A harcos forradalmi felvételek, a polbeat és a háborúellenes számok. Aztán a politizáló punkzenekarok, a választási szerzeményekkel voksoló zenészek, meg a súlyos társadalompolitikus mondanivalóval rendelkező előadók. Rengeteg módja akad a zenét politikával összemosni, illetve ott a zene bármikor, amikor már nincs más eszköz megpróbálni jobb belátásra bírni a fiatalságot vagy a fafejű döntéshozókat. Merítgetés a politikai pop feneketlennek tűnő kútjából a huszonegyedik Recorder magazin politika és pop fókusztémája kapcsán - az első részben a nyolcvanas évekig jutottunk, most onnan folytatjuk.
Heaven 17: (We Don’t Need This) Fascist Groove Thang (1981)
Amikor még Hitler nevének emlegetésével is lehetett listasikereket elérni. Na, nem túl nagyot, mert a dalt betiltották Angliában (legalábbis a BBC-ben), persze nem azért mert a fasiszta politikust elítélte, hanem, mert felhívta a figyelmet Thatcher és amerikai kollégája, bizonyos Ronald Reagan rasszista, fasiszta tendenciáira.
Robert Wyatt: Shipbuilding (1982)
A háború munkahelyeket teremt, de milyen áron? A falklandi háború számos popdal ihletője volt, amelyek közül kétségtelenül ez a legszebb. A nyíltan kommunista Robert Wyatt 1982-es felvétele után egy évvel saját verziójában kiadta a számot annak szövegírója, Elvis Costello is.
Prince: Ronnie, Talk To Russia (1981)
Ennél hardfunkabb szám nem született a hidegháborús félelemről.
Grandmaster Flash & The Furious Five: The Massage (1982)
Az öntudatos, politikus-szociális kommentárokkal teli hiphop megjelenése, de legalábbis első kimagasló teljesítménye ez a szám. Sőt, az első olyan trekk, ami a dj-k helyett az mc-k szerepét hangsúlyozta és vezetett el oly sok más társadalompolitikus klasszikushoz.
Special AKA: Free Nelson Mandela (1984)
A protest song műfajának egyik legtöbbet idézett alakja kétségtelenül Nelson Mandela, sok jó és sok rossz szám szól róla, a legjobb viszont biztosan ez. A Specialsből 1982-ben Special AKA lett, 1983-ban kijött tőlük a rasszizmusellenes Racist Friend himnusz, 1984-ben pedig megírták a Mandela elleni igazságtalanság legjobb tiltakozódalát.
The The: Heartland (1986)
Ez minden idők legjobb, „a dolgok állása az országban” dala, nemcsak politika, szociográfia és néplélektan is, de az Angliát az USA 51. tagállamának nevező sor sok mindenre rávilágít.
McCarthy: Red Sleeping Beauty (1986)
A Manics egyik nagy példaképe, a magát az ötvenes évek komcsifaló szenátoráról elnevező McCarthy a nyolcvanas évek második felében gyártotta harcosan, helyenként már az irónia határát súrolóan balos, csilingelő twee gitárpop-dalait. Első kislemezükön egyből megkapja a magáét az évtized első számú mumusa, Margaret Thatcher.
Morrissey: Margaret On The Guillotine (1988)
Morrissey például egyenesen nyaktiló alá küldte volna az Egyesült Királyság miniszterelnökét bemutatkozó szólólemezének záró számában, lett is belőle némi problémája, mint tavaly megjelent önéletrajzából kiderül, a Scotland Yard kihallgatta az énekest nem sokkal a dal megjelenése után.
Public Enemy: Fight The Power (1989)
A Public Enemy nemcsak a hiphopban szimbóluma a lázadó, ellenálló magatartásnak, de a műfajban meg pláne. Abban a műfajban, amely majd évtizedes felívelése ellenére 1989-ben még mindig kiszorítottnak számított a mainstream igazi világából. Az „Elvis was a hero to most, but he never meant shit to me” sort is tartalmazó Fight The Power aztán ezt is megváltoztatta. A pop királyának ki nem mondott rasszizmusát előcitálni 1989-ben még nagyon bátor cselekedetnek számított.
Bikini Kill: This Is Not A Test (1991)
A társadalompolitikailag legfontosabb ügy a kilencvenes évek elején a riot grrrl-zenekarok által fókuszba helyezett szexizmus, macsóizmus, férfiközpontú politikai irányítás kérdése volt, a Bikini Kill egyik legjobb dala pedig hangosan sorolja a problémákat.
Manic Street Preachers: If You Tolerate This Your Children Will Be Next (1998)
A spanyol polgárháború idején számos wales-i bányász csatlakozott önként a Nemzetközi Brigádokhoz, hogy Franco fasizmusa ellen harcoljon. A köztudottan balos wales-i zenekar (lenti képen) 1998-ban az ő példájukat állította napjaink apatikus és apolitikus világa elé – és az övék lett a poptörténet egyik legvalószerűtlenebb listavezető kislemeze.
Hefner: The Day That Thatcher Dies (2000)
A Vaslady 1990-es visszavonulása után is kapott egy-két rúgást popzenekaroktól, és 2013. áprilisi halála után a közösségi oldalakat azonnal elárasztották a Thatcher-ellenes dalok, köztük ez a 2000-es Hefner-szám. Hogy Darren Hayman valóban nevetett-e azon a napon, azt tőle kéne megkérdezni.
Julian Cope: All The Blowing-Themselves-Up Motherfuckers (Will Realise The Minute They Die That They Were Suckers) (2008)
Ha a címből esetleg nem derülne ki, a brit rockdruidának ebben a középkori hangulatú csűrdöngölőjében az öngyilkos merénylők kapják meg a magukét. Cope négy évvel későbbi Vive Le Suicide című dalában viszont már arról énekel, hogy öngyilkosmerényelni menő. Ki érti ezt?
Titus Andronicus: The Battle Of Hampton Roads (2010)
Sok dal szültetett az amerikai polgárháborúról, de egyik sem olyan jó, mint a Titus Andronicus második – teljes egészében a témának szentelt – lemezének 14 perces, allegóriákkal teli zárószáma.
PJ Harvey: The Words That Maketh Murder (2011)
A háború természetéről, súlyáról és értelmetlenségéről még nem írtak jobb és megrázóbb lemezt PJ Harvey 2011-es alkotásánál, gyakorlatilag bármelyik dal kiemelhető róla, annyira árnyaltan beszél a politikusokhoz is, a The Words That Maketh Murder a legkonkrétabb: „és akkor mi van, ha elviszem a problémámat az Egyesült Nemzetek elé?”
ÉS MI A HELYZET A ZENÉLŐ POLITIKUSSAL? VAN EGYÁLTALÁN ILYEN? DE MÉG MENNYI!
Primal Scream: 2013 (2013)
A politika azért még manapság is felbukkan időnként a popzenében, a Primal Scream a 2000-es XTRMNTR-rel készített már egy erősen politikus brutál elektropunk-lemezt, és Bobby Gillespie tavalyi albumuk nyitódalában is dühösen énekel 21. századi rabszolgaságról, láncra vert lelkekről, a forradalmi szellemiség haláláról és hasonlókról.
Magyar blokk
Hogy Magyarországon ne születtek volna politizáló dalok? Dehogynem, rengeteg, ez itt csak a jéghegy csúcsa (a hetvenes-nyolcvanas évek ilyen-olyan szinten ellenálló dalait most hagyjuk). Szavaztatott az Európa Kiadó (Szavazz rám, 1989), az Auróra (Rád szavazunk, 1992), a Flash-féle Képviselő Funky pedig inkább kiszavaztatott a Parlamentből. A politikusokat gúnyolta a Belga (Politikus), a Moby Dick (Politikus), vagy a Rózsaszín Pitbull (Halál az összes politikusra!), de ezeknél érdekesebb a Beatrice: Piros-fehér-zöld (1992) című dalával: „a vörös csillag lehullt semmi perc alatt! A Kárpátok bércei közt besütött a nap! Aki magyar, az most velünk taaart!” A zenekar 1992-ben adta ki ezt a szilaj nemzeti rockdalt, évekkel azelőtt, hogy a nemzeti rock műfaja igazán népszerűvé vált volna. Feró már megint megelőzte a korát.
Deimanik László-Dömötör Endre
