Vitáris Iván Jack White új albumáról

Jack White elkészítette második szólólemezét és a White Stripes piros-fekete színvilága után a 2012-es Blunderbusst követő albumot is kék-fekete-fehérbe csomagolta. A nagyhatású zenészről egyik legnagyobb magyar rajongója, a Nagy-szín-pad! tehetségmutató második helyén befutott Ivan & The Parazol frontembere, Vitáris Iván írt recenziót.

Jack White: Lazaretto

Kiadó: Third Man / XL / Neon Music

Megjelenés: 2014. június 9.

Stílus: rock, garázsrock, folkrock

Kulcsdal: Lazaretto

A farm, ahol zúzunk

Korunk egyik legbefolyásosabb és legtermékenyebb rockzenésze, Jack White a világhírt meghozó White Stripes mellett a Dead Weatherrel és a Raconteursszel is sokra vitte, az anyazenekar feloszlása óta pedig leginkább szólólemezeivel foglalkozik és saját kiadóját egyengeti (épp mostanság adta ki Neil Young legújabb albumát). Nehéz elfogulatlanul nyilatkoznom róla, mivel számomra ő egy nagy kedvenc, a könnyűzene egyik olyan szereplője, akinek köszönhetően az emberek még hallgatnak bakelitlemezt, és aki miatt a rockzenét sem temetik már oly’ sokan!

ELŐZŐ PROFÜLÜNKBEN KEMÉNY LILI DICSÉRTE LILY ALLEN ÚJ ALBUMÁT.

Illett volna vinylen feltennem az új anyagot (ami ráadásul szupervinyl lesz, tengernyi extrával), de még a megjelenés előtt írom ezt, szóval most úgy hallgattam meg a lemezét, ahogy Jack általában tiltani szokta, pc-n. Az első szám alatt megszólaló dallamok és az őrületes groove azonnal megnyugtatott: elektronika, folk blues és rock keveredik, ízléses arányban, megadva az alaphangulatot. Az ezt követő címadó Lazaretto is azt jelzi, hogy Jack White diszkójában nem atlétában táncolnak a népek, hanem kék öltönyben, a zene pedig jukeboxból szól. Kilépve a nashville-i éjszakából a Temporary Ground című harmadik dal nekem először nem tetszett. Ez egy olyan country-szerzemény, amit egy Willie Nelson- vagy Neil Young-lemezen is átnyomnék, viszont a dal hangvétele az egész lemezre jellemző: közelebb engedtek minket az igazsághoz.

Ha a Blunderbuss végigtekintett Jack nashville-i farmján, akkor ez a lemez már körbe is járja azt. Megmutatja a vánkost, ahol az első gitárja született, a fát, ahol Meg White aludt el az ősember-dobolás utáni fáradtságától vagy a helyet, ahol a Raconteurs tagjaival iszogatnak péntek esténként. A lemezen a bluesrockos, nyers erőt közlő dalok váltogatják a folkremekeket, amelyekben női vokál, hegedű, zongora és hasonló hangszerek szólnak. Vártam egy szerelmes dalt is, és naná, hogy megkaptam. A Would You Fight For My Love? mintha a Love Interruption folytatása lenne. Szép dallamvilág, epikus refrén, néha egy westernfilm képeit is látom benne. Ezután jön a lemez egyik legnagyobb pillanata, a bugyborékoló, mélyből előtörő High Ball Stepper. 2014-ben kiadni egy instrumentális dalt kislemezen? Amikor először meghallottam a többiekkel (a Parazol-tagokkal), nem akartuk elhinni, hogy létezik ilyen gitársound, amit ebben a számban létrehozott… hogy mi ez? Atombomba. Ha hangosan hallgatod, lemállik a vakolat.

A Lazarettón a rock, a blues, a folk és néhol az elektronikus elemeknek az előző albumhoz képest tökéletesebb vegyítését érzem. A Blunderbuss nem volt ilyen koherens anyag, nagyobb kilógások jellemezték. Jack bevallása szerint a dalok többsége már régen készen volt, sok szöveg fiatalkori írása, így szerintem több dalból tudta összerakni a végeredményt, és ez jó. Talán a két szólólemez metszete lehetne a „valódi” Jack White. Az albumon érezhetőek a már előbb említett Willie Nelson – akivel dolgozott is együtt egy lemezen –, valamint Neil Young hatásai. Az Entitlementet mintha nekik címezte volna. Az ezután megszólaló Black Bat Licorie furcsa dallamai, spanyolos rappelős szövegelése után következik a finálé. Az utolsó dalok kérdeznek, de választ nem feltétlenül kapunk tőlük, azokat még titkolja a lemez. Az I’m The Culpritban a bűnöst keressük a faluban, aztán Jack leül a zongorához, és elmondja, mi is a helyzet. Sirályok vijjogása és egy örök kérdés arról, hogy miért is van ez az egész…

ÍGY JÁTSSZA EGY HAJÓ A SEVEN NATION ARMYT!

A Lazaretto a Blunderbussnál elindított vonal folytatása, a hangszerelésben a klasszikus hangszerek mellett megjelenik egy olyan sound is, amibe már az elektronikusabb rétegek is beleférnek. Jack tudathasadásának két szereplője van, a cuki, falusi Jackie, aki imádja a szüleit, hat testvérét és házimacijuk öléből szopogatja a mézet, valamint Jack White The Third, az elvetemült szaki, az erő, a harc patrónusa, aki gitárjával átvágja az emberek fülét. A Lazarettón mindketten zongorához ültek és az eredmény 2014 egyik legjobb anyaga.

Vitáris Iván


az Ivan & The Parazol következő önálló nagykoncertje (amit persze számos fesztiválfellépés megelőz) a Kobuciban lesz június 27-én, Facebook-eseményoldal

a lemez teljes egészében: 

és a lemezbemutató koncert is megtekinthető, teljes egészében, itt.