatlakoztak ahhoz a társasághoz, ami már a hetvenes évek közepe óta próbált zenekarként működni. A banda ötletgazdai feladata így a gitáros Steve Jones-ra hárult, aki régi haverjával, Paul Cook dobossal együtt kezdett neki rockzenei pályafutásának, és akinek lázadása mögött sokkal kevésbé állt egy bonyolult és érvényes gondolatmenet, mint az unalom. Az egész színteret kitűnően lekrónikázó Jon Savage író szerint is kleptomániában szenvedő illető ugyanis hobbiból tört be Rod Stewart és Keith Richards lakásaiba hangszervadászat céljából (a kánon részét képező Bowie-féle Roundhouse-buli kirámolásáról ne is beszéljünk), a fiaskók pedig sem a lelkiismeretét, sem a csapat előremozdulását nem terhelték: a pre-Pistols ugyanis, ha értékelhető muzikális tudással nem is, profi felszereléssel már első lépéseikor büszkélkedhetett.

Persze pár csellengő munkásosztálybeli tizenéves önerőből sosem lett volna képes nemzetközi szintű botrányt kavarni a reptéren okádás/fülsértő zene/utálom a Pink Floydot pólók puszta összegével – és ez az a pont, ahol Malcolm McLaren belép a képbe. Mivel azonban pont a ravasz és dörzsölt üzlettulajdonos-menedzser volt leginkább hajlamos eltúlozni saját jelentőségét, nem árt tisztázni, hogy az, hogy ő volt a csapat egyedüli és legfőbb mozgatórugója, a háttérbe húzódó mindenható bábjátékos, távol áll a valóságtól. A 70-es évek elején ugyanis igen korlátolt rálátással rendelkezett a popzenére: az előző évtized egyszerűen teljesen kiesett neki, fogalma sem volt annak ellenkultúrájáról, és önéletrajzi könyvében Nick Kent újságíró is ábrázol egy roppant abszurd helyzetet, amiben McLaren nem akarta megérteni, hogy Bob Dylan nagyobb jelentőséggel bír, mint a mára már igen elfeledett Billy Fury. Így amikor Steve Jones a kultikus SEX nevű ruhaboltban megközelítette a tulajt saját zenekara felkarolása miatt, a dolog nemigen érdekelte (végül is mit várhatunk valakitől, aki anno koszlott hippikként tessékelte ki Iggy Popot és James Williamsont az üzletből?) egészen addig, amíg a New York Dolls kései vizuális felelőseként bele nem csöppent a tengerentúli protopunk-hullám világába. Főként a Television egyik korai tagja volt az, aki visszafogottan fogalmazva inspirációt, tényszerűen tekintve pedig nyíltan kizsákmányolható területet nyújtott számára, amikor az egész színtér pezsgése végre felnyitotta a szemét. „Eltökélten tértem vissza Angliába. (…) Nem mást hoztam, mint azt az imázst, ami abban a vigasztalan, különös, Richard Hell nevű dologban testet öltött”. Innen pedig már nem volt visszaút.

Egy jó menedzser semmire sem mehet jó alapanyag nélkül, az ős-Pistols pedig minden volt, csak épp az nem. Ám ez megváltozott John Lydon megjelenésével. A szegény, ír felmenőktől származó; gyerekkorában építkezéseken patkányokat öldöklő; egy fiatalkori agyhártyagyulladás miatt lényegében az egész életét újrakezdő londoni srác biztosította azt az intellektuális többletet és karakterisztikus perszónát, amire az egész produkciónak égető szüksége volt, és ami McLaren számára ugyanannyira volt a kezdet, mint a vég. Johnny Rotten tényleg ösztönös véleményvezérként viselkedett, aki komolyan vette misszióját, és aki túl nagy ésszel bírt ahhoz, hogy kiteljesedjen a csapatban. A többi tag ugyanis egyszerűen segghülye volt: Steve Jones szó szerint írni és olvasni sem tudott, Glen Matlock basszusgitáros pedig kb. azért is lelkiismeret furdalást érzett, ha a hangos zene zavarta a szomszédokat. Ilyen emberekkel nem lehet megváltani a világot, az olyanokkal, mint az énekesként csatlakozott Lydon, viszont már igen – ez pedig szúrta is a menedzser szemét, aki idővel csak egy eltávolítandó tüskét látott a masszív jellemmel bíró fiatalban. A zsigereiig felbujtó, a megbotránkoztatást egyszerre ösztönösen és tudatosan kivitelező Rotten csatlakozásával azonban a dolog végre beindulhatott, és már csak (a kirúgott Matlock helyére bevett) Sid Vicious kellett, hogy teljesen elszabaduljon a pokol, Nagy-Britanniától Kaliforniáig pörkölve feketévé talajt a nyomában.

A banda genezisénél; az együttesben tömörülő és idővel tűrhetetlenné fajuló viszonyokon, valamint a McLaren kontra Lydon hatalmi csatározáson kívül már csak egy érdekes dolog van: a csapat első és utolsó nagylemeze, a meglehetősen későn kiadott Never Mind The Bollocks, Here’s The Sex Pistols. Egy se nem túl-, se nem alulértékelt, hanem súlyosan félreértett munka ez. Azok, akik szerint a Pistols és úgy általában a punk tűzbe hajított minden elgondolást, ami az addigi húsz esztendő popzenéjében megszületett, tévednek. Nikki Sudden és Epic Soundtracks esetleg gondolkozott azon, hogy valamit máshogy kéne csinálni, mint addig, és a Pop Group is feszegette a határokat, amikor London helyett a dzsungelt tette meg origónak. Na de a Pistols? Ők nem is vágytak ilyesmire. Vicious-nek elég volt a káosz és az ingyen drog, a Jones-Cook páros is csak a farkukra cuppanó groupie-k miatt nyomta le a műsort minden este. Egyedül Lydon volt az, akinek a gondolatai tovább merészkedtek a forrongó jelennél, de az ő látásmódja is csak a PiL indulása után szélesedett ki. Y, Cut, Metal Box, Chairs Missing – ezek tekintetében a Bollocks tényleg az, ami, egy jól megírt; akarattal és szorgalommal rögzített; reszelős, dühös és érdes powerpop lemez, ami a rockzenében még véletlenül sem rendezett újra semmit – mindössze a szennyvízhálózat szintjére süllyesztette azokat a műfaji elvárásokat, amiket a Pink Floyd és a Yes az elérhetetlenségig duzzasztott; és amelyek szerint könnyűzenét csakis jól képzett, előkelően kommunikáló, művészeti sulis felső középosztálybeliek csinálhatnak. És noha eleve nem lehet nullkőnek tekinteni sem egy olyan lemezt, aminek a producere a Revolveren és a The Dark Side of The Moonon edződött; sem egy olyan zenekart, aminek a menedzsere az 50-es évek popmogulját, Larry Parnes-t tartotta a példaképének, a korong egy káprázatos erejű, zsigertől szétrepedő munka lett – Steve Jones felsózott, pezsgő gitárhangzása, a dalok tüzes hevülete, valamint Johnny Rotten mániákus, gülledt szemű áriai miatt. Mindezek összeolvadva ugyanis egy olyan aromát adtak az egésznek, aminek hiánya egészen más irányban mozdította volna el kormányrudat, és ami a brit polgárok számára évtizedek óta egyenlő a tévében seggkészen hadováló Bill Grundy, a megbecstelenített királynő és rongyos horogkeresztes pólók rémképeivel.

EGY KONCERT, AMI NEM VÁLTOZTATTA MEG A VILÁGOT - APOSTOL MEETS SEX PISTOLS.

A Sex Pistols történetének maradéka jól dokumentált és homályos részekben szegény sztori, amiben a Nancy Spungen hátából kiálló vadásztőr jelenti az egyetlen megoldatlan problémát. És bár a kérdésre nincs egyértelmű válasz, Sid Vicious nőjét valószínűleg az a latin-amerikai drogdíler nyírta ki, aki bizonyítottan ott volt a gyilkosság helyszínén, és aki a pénz is lenyúlta a hotelszoba fiókjából. Ez azonban lényegtelen: a bandának már a történtek előtt vége szakadt, ezen pedig sem a The Great Rock & Roll Swindle, sem pedig a viccesen felfogható újra-összeállások nem változtatnak. De persze nem is kell, a Pistols története ugyanis így is egy kerek és figyelemreméltó história, ami jóval mélyebbre nyúlik annál, amivel a nagyközönség tisztában van, és ami egy rendkívül sokoldalú, apró nüanszokban bővelkedő, szenzációs tanmeseként is helytáll.

(A cikk megírásában nagy segítségemre volt: Jon Savage England’s Dreaming, John Lydon Rotten - No Irish, No Blacks, No Dogs, Legs McNeil & Gillian McCain Please Kill Me – The Uncensored Oral History Of Punk és Nick Kent Apathy for the Devil című munkája. Mindegyik könyvet ajánlom.)

Judák Bence

a lemez teljes egészében: 

a God Save The Queen: 

az Anarchy In The UK: 

a Holidays In The Sun: 

a Pretty Vacant: 

és a zenekar utolsó koncertje: