A Future Islands a szomszédban – Az emberek változnak, de van olyan, aki mégse

2014.10.15. 19:21, rerecorder

Csak a bevezetőben fogok szót ejteni arról, hogy a koncert sokkal jobban szólt, mint Magyarországon bármi az elmúlt ötven évben, és hogy talán akkor lett volna igazán szentimentális az élmény, ha a Seasons-szel vagy a Dream Of You And Me-vel fejezik be a műsort. A Future Islands október 11-i zágrábi koncertje ugyanis sokkal többről szólt, mint hogy ilyen picsányi dolgokkal foglalkozzunk. ÉS TI NEM VOLTATOK OTT!!!! Judák Bence beszámolója.

A Future Islands befutását, illetve idei, kifogástalan új lemezét, a Singles-t elemezve mindenki kötelezően kifejti, hogy mennyi benne a nosztalgia, milyen lenyűgözően táncol az énekes, és persze hogy mennyire jó, hogy még vannak olyan dolgok, hogy valaki attól fut be, hogy a tévében zenél és vigyorog. Ezek korántsem felesleges körök, se nem olyasvalamik, amik töltelékinformációként szolgálnak a zene mellé, hanem épp ellenkezőleg: ezek az alapvető adatok, amikkel szemben a hangzás, bár nagyon-nagyon jó, mégiscsak másodrendű. A baltimore-i szintipoptrió muzsikája ugyanis egyáltalán nem bonyolult: szigorú, fegyelmezett diszkóritmus, az alapmelódiát mindig a hátán cipelő szintetizátor és Samuel T. Herring mind a ritmustól, mind a szintetizátortól függetlenül mozgó, korlátok nélküli érzelmeket, őszinte szeretetet és bánatot magán viselő éneke az összetevők, amik ha megfigyeljük, a zenekar négy lemezén keresztül majdhogynem cseppet sem változtak. Mint ahogy nagyon a színvonal sem, így akik eddig csupán (természetesen a karrier csúcsát jelentő) idei anyag alapján ítélték meg a formációt, nyugodtan vegyék a fáradságot, hogy felfedezzék a lesújtóan csüggedt On The Watert, a Singles színvonalát ostromló In Evening Airt vagy a debütáló Wave Like Home-ot, amit, hát, sajnos még én is lusta voltam meghallgatni.

A Future Islands az, amiről majd itt a Recorderen az Arcade Fire kapcsán lesz majd szó egy másik cikkben hamarosan. Hogy az embereknek a faszuk kivan a világgal, meg a Tescóval, hogy minden termék pontosan ugyanúgy néz ki, hogy minden Big Mac pontosan ugyanolyan és hogy mindenki egy egyre szűkebb kulturális termékkört fogyaszt megállás nélkül. Ha úgy tetszik, a zenekar nem csupán a mainstream bírálata, hanem a mainstream bírálatának egyértelmű érvényessége is. A trió ugyanis azt példázza, hogy az önmegvalósítás meg a szeretet ezerszer fontosabb annál, hogy a haverjaid kiröhögnek, amikor úgy táncolsz, ahogy ők nem szoktak, vagy még helyesebben: ahogy ők nem mernek. A banda felé történő pozitív fogadtatást pedig bizonyítja, hogy a világ szerencsére a Future Islands felé is halad. Az olyan zenekarok felé, mint amelyekben az ehhez a három tök szerencsétlen, mégis nagyon odaadó emberhez hasonló tagok szerepelnek. Tényleg ők a jövő szigetei, és megígérem, hogy minél több ilyen együttes fog megjelenni a láthatáron, és minél több ember fog minél több ilyen nagyszerű formációt bátorítani a cselekvésre, a könnyűzene minősége annál jobb és jobb lesz. Nyilvánvaló, hogy erre ma elég nagy szükség van.

A horvátoknak, úgy néz ki, ez leesik, nekünk meg nem igazán (a Future Islands már 2010-ben koncertezett Zágrábban). Persze nem az a baj, hogy koncertek közben itthon mindenki pofázik és nem figyel a zenekarra, hanem az, hogy önző módon leginkább mindenki a saját baját mondja a másiknak. Mindenki önmagára figyel, és azt akarja, hogy mások is rá figyeljenek (mégpedig pont azért, mert a való életben igazából nem figyel senkire senki) így pedig elveszik az a közösségi élmény, amit egy elképesztő előadás nyújthat nem csak két-három, hanem több száz embernek. Beszartatok volna, ha látjátok, mit hozott ki 1200 személyiséghibásból ez a zenekar egy lepukkant, elhagyatott raktárépületben, aminek a koncertterme legalább olyan dögunalmas volt, mint a hajóé, és ahol olyan meleg volt, hogy az ajtón túl csak az merészkedett, akit nem zavar annyira, hogy átizzadja az ingét, mint engem. A tömeg egyszerűen tombolt. Üvöltötték a szintihangokat. Minden számot mindenki végigcsápolt, még abban a csurig tömött aprócska teremben is. Hurrogtak, amikor a Herring azt mondta, hogy ez az utolsó szám, HURROGTAK, értitek? Nem az volt, hogy na, végre húzhatok haza, hanem még többet akartak. És kaptak is: amikor azt láttam, hogy a záró Vireo’s Eyes alatt harminc-negyven ember táncol a színpadon a zenekar mellett, amely a tömegtől kb. mozdulni sem bírt, de úgy nyomta nekik a show-t mintha otthon lenne a nappaliban – talán ez volt a legszomorúbb az egészben. Mert mi ebben az országban elképesztően béna emberek vagyunk. És csak a saját apró-cseprő dolgainkkal vagyunk elfoglalva ahelyett, hogy egymásnak örülnénk.

És ti nem voltatok ott. Ti otthon maradtatok. 15-20 ezer forint és oda-vissza nyolcórányi kocsikázás árán láttam egy borzasztóan jó koncertet; beszéltem a világ jelenleg egyik legaktuálisabb zenekarának két tagjával; ittam finom száraz sört; behatóan megismerkedtem egy lánnyal és egy fiúval, akikkel azelőtt nagyon sosem beszéltem, de akiket már most elképesztően közel érzek magamhoz, és azt tapasztaltam, hogy ezek a horvátok valahogy jobban tudják a dolgokat, mint mi. Amikor azt mondja a promóter, hogy 1981-ben volt ott Talking Heads- meg Blondie-koncert; amikor a buli utáni dj azt ecseteli, hogy anno alternatív lemezlovasként többet keresett, mint most a munkaügyi minisztériumban; amikor azzal menőznek ezek a remek, remek emberek, hogy már kilencszer lépett fel náluk a National (nem csak a fővárosban ráadásul). És amikor azzal próbálok némi tiszteletet kivívni, hogy mondom, hogy ja, nálunk anno volt Nirvana is, akkor a csávó elkezdi, hogy náluk is; ő szervezte, várt is olyan párszáz embert, szóval nagyon jó bulinak ígérkezett a dolog, csak pont aznap dőlt le a berlini fal és kurvára nem ment el senki. :DDDDD. Hol vannak itthon az ilyen történetek? Na hol? Nagyon lusta népség vagyunk, lássuk be. De tehetünk ellene. Éppen ezért nálunk a kocsiban legközelebb is lesz szabad hely.