Morrissey, Patti Smith vagy Nick Cave lépten-nyomon irodalmi utalásokkal szórja tele dalait (utóbbi ugye több regényt is írt, előbbiek is eljutottak legalább önéletrajzig), arról már nem is szólva, hogy az ír The Divine Comedy The Booklovers című dala másból sem áll, mint az énekes-dalszerző kedvenc szépirodalmi alakjainak felsorolásából. Oké, eléggé sok popzenész csípi a literatúrát, de mennyire rockandroll-arcok az írók? Az éppen zajló Margó Irodalmi Fesztivál és a 85. Ünnepi Könyvhét alkalmából a Recorder szerzői – ahelyett, hogy listákat állítanának össze – megnyílnak és elmondják, melyik regényt vagy verset melyik zenei hivatkozás miatt szeretik leginkább.
Csada Gergely
Allen Ginsberg: Kaddis (1959)
Ginsberg ebben a néhány sorban egyszerre adja vissza a blues-ban rejlő szenvedélyt és Charles zenéjének lüktetését. Bravúros.
„...tiszta téli dél, egész éjjel
virrasztottam, beszéltem, beszéltem, fennhangon
olvastam a Kaddist, Ray Charles bluesait
hallgattam, vakon üvöltött a gramofonból
a ritmus, a ritmus – és emléked fejemben három
év után – ...”
Deimanik László
Stephen King: Christine (1983)
A regény főszereplője egy 1958-as Plymouth Fury, ami (aki) jól legyilkol mindenkit, aki baszogatja szeretett tulajdonosát, egy nyominger tizenéves srácot. King minden fejezetet egy autós témájú popdalból vett idézettel nyit, és mivel a könyv elég hosszú, az olvasó alaposan kikupálódhat a témában, Chuck Berrytől és a Beach Boystól egészen Springsteenig és a Clashig.
Dömötör Endre
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország (1994)
Wurtzel könyvét úgy kezdtem el olvasni 2001-es magyar kiadásakor, hogy nem éreztem magam a célcsoportba tartozónak. Aztán persze nagyon megérintett és leginkább azért, mert pont ekkoriban ért csúcsra Bruce Springsteen iránti rajongásom, Springsteen pedig Wurtzel elsőszámú idolja és ezt nagyon is nyilvánvalóvá teszi depressziós önéletrajzi regényében – bámulatosan fejti ki a Főnök dalszövegeit. Ezek a szerzemények adják a reményt, az erőt és a hitet – és hát, persze, hiszen reményről, hitről és erőről szólnak, és annyira sikeresen tartanak életben (vagy töltenek fel, kinek hogy), hogy a végén már mindegy is, hogy elhúzunk-e „a városból, ami vesztesekkel van tele”, vagy sem.
Elekes Roland
Irvine Welsh: Filth (1998)
a Mott The Hoople All The Young Dudes-áról
Mivel nagyon régen olvastam és angolul, így nem rémlik, hogy milyen kontextusban, de az biztos, hogy volt valami szó a Mott The Hoople All The Young Dudes című glamrock himnuszáról, amit nem mellékesen David Bowie írt a zenekarnak. Nagyszerű dal, nagyszerű könyv (ami tavaly megjelent filmváltozatban is), szóval hiba egyikben sincs!
Fábián Titusz
Graham Greene: Utazások nagynénémmel (1969)
a music hallról, The Beatlesről
Nem könnyű feladat, mert nem ismerem a modern regényeket. A 19. századi klasszikusokat szeretem, akkor pedig még nem volt popzene. De hogy mégis legyen valami: Graham Greene Utazások nagynénémmel könyve 1969-es és van benne egy fiúcska, aki Beatles-dallamot fütyörészik. Egyszer pedig szóba kerül az I'm Henry the VIII, I Am című music hall sláger, amit a Herman’s Hermits is feldolgozott, sőt még egy amerikai slágerlista első helyet is bezsebelt vele.
KÖNYV ÉS POP FÓKUSZTÉMÁNK ÖSSZES CIKKE EGY HELYEN.
Forrai Krisztián
Viktor Pelevin: Omon Ré (1992)
A kedvenc nem angolszász íróm első regényében, ami a szovjet űrprogram kegyetlenül vicces szatírája, a végén az a rész, amikor a főhős űrhajós a társával korai Pink Floyd-lemezekről diskurál, mindig azt juttatja eszembe, ahogy tizenegy-két évesen felfedeztem ugyanezeket az albumokat apám lemezgyűjteményében – vagyis az első „kozmikus” zenei élményemet.
Judák Bence
Alan Moore: Watchmen képregénysorozat(1986-1987)
Elvis Costellóról, a Devóról, Bob Dylanről, stb.
Nem biztos, hogy ezek a kedvenc utalásaim, de hirtelen nem jut eszembe más. Dalszövegrészletek, félmondatok szerepelnek csak a képregényekben, de mindig olyan kellemesek, meg jólesők.
Klág Dávid
James Ellroy: Blood’s A Rover (2010)
az Archie Bell & The Drells The Tighten Upjáról
Amerika zűrzavaros éveiről és főleg a fő bomlasztó erőnek tartott fekete polgárjogi mozgalomról szóló Ellroy-regényben a nagy generációs szakadékot a legjobban az testesíti meg, hogy a lassan teljesen elmeroggyant, rasszista és paranoid J. Edgar Hoover, a CIA elnöke a Tighten Up (1968) lendületes protofunkjában is a szubverzív kommunista aknamunkát látja. Hoover csak telefonbeszélgetésekben jelenik meg a könyvben, az egyikben bevallja, hogy külön aktát nyittatott Bellről, az egyik utolsóban már meg van győződve, hogy a Drells egy vörös bűnszervezet.
Németh Róbert
Nick Hornby: 31 dal (2003)
„De néha, nagy ritkán egy dal, egy könyv, egy film vagy egy festmény tökéletesen kifejezi, hogy ki vagy” – és ezzel pontosan így vagyok én is.
Soós Csaba
Philip Roth: A Portnoy-kór (1969)
Nat King Cole The Christmas Songjáról
Hogy mit jut eszébe a könyv zsidó főhősének Nat King Cole The Christmas Song című dalának „…Jack Frost nipping at your nose…” soráról? Hát persze, hogy az, hogy neki mennyire „csüggeteg, girgegurba orra” van!
Sugó Lilla
Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései (1999)
a Fleetwood Mac Landslide-járól
A könyv filmváltozatában a Heroes szól David Bowie-tól, a regényben viszont ezt a dalt hallgatják egy mixtape-ről, amikor a szereplők áthajtanak az alagúton. Szerintem ’99-ben nekem fogalmam sem volt egy válogatáskazetta jelentőségéről, de tinédzserkoromban azért csináltam egy jó párat – saját magamnak.
a Divine Comedy-féle The Booklovers:
és egy jól ismert booklover: 
Ajánlott bejegyzések:
-
Szívmelengető és szívfacsaró történetek válogatáskazettája – Dave Grohl: A történetmondó
-
Egy elveszett törzs szertartási zenéje. SunMa: Helianthus (lemezkritika)
-
Lemeztáska: Krecsmáry Zsolt
-
Rock és színház: előadások, beszélgetések és konferencia
-
"Pisilni se megyek ki, amíg nincs kész a dal" - cserihanna-interjú
