Azokat a sebeket is feltépik, amik nem léteznek – A Codeine életműve

2012-ben másodszorra állt össze a formáció, amit a szégyenlős slowcore-rajongókon és a Sub Pop-fanatikusokon kívül nem sok mindenki ismert. A Codeine pedig annak ellenére veszett el az alternatív rock fekete lyukában, hogy földrengető robaja házakat is képes lenne ledönteni. Aki szerint a Galaxie 500 szomorú és a Sunn O))) lomha, nem hallotta még a Frigid Stars/Barely Real/The White Birch albumhármasát. Pedig.

A 90-es évek elejére az amerikai punk/indie felnőtt, iszonytató szörny lett, fényűző megélhetési lehetőséggé sorvadt és mindenekelőtt: lelassult. A Nirvana elefántszerű slágereket hódított, a Minor Threat Fugaziként élt tovább, a Pistols utáni USA dühe pedig kifulladt, semmittevéssé kopott vagy simán beleunt abba, hogy az ellenkultúrát bezabálta a mainstream. A közmegegyezés és a történészek szerint ekkor élt az utolsó igazi nagy, még eredetinek tekinthető és számottevően népszerű műfaj (grunge), sőt, voltak olyanok is, akik egyenesen kor- és paradigmaváltást láttak bele az évtized elejébe. És nem is olyan nagy hülyeség ez - ’93-’94 körül felfutó britpop szintén nem a Jerry Lee Lewis-i szoknyalengető sebességről szólt, együttesei ráadásul nyíltan idézték nagyra becsült hőseiket; és ha a gitárzenénél maradunk, a régi (Strokes, BRMC), valamint az új (Black Keys, Ty Segall) garázshullám sem feltétlenül a mostot, a hirtelenséget vagy a Hüsker Düt tartotta és tartja szem előtt. A nagy befékezést; illetve azt, hogy a rock az elmúlt húsz esztendőben kb. annyit változott, mint ’67 januárja és decembere között, tudatosítva nem is meglepő, hogy ekkora tehető a rendkívül türelmes, sehova sem siető slowcore megjelenése, és hogy ekkor folyt le a műfaj egyik kulcszenekarának, a Codeine életének az alapszakasza.

A Codeine-nél kevés következetesebb banda létezik. Minden vele kapcsolatos tényező; az 1981-es posztpunk évkönybe való fotóktól, a normcore normecore-ját lenormcore-ozó öltözékeken át a szárazságban még a jogparagrafusokat is verő interjúkig; egyetlen határozott irányba, a totális, végeláthatatlan szenvedés felé mutat.  A lényeg viszont pont ez: hisz bár nyilatkozatai alapján kevés unalmasabb embert lehet elképzelni a tagoknál, és zenéjükben sem a villámujjú virtuozitást lehet kiemelni, épp azzal ér el intenzív reakciót a csapat, hogy általában nagyon, de nagyon keveset mutat. Szerzeményeiben csak néhány hang szerepel, a vokálok az újgenerációs indie helyett egy benyugtatózott prédikátorra hasonlítanak, a dobok pedig annyira súlyosan csapódnak be, mintha másodpercenként hullanának tonnányi sziklák az égből. Ha a Colossal Youth olyan, mintha otthon bámulnád a villanykörtét, az luxus ehhez képest. Fény, szoba, falak, ház, ember és érzelem sincs itt; egyszerűen egy üres, korhadt fa az egész; a félszeg, remegő énektémák és az öblös, bálnamozgású pusztítás durva, apatikus szorongása.

Zenéjéhez rugalmasan alkalmazkodott a formáció megítélése is, hisz míg a jó csajok az In Bloomra és a Buddy Holly-ra lassúztak, addig a Codeine a terem sarkában mormogott maga elé. Nem ők voltak tehát az alt-rock karrierizmus mintapéldányai: Sub Popos szerződésük előtt 10 koncertjük sem volt, a 2012-es újrakiadásaikhoz úgy kellett vadászni a trekkeket, és annak idején egyik tag sem nagyon gondolta, hogy a banda tovább fog tartani 3-4 évnél. Furcsamód ez a mellőzöttség, a tapintható vágyakozás adta a zenekar kezdeti motivációját és nyújtott alapot ahhoz, hogy negyven percre a világ összes terhét tegyék a válladra. Az önsanyargatás azonban még soha nem volt ilyen jó, mégpedig az ellenpontozás miatt: hogy miután a merev, érzések és ingerek nélküli ének kiszipolyozza belőled az élőlényt, nyílik a zsilip, ömlik a gleccser és a Codeine egy brutális impulzusú refrénnel mélyeszti beléd a karmait. A trükk persze már ismerős, azonban ha a Doors-i verzé/kórus, nyugodt/vad kontraszt a Pixies-ben és a Nirvanában csírázott ki, majd a Slintben kezdett el a normálistól távoli értékeket felvenni, akkor a Codeine-ben érte el a végleges extremitást. A felvezető részek olyan neszszerűek, hogy a légyzümmögést hamarabb hallani a konyhából, a zúzda pedig akkora erővel présel, hogy az önbecsülésünkkel együtt a Spotify is összeomlik. Az ólomtömörségű, nyers depresszió ez, a lassú égés, a borzasztó kín, a bányában őrlő hatalmas gép. A Cigarette Machine olyan, mint egy girhes macska, a Cave In úgy dübörög, mint amikor egy óriásit sózol a zongora bal szélére. Ki a franc gondolná, hogy az énekes amúgy Dusty Springfield-rajongó?

Néha szép és megérint, néha a téboly határán idegtépő, skizoid vagy egyszerűen beteg: a Codeine kiadványai azokat a sebeket is feltépik, amik nem léteznek, ez két nagylemezére és a köztes EP-re ugyanannyira igaz. Számottevően nem különböznek egymástól, így nincs értelme kivesézni őket. Talán az 1990-es Frigid Stars jobb, de azon nincs Loss Leader; a ’94-es The White Birch valamivel több levegőhöz jut, ám pont a fojtás hiányzik róla; a Barely Real borítóján pedig ma sem értem, hogy mit keres egy osztrák kastélypark a vidám, kék ég alatt. Egyik anyag sem hozott nagy népszerűséget az együttesnek, de ez nem is baj. Ha a kisszobából átmentek volna a nagyba, lehet, hogy ők is a Foo Fighters-t cukkolnák koncert közben, és nem lehengerlő előadásokat adnának az ATP-től a Primaveráig. Örüljünk, hogy az utóbbi valósult meg, még ha azóta ismét vissza is vonult a zenekar, és még ha ez nem jelent mást, mint osztozni a tengernyi fájdalomban.

Judák Bence

az 1994-es lemezhez készült videó, Loss Leader: 

az 1990-es Frigid Stars: 

az 1992-es Barely Real EP címadó dala: 

és az 1994-es The White Birch: