„A büszkeség nem tesz jót a kreativitásnak” – Future Islands-interjú

A teljes kiadói sajtózárlat ellenére is sikerült a jó lemezek mellett jó koncerteket is adó Future Islands-tagok közelébe férkőznünk, akik a zenekar korai időszaka és jelenlegi sikerei mellett arról is testbeszéltek, hogy amennyire energikusak a színpadon, pont annyira szomorkásak a való életben. Interjú a billentyűs és a basszista társaságában, Zágrábban.

A 4AD nem nagyon akarta, hogy bárki is beszéljen a fiúkkal a koncert előtt, a szervezők azonban voltak annyira aranyosak, hogy „a magyar piacra való lehetséges betörés” érdekében meggyőzték őket, beszélgessenek egy kicsit a Recorderrel. Láthatólag nem sok kedvük volt hozzá, az énekes Samuel Herring nem is volt jelen, a másik két tag pedig türelmesen, némileg mégis fásultan válaszolgatott. Először azt hittem, hogy fáradtak, de mivel a turné csak most kezdődött, talán nem ez lehetett az ok, egyszerűen ilyenek az alapbeállításaik.

(Gerrit Welmers szintis [a nyitóképen balra] egyedül ül a padon, William Cashion basszusgitáros [a nyitóképen a jobb szélen], gitáros még nincs itt)


- Szia Gerrit. Jobb is, hogy egyedül vagy, mert először veled akartam kezdeni. Megnéztem pár videointerjút, és egyből feltűnt, hogy egyikben sem mondasz egy szót sem. Feszélyez a sajtó? A kamerák?

GW: - Nos, igen, egy kicsit. De ez nem feltétlen erről szól, egyszerűen a többiek jobban szeretnek nyilatkozni, beszédesebbek.


- És hogy megy a turné? Mióta vagytok úton?

GW: - Nagyjából két hete kezdődött és még négy hét van hátra. Innen megyünk Szlovéniába, aztán Berlin, majd Olasz- és Spanyolország.


- Ki készíti a dobprogamozást a lemezeken? Háromfős zenekar vagytok, élőben viszont van veletek egy dobos. Úgy tudom, a stúdióban te vagy a ritmusfelelős.

GW: - Ez így van, a billentyűk mellett az alapokat is én programozom. De ami azt illeti, a lemezen is használunk élő dobot.


- Olvastam, hogy a zenekar lényegében a közted és Sam között lévő szoros barátságon alapul. Közösen jártatok suliba, ugye?

GW: - Igen ez, igaz, de nem a suliban találkoztunk, hanem amikor két utcával arrébb laktunk egymástól. Williammel pedig egyetemen botlottunk egymásba. Művészeti kurzuson vettünk részt mindannyian, ott kovácsolódtunk össze.


- És ki a kedvenc festőd?

GW: - Igazából ők ketten az igazi művészlélek. Én később csatlakoztam a dologhoz. Egyszerűen csak szerettem rajzolni. De például Mark Rydent kedvelem.


- Most is rajzolsz még?

GW: - Aha.

- És inkább pontosan leképzed, amit látsz vagy szabadon engeded a fantáziád?

GW: - Az első. Realisztikusan szeretek ábrázolni.


(Willian Cashion letelepedik a jobb oldalamra)


- Most, hogy mindketten itt vagytok, szeretnék néhány általánosabb kérdést feltenni a Future Islands-ről. Gondolom, már torkig vagytok vele, de muszáj kérdeznem fellépésetekről a Letterman Show-ban. Hogy jut el egy együttes egy ekkora tévéműsorba?

GW: - Ööö…

WC: - Minden ilyen helyen van valaki, aki a vendégekkel foglalkozik. A sajtósunk pedig régóta szerette volna, hogy valahogy bekerüljünk az emberek látószögébe. A legutóbbi lemez, az On The Water után jött a hír, hogy van esélyünk egy időpontra a tévébe, de nem hiszem, hogy bármelyikünk is elhitte, hogy tényleg meg fog valósulni. Aztán egyszer csak hívtak, hogy két hét és mehetünk. Illetve kérdezték, hogy akarunk-e menni.


- És mit éreztetek utána?

WC: - Szerintem azt, hogy jó munkát végeztünk. De persze nem képzeltük volna, hogy ekkora durranás lesz.


- Szeretnék kicsit az első lemezetekről kérdezni, ugyanis nekem úgy tűnik, mintha ki lenne radírozva a FI történelemből.

GW: - Nos, igen.


- Hogy viszonyultok hozzá? Megtagadjátok?

GW: - Nem.

WC: - Nem erről van szó, nagyon szeretjük azt az albumot is. Az van csupán, hogy egy apró kiadónál jelent meg, az USÁ-ban akkor még nem is volt szerződésünk, egyedül Londonban és Európában volt megvásárolható. Nem kapott nagy sajtóvisszhangot, és ezért sok ember nem is tudja, hogy egyáltalán létezik. De nem érezzük idegennek az akkori önmagunkat, és mivel közeledik a zenekar tízedik születésnapja, gondolkozunk, hogy pár számot majd élőben is előveszünk róla. Az a korong valahogy sokkal punkosabb, mint a többi.


- Számomra a hangzásotok a kezdetektől kiforrottnak tűnik, ami azt jelenti, hogy csak annak a függvényében változott, hogy milyen körülmények között vagy milyen producerrel stúdióztatok. Milyen volt például Chris Coady-val dolgozni? Ő elég menő manapság, hozzáadott valamit az összképhez?

WC: - …ööö… egyszerűen csak egy kicsit máshogy működik, mint amihez mi voltunk szokva.


- És ez jó vagy rossz?

WC: - Nos, mindenképpen voltak pozitív dolgok, de őszintén szólva, voltak olyanok is, amikor nem éreztük annyira felhőtlenül magunkat.  Hozott egy csomó régi analóg cuccot, én és Gerrit pedig szeretünk képben lenni a dolgokkal, így legtöbbször azokat az ötleteket használtunk, amiket mi találtunk ki, így a jelenléte nem változtatott olyan sokat. De mindenképpen tanulságos élmény volt.

GW (szégyenlősen, a mondat végére megbánva, hogy felszólalt): - Egy külső producer technikai tudása mindenképpen segítség. Más tekintetben viszont… nemtom… nem.

WC: - Szeretünk mindenre odafigyelni a felvétel során. Néhány szakember ezt eltűri, néhány pedig nem annyira.


- A lemezeiteken furcsamód az a közös, hogy mindegyikük igen szomorkás. Samuel is azt mondta, hogy azok a kedvenc zenéi, amiktől melankolikus hangulatba kerül. Ti hogy vagytok ezzel? A zenekar a negatív érzelmekből merít erőt?

GW: - Ööö, nemtom. Szerintem nem, nem tudom.

WC: - Én sem tudom. Nem vagyunk ilyen mániás depressziós emberek.


- Lehet inkább Samet kéne erről megkérdezni, ő az, aki a legkonkrétabban adja át az érzelmi töltetet. Hogyan éreztek a 4AD-s szerződésekkel kapcsolatban? Hogyan sikerült nyélbe ütni?

WC: - Az egész úgy kezdődött, hogy kiderült egy figuráról a kiadónál – aki amúgy kapcsolatban is volt a menedzserünkkel – hogy Future Islands-rajongó, és már régóta szemezgetett velünk. Így indult a dolog. Tavaly nyáron tárgyaltunk néhány céggel, augusztusban felvettük a Singles-t, őszre pedig megvoltak az aláírások a 4AD-vel.


- Olvastam és látom is, hogy nagyon fontos számotokra a hallgatókkal való szoros kapcsolat, ám amikor egy banda egyre és egyre népszerűbb lesz, idővel kénytelen feláldozni egy s mást a nagyobb siker érdekében. Ti meddig mennétek el ebben a tekintetben? Mi lenne az, amire azt mondanátok, hogy nem hagynátok el, csak azért, hogy nagyobbak legyetek?

GW: - A család.

WC: - Ahogy a dolgok nőttek körülöttünk, úgy egyéb tényezők, például a turnék, sokkal kényelmesebbek lettek. Úton lenni pedig a legnehezebb része ennek az egésznek. Az elmúlt hat-hét évben sok mindent áldoztunk fel, és mivel a bulik egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, már nem kell annyit erőlködnünk a továbbhaladásért. A családtagok is eljöhetnek velünk, nem kell kisbuszban nyomorognunk. Sosem gondoltuk azt, hogy ha elérünk mondjuk eddig és eddig a pontig, akkor abbahagyjuk.

- És egy mainstream nagykiadóval lepaktálnátok?

WC: - Ha a körülmények megfelelőek, akár. Mindhárman máshogy gondolkodunk, szóval nem tudom. Igazából nem kell mindig a sátánt képzelni a nagyvállalatokba, segíteni is tudják az embert. De a 4AD remek munkát végez, nagy lökést adott nekünk a velük való munka.


- Világos. Utolsó kérdés: boldogabbak vagytok a zenekarban és a magánéletben most, hogy az együttes befutott?

WC (az interjú leghosszabb néma csendje után): - Mi úgy vagyunk ezzel, hogy mindig előrefelé haladunk, a jövőre gondolunk. Nem ülünk a babérjainkon, a büszkeség nem tesz jót a kreativitásnak.

GW: - Ja. De a visszajelzéseknek persze nagyon örülünk.

interjú: Judák Bence

a Singles teljes egészében: 

egy 25 perces élő rádiós session: